–

Rajongásom szenvedélyesen kezdődött. Mindig is imádtam a monumentálisan csöpögős családi drámát is bemutató mozikat, és a Szenvedélyek viharábant képes voltam Pitt miatt első nekifutásra többször is megnézni, ahogyan azóta is teszem minden évben. Azt hiszem, akkor szerettem bele végzetesen a hosszú, szőke hajba, ebből azóta se bírtak kigyógyítani, pedig több ízben próbálkoztak már vele. De most nem a küllemről akarok regélni, az csak egy dolog. A lényeg most következik.

Ezerszer lettem volna Thelma

Bár nem ez volt az első szerepe, ezzel égette be magát a köztudatba, és ezután lett az örökösen változó hollywoodi égen állócsillag.

1991-ben, a Thelma és Louise című filmben „csak” egy mellékszerepet játszott, de J. D. karakterével örökre belopta magát a szívekbe. (Természetesen elsősorban a nők szívébe.) Pompásan kidolgozott alakja, kisfiús mosolya, bájos, szimmetrikus arcberendezése tarolt, de volt még benne valami plusz is, ami már az első pillanattól megmutatkozott. Az a fajta spiritusz, amit sokszor hiába keresel a szépfiúkban, azok akkor is csak szépfiúk maradnak.

„A meghallgatáson […] annyira zavarba jöttem a jelenlététől, hogy elfelejtettem a szövegem. Nagyon aggódtam, hogy emiatt tönkreteszem a castingját” – mondta Pittről a Thelmát alakító Geena Davis 2011-ben, a Vanity Fairnek. 

Pedig a szerepért sorba állt William Baldwin és (az akkor még szintén ismeretlen) George Clooney is, és a rendező, Ridley Scott hajlott arra, hogy a Baldwin fivért válassza. Aztán Davisszel olyan frankón működött a kémia, hogy Pittre esett a választás, és ez örökre megváltoztatta a fiatal színész életét.

Harapj meg, hadd élhessek veled az idők végezetéig

Az Interjú a vámpírral című mozi több okból is emlékezetes. Először is, megtudjuk, hogy a vámpírlét nem is annyira szexi, mint amilyennek elsőre tűnik, másrészt pedig az is kiderül, hogy az éjszaka ura lehet érző lény is, ahogyan Louis de Pointe du Lac ábrázolja őt – Brad Pitt pedig megformálja. 

Hogy vannak-e földönkívüli, misztikus lények, mint a mesében, azt nem tudom, de azt igen, hogy ez a film halhatatlanná tette Pittet legalábbis Hollywoodban.

A szőke haj maradt, és ez az 1994-es év még igazi szerelembe eséseket tartogat. Mármint számomra.

Ima egy vadszívűért

Ami Pittnek a világhírt jelentette 1994-ben, az nekem a szerelmet. Kicsi voltam még, de jól emlékszem: sokszor néztem meg egymás után, annyira belehabarodtam Tristan Ludlow-ba, mert természetesen a Szenvedélyek viharában című filmben szereplő három fivér közül abba lettem szerelmes, amelyiket nem lehetett megfogni, amelyiknek mennie kellett hetedhét világon túlra, és nőzni, vadászni, nem visszajönni, míg bele nem bolondul az ember. 

Tristan karaktere tökéletesen összeolvadt Pitt-tel, mintha ő is ez a lélek lenne, akit nem lehet megzabolázni, akit nem lehet megérinteni, mert akkor elszalad. Aki annyira se bírja a kötöttségeket, hogy legalább egy éjszakára ott maradjon. Mennyi mindent oda bír képzelni az ember egy szerep mögé. Hülyeség, tudom én.

De ezt a filmet újra és újra előveszem, és újra meg újra megtanulom: létezik a szerelem, de csak egy villanásra marad velünk. Aztán csak az emlékek vannak, és ha nem tudunk örülni nekik, akkor belebolondulunk, és/vagy meghalunk. 

