–

Együtt felnőni a regényhősökkel

Rowling legnagyobb találmánya alighanem az volt (talán még a Harry Potter-univerzum alapját jelentő varázslóvilág megalkotásánál is nagyobb és fontosabb), hogy a regény szereplőit együtt „növesztette” azok olvasóival. A gyerekek (és felnőttek) tízmilliói, akik a pár évente megjelenő új köteteket pillanatok alatt elkapkodták és kiolvasták, gyakorlatilag együtt haladtak titkok megfejtésének útjain a szereplőkkel – de ugyanígy haladtak velük az Élet belseje felé, egyszerre értve vagy nem értve meg a nagy kérdéseket Harryvel, Hermionéval, Ronnal.

Mintha nem is ugyanaz a világ lenne az első és utolsó kötet, de hát tényleg nem ugyanaz: ahogy nőnek bele a szereplők a harcba, úgy lesz egyre komorabb és nyomasztóbb a könyvek légköre, közben persze végig megmarad a mesék izgalma és titokzatossága, hogy egyetlen gyerek se maradjon le a megszámlálhatatlan kaland és próbatétel között kanyargó történet során – a lényegről.

A lényeget nem lehet ekkora terjedelmű epikus alkotásnál pár idézett mondatban megragadni, úgyhogy én most csak mazsolázok a rowlingi gondolatok között, mert azért minden kötetben akad néhány emlékezetes gondolat, ami kicsit az adott részt, kicsit az egész HP-világot összefoglalja. Így tanít minket egy nagyszerű író – csak menjünk vele és hőseivel!

(Fontos figyelmeztetés! Nem nagyon lehet szpojlerezés nélkül elemezni az idézett szövegeket, nem is törekszem rá: kérlek, ha még nem olvastad Harry Pottert (az hogy lehet??), előbb tedd meg, aztán térj vissza ide…)

1. „Nem kevés kurázsi kell hozzá, hogy szembeszálljunk az ellenségeinkkel, de ahhoz sem kell kevesebb, hogy a sarkunkra álljunk a barátainkkal szemben.”

Az írónő természetesen a legnagyobb és legbölcsebb varázslónak, Dumbledore-nak osztotta a legtöbb szelíden kimondható nagy bölcsességet a történetekben – de ezek a (többnyire a könyvek végén, összegzésként megfogalmazott) okos mondatok nem pusztán coelhós okosságok, hiszen a történtekből következnek, azokat magyarázzák. A kétbalkezes, ijedős, szelíd Neville Longbottom azért kap dicséretet a Harry Potter és a bölcsek köve végén, mert meg akarta akadályozni, hogy három barátja meggondolatlanságot kövessen el, és ezzel saját házuk kerüljön bajba.

Rowling nagy szeretettel jelzi, hogy az „antihős”, mindenki által kinevetett gyerektípus is megérdemli a biztatást és az elismerést, hiszen Neville (aki aztán az egész regényfolyam legnagyobb változásokon áteső hőse lesz) a próbálkozásáért kapott jó pontokkal megnyeri a Griffendélnek a házak versenyét.

2. „A döntéseinkben, nem pedig a képességeinkben mutatkozik meg, hogy kik is vagyunk valójában.”

Az egész sorozat egyik legfontosabb mondata, talán J.K. Rowling legszebb üzenete. Harry a Titkok kamrája-kötetben végig küzd a belső félelmével, hogy valójában egy sötétebb erő is lakik benne, noha ezt még nem így fogalmazza meg. De elviselhetetlennek tartja a gondolatot, hogy a Mardekárba is beoszthatták volna, hisz annak idején a Teszlek Süveg erősen hezitált… Dumbledore mutat rá, hogy azért nem oda került, mert legbelül nem akart oda kerülni – márpedig az embert a saját döntései teszik felelősen cselekvő emberré, nem az, hogy amúgy mire lenne képes, mi lakozik benne. Nagyszerű tanítás.

3. „Hát nem tudod, hogy akiket igazán szeretünk, azok halálunk után sem hagynak magunkra minket? Nem tapasztaltad meg, hogy ők az elsők, akik segítségünkre sietnek életünk nehéz pillanataiban?”

Félelmetes kalandokon esnek át hőseink a Harry Potter és az azkabani fogoly címet viselő harmadik kötetben, Harry pedig felnövőben van, megtapasztal olyan élményeket, amik már túlmutatnak az izgalmas gyerekkalandokon. Ilyen a szembesülés szülei hiányával – és azzal, hogy mennyire ott vannak benne. A patrónus, mint a dementorok (vagyis a depresszió) ellenszerei, a szeretet fényével és erejével segítenek. És Dumbledore megint csak rávezeti a felismerésre a fiút, akinek ehhez előtte át kell élnie az élményt. Hát nem így vagyunk ezzel mindannyian, akiknek vannak hiányzó szerettei?

