Hogyan lesz a kakiból notesz? – Szerzőnk megkeverte az elefántürüléket
Noha egyre több az erre vonatkozó információ a közösségi médiában, még mindig számtalan kizsákmányolt, megnyomorított, boldogtalan állat él szerte Ázsiában a leszedált tigrisektől a láncon tartott – turisztikai attrakcióként – befogott elefántokig. (Itthon is, de ennek a cikknek most nem ez a témája.) Szerencsére vannak helyek, ahol segítenek a traumatizált, megcsonkolt, beteg állatokon – egy ilyen elefántmenhelyre látogatott el szerzőnk, és maga is beszállt egy kicsit a… nos, a szarkeverésbe. Mármint nem úgy. Trembácz Éva Zsuzsanna útinaplója Thaiföldről.
–
Thaiföld északi részén a hegyek ölelésében fekszik egy bűbájos kisváros, Chiangmai
Aranycsúcsos buddhista templomaiban narancsszínű palástba öltözött szerzetesek kántálnak, zsibongó éjszakai piacát frissen sült polip illata lengi be, színes tuk-tukok mellett négyfős családot szállító motorosok húznak el, és tízesével sorakoznak egymás mellett az olcsó masszázsszalonok.
A miskolcnyi lélekszámú városról korábban keveset hallottam, ahogy elefántokat mentő szerzetesekről és elefántürülékből készült szupervagány noteszekről meg hajcsatokról sem, de annál lelkesebben mostam a hatalmas Shabu hátát, és „tapicgáltam” a lilára festett elefántürüléket.
Évekkel ezelőtti munkahelyemen, a Béke szállodában egy különleges füzetet kaptam egy thai csoporttól: bézs színű fedőlapját elefánt díszítette, és rajzlapra emlékeztető belső lapjai meglepően érdesek voltak. Egy elefántmenhely jóvoltából tudtam meg, hogy miből is készült a máig hűen őrzött thai naplóm.
Évek óta fel-felröppen a hír a Dél-Kelet Ázsiában szörnyű körülmények között tartott elefántokról
Jelentős részüket fakitermeléseken és a turisztikai szektorban dolgoztatják, a gyakran megkínzott állatok hátukon szállítják a látogatókat, cirkuszokban pedig tőlük teljesen idegen tevékenységekre kényszerítik őket. Szerencsére több olyan elefántmenhely is van, ahova az egykor borjúként az anyjuktól elszakított, szerencsétlen sorsú állatok kerülhetnek – sajnos többnyire már csak akkor, amikor baleset vagy betegség miatt nem veszik hasznukat.
Az egyik ilyen elefántmenhely az Elephant Rescue Park Resort Chiangmai-tartományban: elefántok iránt elkötelezett egykori szerzetesek hét példányról gondoskodnak 2015 óta negyven hektáron a dzsungelben.
Az öt és negyvenöt év közötti elefántok betegen, korábbi „munkaadójuktól” lestrapáltan kerültek ide: egyikük bal szemére vak, a másiknak pedig születésekor babonából a füléből vágott ki gazdája egy darabot.
A szervezet ismerősökön keresztül értesül a segítségre szoruló állatokról, és hatalmas összegekért vásárol meg egy-egy elefántot, majd szintén kisebb vagyont költ gyógyszerekre. Az itt dolgozók tengernyi energiát fektetnek abba, hogy kialakítsák a bizalmat a sokszor bántalmazott állatokkal. A park gyógynövényeiből készítenek gyógyírt sebeikre, hatalmas körmeiket vágják, a napi több mázsa banánadagjukról és a park fenntartásához szükséges forrásokról gondoskodnak. Szívbe markolóan mesélnek a nyolcadik elefántról, Jaebről. A negyven körüli elefántlány egy cirkuszból került hozzájuk, miután sérült lába elfertőződött. Gondozóik mindent megtettek, hogy megmentsék; ápolták, darut szereztek, amivel teherautóra emelték, hogy a százhúsz kilométerre lévő elefántkórházába vigyék. Szeretetteljes erőfeszítéseik ellenére sem tudták megmenteni Jaeb életét, aki most a dzsungel egyik hegyoldalában alussza örök álmát.
A tipikus elefántos sétákkal ellentétben, amelyeknek elkerülésére a közelmúltban már a thai hatóságok is felhívták a turisták figyelmét, itt nem az emberi szórakozásnak vetik alá az elefántokat, hanem az elefántok napi rutinjába vonják be a látogatókat.