„A hetedik te magad légy”

 

Nagyon más mozi, nagyon más élmény. Pitt a Hetedik című David Fincher-moziban Morgan Freeman mellett játszik zseniálisan egy olyan nyomozót, aki egy pszichopata sorozatgyilkos után lohol. 

A sorozatgyilkost az azóta önmagát Hollywoodból kigolyózó Kevin Spacey alakítja olyan elánnal, hogy abba a szív is beleremeg. Emlékszem, hetekig a mozi hatása alatt voltam. Mesterien összerakott forgatókönyv, stabil pillérekre módszeresen és okosan építkező történet. Hajsza egy beteg elme után, akinek indítékait talán még meg is értjük a végére, ha felfogni képtelenek vagyunk is. És a bűnök egyike, amit Brad karaktere, David Mills nyomozó jelenít meg. Ah, több mint zseniális…

A kérdés csak annyi: kijön-e a végén a golyó abból a pisztolyból, amit nekünk szegez… hogy „a hetedik te magad légy”.

Aki nem látta, az sürgősen nézze meg, aki pedig látta már, az tud olvasni a soraim között. 

Amióta másképpen tekintünk a halálra… és a mogyoróvajra

Ha Brad Pitt lenne a halál, akkor soha egy percig sem féltem volna… – viccelgettem ezzel pár éve, amikor nosztalgiáztam a kórházi ágyamban a Ha eljön Joe Black című moziról. De a halál csak ritkán választ magának megnyerő fizimiskát és ritkán adja vissza az életedet. 

Most azon is elgondolkodtam, hogy miért nem írnak már ilyen szívbe markolóan ragyogó sztorikat, amelyek el tudják hitetni, hogy a világon előbb-utóbb minden elrendeződik, és úgy van jól, ahogy van.

Én bele akarok szeretni egy ilyen csodálatosan furcsa, szőke fiúba, és nem akarom elhinni, hogy a világ megmásíthatatlan és végérvényesen elhibázott. Akarom látni még a halálban is a szépet. 

Mitológiából jeles

Oké, most ugrottam néhány évet, 1995-ből egyből 2004-be. Nem azért, mert nem alkotott közben Pitt semmit, hanem mert most csak a kedvenceimet mustrázom. 

Szóval ókori mitológia, istenek és királyok párharca, Szép Heléna, egy nagy háború, faló, és Akhilleusz. A történetet mind ismerjük, már aki nem aludt irodalomórán. De a film részleteit szerintem én ismerem a leginkább, nálam többször tuti nem láttátok a Tróját. Vállalom: én vagyok a világon az az ember, aki bármennyiszer képes megnézni ezt a filmet. (Amikor befejezem a cikket, pontosan ezt fogom tenni megint.)

Pittre mintha ráöntötték volna a hős Akhilleusz szerepét. A végletekig elszánt katona, aki csatába vonul. Az emberfeletti képességekkel megáldott félisten, akinek, ha a gyenge pontját eltalálják, akkor lelepleződik a titok, a sebezhetőség.

Brad a Trója kedvéért atomra kipattintotta magát. Órákat töltött az edzőteremben, de neki ez smafu. Imádja használni a testét a szerepeihez, úgy formálódni, ahogy ezt az aktuális szerep megkívánja. De erről ti magatok is meggyőződhettek, ha követitek a példámat, és előveszitek ezt a filmet.

És eljött a végzet

Csúnya dolog ezt mondani, de talán nem lehet túl sokat szépíteni a dolgon: Pitt végzete végül ugyanaz lett mint Parisz hercegnek: a világ legszebb nője magába bolondította (persze ezen is lehetne vitatkozni, mármint a szépségen). A színész többször is a partnernőibe szeretett bele, járt Juliette Lewisszal, akit a Túl fiatal a halálhoz? forgatásán ismert meg, aztán a Hetedik forgatása idején Gwyneth Paltrow-val. Jennifer Aniston az egyetlen, akit nem egy film kapcsán ismert meg, de amikor elvállalta a Mr. és Mrs. Smith című filmet, még nem tudta, hogy ezzel megpecsételte a végzetét. 

