Laura Mucha könyvével úgy voltam, hogy „na, már megint meg akarja valaki mondani a tutit”

Szerencsére nem így történt. A szerző pszichológiát és szociológiát tanult annak idején (meg légtornát, ami talán szerencsésebben párosítható a szerelem levegős mámorával), ennek tudható be, hogy némi elméletet és fogalommagyarázatot azért találunk a tárgyához hűen vaskos kötetben. Viszont az író nem a saját véleményét „erőszakolja” az olvasóra – hanem kétszáz vadidegen emberét közvetíti. A világ számos országát célzottan bejárva ugyanis legalább ennyi embert kérdezett meg arról, szerintük mi is a szerelem. Hogyan változik az idővel? Csakugyan létezik-e első látásra? És mit keresünk tulajdonképpen a másik emberben?

Kitárgyalta mindezt profi amerikaifutball-játékossal, fotómodellel, vasútállomáson dolgozó hulladékgyűjtővel, vallásossal, ateistával, férfival, nővel, házassal, elválttal, hetero- és homoszexuálissal, transzneművel, biszexuálissal, monogámmal, megcsalóval, megcsalttal, házassal, szinglivel, gyerektelennel, várandóssal és nagycsaládossal is.

Ilyen széles spektrumon, a világ összes kontinensén – egyetlen adatfelvevővel – még biztosan nem kérdezték körbe az emberiséget arról, szerintük mi a szerelem.

Csodás versenyló vs. málhás szamár

Kíváncsian vártam olvasás közben, hogy „most majd jól megtudom, micsoda”. Mármint a szerelem. Kissé szkeptikusan még mosolyogtam is az írói szándékon, mert úgy gondolom, e téren nehéz lenne a puszta tényekre és fogalmakra hagyatkoznunk. A szerelem nyilván mindenkinek más. Egyeseknek mámor, másnak szenvedés, kéj, lassú tűz, barátság, vagy éppen biztonságérzet. Vagy közös kassza és közös gyerekek. Érdemes ezt ennyire ragozni? Laura Mucha ráadásul érdekes módszert választ a felvezetéshez: interjúalanyaival előbb arról beszélget, hogyan határozhatjuk meg a szerelem egyes típusait, a hűtlenség vizsgálásának segítségével.

A tudomány talajáról se térjünk le!

Azt például tudtad, hogy a szerelem különböző típusainak különbözik a neurológiai alapjuk? Ki gondolkodik a hétköznapokban ilyesmiken, miközben majd eleped egy másik emberért, és az sem érdekli, hogy az érzés inkább erős vágy, mint igazi szerelem?

Az izgalmas, szenvedélyes szerelemérzés az agyunk úgynevezett jutalomközpontját támadja és stimulálja, ugyanakkor ott van a tiszteleten és egymás baráti megbecsülésén alapuló, nyugodt szerelem, amelyben valószínűleg nem fog olyan sok testnedv kicserélődni, viszont – lásd nagyanyáink házasságát – talán tovább fog tartani.

A kettőt manapság kicsit úgy szoktuk összehasonlítani, mint a fenséges versenylovat a megbízható, jól felmálházott szamárral. Egyértelmű, hogy utóbbi a fasorban sincs a paripához képest – de ki fogja átvinni az értékeket jelképező terhet az időközben adódó rengeteg problémán?

A XXI. században élve sok dologról érezzük úgy, hogy túlbonyolítjuk, „túlhájpoljuk” azokat

Akkor mit szóljunk az ókori görögök szerelem-felosztásához? Hét különböző kifejezésük is volt a szerelemre:

Sztorgé: ez az a természetes szeretet, amit szülőként a gyermekünk iránt érzünk

Erósz: romantikus szerelem, némi szenvedély és testi vonzódás

Ludus: egyfajta játékos vonzalom a gyerekek és az alkalmi szeretők között

Phília: (szó szerinti fordítása: szeretet): a görögöknél ez barátság volt

Pragma: az érett és türelmes szerelem, amely tele van kompromisszumkészséggel

Philautia: önszeretet, amely abban segít minket, hogy másokat szerethessünk

Agapé: feltétel nélküli szerelem, amely viszonzást sem vár

Manapság, a 2020-as években mi viszont bőven beérjük egy kategóriahármassal:

Vágy: ezt nem is kell különösebben magyarázni, a legtöbben azért vagyunk a bolygón, mert a szüleink vágytak egymásra.

Romantikus szerelem: szerelembe esni, szerelmesnek lenni, szenvedély, erotika.