4. „Mit számít, ha nyelvünkben és szokásainkban különbözünk, ha a célunk közös? Ha nyitott szívvel fordulunk egymás felé, semmi nem állhat közénk.”

A negyedik kötetben, a Harry Potter és a Tűz Serlegében minden megváltozik, komollyá és olykor komorrá fordul. Harryt, Roxfortot és a varázsvilágot is ekkor legyinti meg először a visszatérő sötétség fenyegetése. Akkor, amikor két másik varázslóiskola is náluk vendégeskedik, akikkel az egész könyvben megy a rivalizálás, féltékenykedés, versenyzés. Cedric halála azonban sokkal nagyobb és fontosabb távlatot ad a harcnak, és ezt persze megint Dumbledore foglalja össze, amikor elköszön a külhonból érkezett gyerekektől és tanáraiktól.

Mert az összetartozás akkor a legfontosabb, amikor a Sötétség épp az emberek szétválasztását, egymással szembe fordítását és elszakítását akarja elérni…

5. „Te, ifjú lévén, nem tudhatod, hogyan gondolkodik, és hogyan érez egy idős ember. Az öregen viszont számon kérhető, ha elfelejti, milyen volt fiatalnak lenni.”

Talán a legfontosabb jelenet az egész sorozatban, mikor Dumbledore a Harry Potter és a Főnix rendje kötet végén a nagykorúsághoz közelítő, és ekkor már lázadó, illúzióvesztett és a gyász fájdalmát újra és újra átélő Harrynek felfedi végre (saját bevallása szerint is elkésve) a titkot, ami a Voldemorttal elkerülhetetlen összecsapás magyarázata. Az ötödik kötetben szembefordul egymással két generáció, Rowling pengeéles bölcsességgel mutatja meg, miért nem érti, értheti meg egymást felnőtt és gyerek egyes határhelyzetekben.

A gyerekek ebben a könyvben sok mindent számon kérnek a felnőtteken, Harry is szembesül velük kapcsolatban ki nem mondott és fájdalmas igazságokkal, és sokszor úgy vagdalkozik, ahogy csak egy sértett és megbántott kamasz képes.

Azt hiszem, az írónő innentől tekintette végképp nagykorúnak az olvasóit. És persze megint Dumbledore fogalmazza meg, milyen hibákat követ el az idősebb generáció, ha nem figyel eléggé a fiatalokra.

6. „Olyasmi ez, mint hogy behurcolják-e őt az arénába, ahol élet-halál harcot kell vívnia, vagy felemelt fővel, önszántából vonul be. Vannak talán, akik azt hiszik, hogy a két dolog között nincs lényeges különbség, de Dumbledore tudja – és én is tudom, meg a szüleim is tudták, gondolta fellángoló büszkeséggel – hogy ezen a különbségen áll vagy bukik minden a világon.”

Gyönyörű gondolatok a harcra kész Harrytől, amikor megtudja, mi lesz a küldetése. De hiszen az eddigi öt kötet is arról szólt, hogy mindig vállalja a harcot, akkor is, amikor nem gondol bele, miért kell megtennie, amikor nem érzi hősiesnek a vállalást, csak egyszerűen nem tud kitérni előle. Itt viszont, a Félvér Herceg végén már mindent ért (vagy hát… azt hiszi – Dumbledore ugyebár nem játssza ki minden lapját), és tudja, hogy miért kell megtennie. Azért, ami fentebb olvasható: mert ezen áll vagy bukik minden.

7. „Ne szánd a halottakat, Harry! Az élőket sajnáld, s legfőképpen azokat, akik szeretet nélkül élnek.”

Így búcsúzik el a már halott Dumbledore egy csodálatos, képzeletben (?) játszódó jelenetben a félig halott, de végül a visszafordulás és az utolsó harc mellett döntő Harry Pottertől. A Halál Ereklyéi utolsó előtti fejezetében járunk. Harry ekkor már mindent tud, az utolsó titkot is megfejtette, csak az utolsó döntés van még hátra. A halottak világából nincs visszaút az életbe: ő az egyetlen, aki még választhat – és megteszi. Azért, amit mestere mond: mert megváltoztatni csak addig tudjuk a világot, amíg itt vagyunk, és harcolhatunk a céljainkért, elsősorban azért, hogy több szeretet legyen a világban.

Dumbledore pedig egy utolsó „dumbeldorizmussal” kacsint rá (és ránk), amikor a fiú még megkérdezi, hogy ez az egész jelenet valóság-e vagy képzelet:

+ 1 „Hát persze hogy mindez a fejedben történik, Harry, de attól még miért ne volna valóságos?”

Sokadszor elolvasva J.K. Rowling csodálatos nagyregényét, én is pontosan így vagyok vele.

Tulajdonképpen az egész élettel.

Somos Ákos