Angelina Jolie egyik életrajzi könyvében olvastam, hogy Pitt és Aniston még viccelődött is Jolie-n, hogy Pitt a flúgos (akkor még késeket gyűjtő és a második férje vérét egy fiolában a nyakában hordó) színésznővel fog forgatni. Ezen a poénon pár hónappal később talán már egyikük sem nevetett. Anistonnak a fejében nem fordult meg, hogy Jolie veszélyes lehet, de a kettejük közti kémiának nem tudtak parancsolni. 

Már a forgatás alatt összejöttek, a díszletben készült werkfelvételek is erről tanúskodnak, szinte le sem tudják tagadni azt, hogy fülig szerelmesek az első pillanattól kezdve, bár mindezt sosem vallották be a nyilvánosság előtt. Viszont Pitt gyorsan elvált Anistontól. A filmet már csak ezért is milliók akarták megnézni világszerte, és az emberiség két táborra szakadt: Team Jolie-ra és Team Anistonra. Mondanom sem kell, melyik oldalon álltak többen… Középen pedig Pitt, aki szegényke, semmiről se tehet, csak sodródott a gyereket nem akaró Anistontól a vadorzó Jolie karjába. 

A történet végét már ismerjük. Három vér szerinti és három adoptált gyerek után elváltak útjaik, azóta sem látták őket más karjában, talán soha nem is fognak találni még egy olyan kapcsolatot, amilyen az övék volt. De ki tudja, ezt is eldönti az idő. 

Az illékony boldogság keresése

 

A létezés megfejthetetlen értelmét kutató történet olyan csodálatos és szirupos, amilyennek a filmeket szeretem. Bár a kritikusok nem elégedettek ezzel a filmmel, számomra öröm volt nézni. Imádom a hosszan elnyújtott, az élet nagy dolgaira választ kereső sztorikat, és a Benjamin Button különös élete éppen ilyen. 

A Hetedik és a Harcosok klubja után ez a harmadik film, amiben Pitt David Fincherrel együtt forgatott. A partnernő szerepére sokáig Rachel Weisz volt esélyes, aztán Cate Blanchett jött, és mindent vitt. Pitt pedig napi öt órát ült a sminkben a 2006 novemberétől 2007 májusáig tartó forgatásokon. Nemhiába. A maszkmesterek munkái lenyűgözők lettek. Láthattuk Pittet fiatalként és nagyon öregként. Teljesen hiteles, egy pillanatra sem kérdőjeleztem meg az általa bemutatott korokat, nem lógott ki a lóláb, annyira tökéletesre sikerült a maszk és az alakítás is. 

A válaszokat pedig a lét értelméről mindenki mazsolázza ki magának.

Nagyon furcsa film

Mi köze a Pitt által megformált Mr. O’Briennek az ősrobbanáshoz és a dinoszauruszokhoz? Nagyon is sok, de nem lövöm le a poént, ahhoz meg kellene néznetek ezt a sokak által nagyon-nagyon furcsának talált filmet.

Pitt ebben egy erőszakos, zsarnok apát játszik Jessica Chastain oldalán. Ez az alakítása pedig szerintem a legjobbak közül való.

Az élet fájában semennyire sem szívdöglesztő szépfiú. Nincs bája, sármja, csak keménység van az arcán. A film nagyon különleges alkotás, nem lineáris történetmesélést követ, hanem ugrál az idősíkok és a világok között is. Nincs tere és ideje, megfoghatatlan, de nagyszerű élmény. 