Harmonikus szerelem: nyugodt, tartós szerelem, az érett, hosszú távú párkapcsolat záloga.

És akkor szépen kikristályosodunk

A vágy és a szerelem megkülönböztetése amúgy örök probléma, körülbelül, mint a tyúk meg a tojás kérdése. Íme, egy jó magyarázat, a könyv szerzője egy repülőtéren kapta, a járatára várakozók egyikétől:

„A vágy a tűzijáték, a bumm-bumm, túl van rajta az ember, és szépen kialszik. A szerelem pedig a tábortűz: egyszerűen csak fát kell rá néha rakni, hogy ki ne hunyjon.”

A regényíró Stendhal franciásan szofisztikáltabb volt: szerinte a szerelem egyfajta kikristályosodás. Ha egy sóbányában eldobsz egy botot, néhány hónappal később furán átalakult állapotban fogod megtalálni, szikrázó kis sókristályok halmaival lesz beborítva. Szinte fel sem ismered majd benne az eredeti botot. Ugyanez van, ha beleszeretünk valakibe, akit ilyenkor korántsem realisztikusan, hanem „csillogó kristályokkal teleszórva” érzékelünk. Csakhogy nem tudhatjuk, a kezdeti mámor alatt valóban elkápráztatott-e minket a másik, mert tényleg annyira káprázatos, vagy csak a képzeletünk borította be Swarowskival. Ha megvárjuk, hogy a csillogás kicsit csillapodjon, megláthatjuk az igazi énjét is – persze, ha akkor a csillámpor híján erre még lesz kedvünk. Kissé ördögi a kör, nem?

A legtöbbünket ez persze nem fog elrettenteni attól, hogy bőszen és folyamatosan keressük a szerelmet. Csak a módszereink nem elég finomhangoltak még olykor. 2016-ban készült egy kutatás egyedülálló emberek bevonásával, ebből például az derül ki, hogy a nőknek csak 13 százaléka meri elkérni a neki tetsző férfi telefonszámát. Még ma is felbukkanó elvárás, hogy a határozott férfi kezdeményezzen – ez részint a párkereső hölgyek számára jó hír, mert a statisztika szerint a visszautasítástól való félelem a férfiakat nem igazán kedvetleníti el. Viszont kifejezetten rossz hír a nem kívánt szexuális közeledést elszenvedő nőknek…

Az árokban ébredtem

Hát, nem éppen szerelemszagú mondat, igaz? Ezt a címet adta a könyv tizenkettedik fejezetének Laura Mucha, és bár az előző tizenegy rész is sok érdekességgel szolgált, tulajdonképpen nagyjából innentől kezdve éreztem azt, hogy tényleg sokak számára hasznos könyvről van szó. Itt ugyanis a szerelmi viszonyokhoz kapcsolódó erőszakról, sőt gyilkosságról olvashatunk, részletesen – s ez a hónapok óta a magyar bűnügyi hírek egy részét is kitevő partnergyilkosságok tudatában különösen erősen rezonál.

Az angol származású szerző ugyan angliai és walesi példákat hoz, ott heti két ember hal meg párkapcsolati erőszak következtében, s az esetek negyven százaléka akkor történik meg, amikor a felek már szétváltak.

A kapcsolati erőszakba be kell vonni, akit csak lehet, és felismerni a kezdettől nyilvánvaló jeleket is – ez máris két preventív tényező, mondja a szerző.

Jó lenne, ha nálunk is elterjednének a világ számos országában már működő Safe Dates-programhoz hasonlók: az iskolában a diákok előadáson, egy színdarab bemutatásán és plakátkészítésen keresztül is foglalkoznak olyan kérdésekkel, hogy például milyennek kellene lennie a bánásmódnak egy normális kapcsolatban, hogyan lehet kiszakadni egy erőszakos kapcsolatból, vagy segíteni valakinek, aki ilyenben él. Mennyivel másabb megküzdési stratégiákat kapnak így felnőttségükre a fiatalok!

Hogy jön a szerelemhez a tudomány?

Fogalmam sincs, komolyan. Ilyesmikre továbbra sincs se recept, se szakkönyv. Ma is így gondolom, mint ahogy mindig: a szerelmet nem keverhetjük ki egy laboratóriumban. A Kit, miért, hogyan szeretünk legalább a vállalásait beteljesíti. És tekintve, hogy a „szerelem” és a „könyv” kifejezések közös Google-találatainak száma úgy 4,5 milliónál jár, ez nem is olyan rossz végkifejlet…

  

  Kocsis Noémi