–

Viktor Kosszakovszkijt egy kora gyerekkori élménye ihlette arra, hogy ezt a filmet leforgassa: négyéves korában egy telet egy falusi parasztházban töltött a családjával valahol Moszkva és Szentpétervár között, egy olyan hideg időszakban (Oroszországban járunk, hej, sőt akkor még a Szovjetunióban), hogy a tanyához tartozó disznót is befogadták maguk mellé, mert a vékony falemezekből ácsolt ólban megfagyott volna. Így lett a kis Viktor legjobb barátja egy disznó, akit aztán még azon a télen levágtak és megettek – csak ő nem volt hajlandó falatozni belőle, hiszen egy nappal korábban még az egyetlen játszópajtása volt. 

Amikor felnőttként dokumentumfilmes lett, tudta, hogy egy nap szeretne filmet készíteni a háztáji állatokról – mert azok is vannak olyan érdekesek, mint az egzotikus állatok, amikről természetfilmeket forgatnak –, ezért keresett egy farmot, ahol viszonylag szabadon élhetnek. (És közben elborzadt azon, hogy másutt hogyan, milyen szűk ketrecekben tartják őket.) Amikor ajánlottak neki egyet Norvégiában, és először tett látogatást ott, az első, aki szembejött vele, épp Gunda volt, a disznó. Azt meséli, amint ránézett, azon nyomban tudta, hogy megtalálta a főhősét, olyan nagy hatást tett rá a pofája. „Mintha Meryl Streep nézett volna rám, olyan kifejező tekintete volt” – mondta EBBEN az interjúban, amiben azt is elmesélte, hogy a világon ma élő kb. egymilliárd disznó mindössze tized olyan hosszú ideig él, mint amilyenre biológiailag hivatott, hiszen szinte mindnyájukat arra tartják, hogy az étkezőasztalunkra kerüljenek. Ez az ő szemében tömeggyilkosság, de ne szaladjunk előre…

„Ez a járvány egy büntetés azért, ahogyan használtuk a környezetünket – vallja. – Jobban kell tisztelnünk a természetet. Meg kell értenünk, mielőtt változtatni akarunk rajta, és értenünk kell, mielőtt le akarjuk uralni.”

Úgyhogy ő a Gundát egy természetbarát filmnek tartja, egy küldetésnek, ami segít abban, hogy megértsük: az állatok ugyanolyan érző lények, mint mi, akiknek nemcsak lelkük, de életfeladatuk és életcéljuk van.

Amikor Gundát megismerjük, egy ólajtóban heverészik – látszólag. Hosszan nézhetjük egy kitartott fekete-fehér képen az ő súlyos termetét, és azt, ahogyan rávetül a fény, majd amikor már kezdenénk meditatív állapotba kerülni tőle, egyszer csak kigurul belőle egy kismalacka. Majd még egy. És kiderül: Gunda éppen szül, sorra hozza világra a kicsinyeit, akik némi csetlés-botlás után megindulnak az emlője felé, és kezdetét veszi az életért folytatott farkasharc. 

Egyszer csak átkerülünk ugyanis a másik oldalra: az ól belsejébe, ahol egy újabb költői képben a kismalacok tülekedésének lehetünk tanúi, akik között felbukkan a legkisebb (hátán még nyálkás réteg), akinek a legnehezebb a dolga, hiszen már minden cici foglalt.

Kosszakovszkij módszere az, hogy bár egészen közelről figyelhetjük meg a hőseinket, mégis valahogy megoldotta, hogy ne zavarja őket. És kizárt minden hatáselemet is: se zene, se narráció, se színek nem játszanak be, csak az állatokat nézzük, de őket teljes koncentrációval és tisztelettel. Így válnak valódi mozihőssé, mert ha az ember átadja magát a teljes figyelemnek, akkor egyszer csak azon kapja magát, hogy érti a nyelvüket, olvas a kommunikációjukból. És hamarosan eggyé is válik velük. Én legalábbis, aki csak kétgyerekes anya vagyok – de a két gyerekem egyszerre érkezett, és időnként hatnak tűntek –, tökéletesen átéreztem Gunda helyzetét, akkor is, amikor úgy leszívták az energiáját a szoptatás közben, hogy mozdulni is alig bírt, meg akkor is, amikor picit már nagyobbra cseperedvén jóformán a fején ugráltak. 

Nekünk, anyáknak pont így telnek a napjaink a kisgyerekekkel, amíg a férjünk munkában van: folyamatos hangzavarban, állandó káoszban, a picinyeink vágyainak és igényeinek végeérhetetlen kielégítésével, pár nyugodt perccel, amíg a szájuk tele van, és egy kis fellélegzéssel, amikor alszanak.

Gunda egyedül van ezzel a küldetéssel, nincs párja, akinek legalább esténként a vállára dőlhet, és látszólag nincs gondozója sem. De azért vannak más állatok is a farmon: pulykák és marhák, és ők nem egyedül tengetik az életüket. Kis időre az ő életükbe is bepillanthatunk, és Kosszakovszkij kamerájának köszönhetően egészen másképp tekinthetünk rájuk, mint eddig valaha. Eddig is tudtam, hogy a kamera mindent lát – azt is, amit mi szabad szemmel nem –, de most ez kézzelfogható valósággá válik. Az állatok nyelvét nem is olyan nehéz elsajátítani, mint hinnénk, csak figyelem kell hozzá. A kamera ebben segít: kiemel részleteket, felnagyít tovatűnő, pillanatnyi gesztusokat, mozdulatokat, és máris minden értelmet kap. Persze ehhez kell egy jó rendező, és mellé egy jó operatőr és vágó, akik jól tudják vezetni a szemünket. 

Anélkül, hogy a szánkba rágnák, egyszer csak kikerekedik a történet. Lezajlik a dráma, csak ahogy Gunda, úgy mi is csak később ocsúdunk. Van persze olyan is, amikor az ember azonnal tudja, hogy most változik meg az élete végérvényesen, de akkor is idő kell, amíg felfogja és feldolgozza. De van olyan is – mint itt –, amikor csak később realizálja, hogy ami eddig volt, annak örökre búcsút kell intenie.

Ahogy a tanácstalan, értetlen Gunda ténfereg az üres udvaron, a fájó csendbe röfögve a bánatát és a magára hagyottságát, becsapottságát, az igazi drámai pillanat. És bár ezt a tragédiát az ember okozta, ami különösen kínzóvá teszi (mert hiszen kegyetlen és igazságtalan), mégis úgy éreztem:

minden anya fájdalma benne van, akinek kirepülnek a gyerekei, és ezáltal a szülői küldetése véget ér. Eddig tartott, kész. Amit adni tudtál, már velük marad – amit elrontottál, azt többé nem tudod helyrehozni.

A Sráckor jutott eszembe róla, amit 12 éven át forgatott Richard Linklater csapata (így egyedülálló módon nézhettük végig benne egy kisfiú felnövekedését), és ahogy Patricia Arquette siratta benne a saját anyaságát, amikor a filmbeli fia elköltözött otthonról. Gunda ugyanígy tört össze, amikor ez a feladat véget ért, és magára maradt. Mert nincs különbség. Disznó vagy ember, egyre megy – ebben (is) egyek vagyunk.

Gyárfás Dorka

Képek: Mozinet