Reggeli az elefántokkal
Reggel piros uniformist kapunk, és három nagy kosárnyi banánt osztunk szét hat elefánt között, akik ormányukat ide-oda tekergetve veszik el tőlünk a reggelit. A „banándőzsi” után jön a délelőtti séta. A dzsungelen keresztül, hegynek fel-hegynek le indulunk velük a közeli folyóhoz és tóhoz. Útközben hol egyik, hol másik elefánt váltana irányt egy-egy ínycsiklandozó bambusz- vagy banánnövény láttán, én meg arra figyelek, hogy az ormányukkal a meleg és a bogarak ellen a testükre szórt homokesőből lehetőleg kimaradjak. A testmozgás mellett ez kiváló alkalom arra is, hogy lábkörmeiket természetes módon is karban tartsák. A tikkasztó, harmincöt fokos melegben aztán elefántok, gondozóik és mi is megkönnyebbülten merülünk alá egy kis tóba, hogy kefével súroljuk meg érdes, szürke hátukat. Ahogy sikálom a hatalmas hátat, megnyugvással hallgatom, hogy az ázsiai elefántok kisebbek, mint afrikai társaik, a fülük is kisebb, és csak a bikáknak van agyara. A szervezet egyébként főként adományokból és a turistáknak szervezett bemutatókból tartja fent magát, és önkénteseket is szeretettel várnak.
Amikor a búcsúajándékként kapott fényképtartóról elmondták, hogy elefántürülékből készült, biztos voltam benne, hogy az Elephant Poopoo Paper Parkba, vagyis az „Elefántkaki Papír Parkba” is elmegyünk.
A bejáratnál stílusosan egy nagy adag alapanyag fogadja a látogatót, majd rögtön egy boltnyi vagány írószer és apróság: gyönyörű noteszek, színes naplók, hajcsatok – s természetesen minden elefántürülékből készül.
A közeg mesebeli, és a karrierváltáson is elgondolkodtat: pálmafák ölelte élénkzöld füves dombon, szikrázó napsütésben száradnak a kifeszített színes papírlapok, melyeknek készítését is nyomon követhetjük. Elsőként megvizsgáljuk, miben más az elefánt-, a ló, és a tehénürülék. A részletek teljes feltárása nélkül annyit elárulok, hogy jól látható: a megemésztetlen sok rost miatt az elefántkaki a nyerő papírkészítés céljára.
Nem mellesleg, abszolút környezetbarát megoldás, amit az idegenvezető büszkén újságol, mert a klasszikus papírgyártással ellentétben, ehhez a módszerhez nem szükséges fákat kivágni, és az ürüléket is hasznosítják.
„A földet nem az őseinktől örököltük, hanem a gyerekeinktől kaptuk kölcsön”
Ez a felirat a park szemléletéről tanúskodik.
A kapott információtól fellelkesülve olyan odafigyeléssel kavargatom a nagyüstben a megtisztított, vízzel hígított terméket, mint anno nagymamámmal a piros lábasban a sárgabarackbefőttet.
Itt-ott rotyog egy kicsit, és a hosszú bambuszszálak lassan szétfoszlanak a sűrű, forró masszában. A szárítás és némi növényi rost hozzáadása után jön a színezés kizárólag természetes és vegyszermentes anyagokkal és ételszínezékkel; kézzel lila, kék, zöld és sárga golyókká formálják a megpuhult alapanyagot. Ezt egy vízbe helyezett keretezett lapon szétegyengetjük, és már csak a végső szárítás van hátra – kifeszített keretben a napon. Két hétig tart, amíg a szárítástól a főzésen át az alapanyagból színes papírok és stílusos füzetek lesznek, amelyek aztán japán, észak-amerikai és európai fair trade-üzletekben várják gazdáikat. A módszer nem, de a park egyedülálló az országban. Hasonló működik még Indiában, Srí Lankán és Kenyában is.
A park főként a helyi kisebbségekhez tartozó nőket alkalmaz – gyakran rugalmas munkaidőben –, hogy esélyt teremtsen nekik egy jobb életre. Az élmény megkoronázása pedig a DIY-stand, ahol elefántkaki-papírból sablonra vágott virágok, szívecskék és felhőcskék között válogatunk a saját készítésű füzeteinkhez.
Mindez megy a thai naplómba is: leginkább az az élmény, amilyen tisztelettel és alázattal bántak mindkét helyen az elefántokkal, a környezettel és egymással.
Trembácz Éva Zsuzsanna
Trembácz Éva Zsuzsanna írásait ITT is elolvashatod, érdemes követni a szerzői oldalát!
A képek a szerző tulajdonában vannak