Akiért még a zombikat is

 

Nem rajongok a zombis filmekért, de Pittért és az utópiákért annál jobban. Pláne a kombinációjukért. Egész egyszerűen imádom azokat a történeteket, amikben kilátásba helyezik a világvégét, aztán egyetlen önfeláldozó főhős áldozatos kínszenvedése árán végül egy maroknyi csapat megmenekül, hogy újra benépesíthessék a Föld nevű bolygót. 

Kedvencem a témában a Deep Impact, de a Z világháború sem utolsó, bár a zombis filmek tényleg nem tartoznak a kedvenceim közé. Ebben a moziban a zombik annyira kidolgozottak, hogy utána garantáltan benézel majd a szekrény sötét zugaiba meg a sarokba, hogy megbizonyosodj róla, nem rejtőzködik-e ott egy élettelen agyevő. 

Pitt nem zombi, mily meglepő, hanem a világot megmentő hős lovag.

Akiért még Tarantinót is

Tudom, hogy ezzel majd jól kiakasztalak benneteket, de utálom Tarantino filmjeit. Tudom, hogy szép emléket állított Hollywoodnak, én is látom, mennyire őrületesen klasszak a képek, és kiválók a színészi játékok (külön kiemelendő Margaret Qualley, Andie MacDowell lánya), de akkor sem veszi be a gyomrom. Sokszor öncélúnak, zavarosnak érzem, és nem mindig értem, mit akar mondani. 

Jól ismerem a Volt egyszer egy Hollywood alapjául szolgáló háttérsztorit, a Sharon Tate-gyilkosságot, és respect azért is, ahogy ezt a rendező ebben a filmben ábrázolta, mégsem vagyok lenyűgözve. Ha nem Pitt és DiCaprio játszana benne, akkor tuti ki is jöttem volna a moziból az első húsz perc után. A Djangóról és az Aljas nyolcasról konkrétan kimenekültem a moziból (fú, de mérges voltam), és a Becstelen brigantykat se bírtam. A nagy klasszikusokról, mint a Kill Bill, a Ponyvaregény meg a Sin City, inkább hallgatok mélyen.

De a Volt egyszer egy Hollywoodot végignéztem a színészek kedvéért, akikben ezúttal sem csalódtam. Ave nekik. Ennyi.

Végül mind hazamegyünk a magányból

Pitt űrbéli bolyongását az Ad Astrában megírtam EBBEN a cikkben. Nagyon szerettem. Pedig ezt, a Tarantino-filmmel ellentétben, jól lehúzta a kritika. De teljesen mindegy, én nem vagyok kritikus, csak fogyasztó, aki a saját ízlése szerint választ filmet, és senkinek sem akarok megfelelni. 

Brad még soha nem kapott a színészi teljesítményére Oscar-díjat, mégis a legsikeresebb és a legfoglalkoztatottabb színészek között van. Igazi A listás celebritás, aki női szívek millióit dobogtatja meg már hosszú évtizedek óta. 

Egy GQ-interjúban mondja:

„Még mindig élvezem a színészkedést, de úgy vagyok vele, hogy az életem középpontjában már nem ez áll. Korábban csak arra vágytam, hogy izgalmas karaktereket játszhassak el. Ma már nem a filmjeimben akarom megélni az izgalmakat, hanem a valóságban. Inkább izgalmasan élem az életem, aztán majd lesz valahogy. Megélem a pillanatokat, igazi élményeket teremtek. Ez az élet valódi értelme, nem az, hogy az izgalmas karakterek életébe próbálom behelyezni magam. Az nem helyettesít, nem pótol semmit. Ma már sokkal jobban figyelek arra, hogyan élek, és miért élek. Sok színész aggódik amiatt, hogy ha kiesik a pikszisből, akkor vége a karrierjének. Nem hagynak maguknak szünetet, nem állnak le, nem élnek igazán. Nekem nincs bajom azzal, ha egy időre le kell állnom a munkával. Nagyon is komfortosan érzem magam nélküle.”

Isten éltesse az 56. születésnapján!

Szentesi Éva

Források: ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Charley Gallay/Getty Images for Breitling