Pie, pie, pie

Itt minden pitébe van csomagolva. Vastag, laktató tésztában pihen a pörkölt – vagy marha, vagy birka – ez a „sheperds pie”, itt így hívják, a pásztor pitéje. De akad még csirkés, gombás, zöldséges pie is, na meg sajtosak, végtelen verzióban.

Bank holiday van. Ez hosszú hétvégét jelent. A bank holiday mindig hétfőre esik, és van belőle évente vagy hat. Ilyenkor mindenki pihen, az üzletek nagy része sincs nyitva, az utcák néptelenek, mert a családok többsége – különösen tavasztól őszig – elvonul valahová vidékre, vízpartra. Lusta nyári meleg van, nincs kedvem főzni sem, ilyenkor különösen jól jönnek a piték.

Késő délelőtt, már majdnem ebédidő. Korán ébredek a két éjszakai műszak között. Kiülök a ledeszkázott kicsi kertbe, aminek a széleit a háziúr engedélyével felástam, és beültettem virágokkal. Egy angol futórózsa nő itt, tavasszal tulipánok, meglepetésnek pedig most a tátika. Tavaly és két éve vettem a virágokat hagymaként, magként, és puha szárú sarjadékként a Poundlandben. A Poundland az egyfontos bolt, ahol mindenhez olcsón lehet hozzájutni, sok bóvlihoz is persze. Itt nő a deszkapalánk mellett például egy nagy, felnyurgult növény, ez is onnan származik a rózsával együtt, de nem az lett belőle és nem is rózsalonc, hanem valami teljesen fura fásszárú akármicsoda. Erős, erőszakos. Fürgén nő, az ágaiból szinte azonnal törzseket nevelt, nehéz lesz majd kivágni. Mert igen, arra gondolok, hogy ki fogom majd vágni, hiszen nem hasonlít semmilyen dísznövényre, virága sincsen. Csak a levelei olyan furán ismerősek. Ez menti meg az életét még egy kis időre, ez a „hasonlít valamire” érzés. Adok neki még néhány napot, talán egy egész hetet.

Gyorsan lesz délután, kora este, egy újabb műszak kezdete

Munkába menet szól a rádió az autóban, Capital Radio, pont az a zenei csatorna, ami Freddie Mercuryt is felfedezte, ami a Bohemian Rhapsodyt híressé tette. De ez az adó hétvégén szinte hallgathatatlan. Nem tudom, mi történt és történik itt a szerkesztőkkel, de péntek estétől mixelve játszanak le minden számot. Mixelve. És ez számukra leginkább azt jelenti, hogy felpörgetik a zenéket, háromszor gyorsabb sebességre. Elviselhetetlenné válnak a megszokott dallamok. Egy idő után átkapcsolok a Heart-ra. A szívecskés csatorna majdnem ugyanolyan jó.

A kórház folyosója csendes, akár az utak odakint. Ez a csendesség azonban már nem téveszt meg senkit. Mi, nővérek, babonából kerüljük a Q betűs szavakat. Kimondani hangosan, hogy „Quiet” – How quiet is the ward today! (Milyen nyugodt ma az osztály!), óriási vétek, felér egy bűncselekménnyel, rossz szellemet idéz. Nem is mondok ilyet, eszembe sem jut, de minden bizonnyal derűs arckifejezéssel, mosolyogva ballagok be az osztályra.

„Don’t use the Q word!” – figyelmeztet Ana, a portugál lány, felemelt mutatóujjal, még mielőtt egyáltalán megszólalnék. – Just don’t use it! – Ránevetek, megrázom a fejem. Nem ejtem ki a számon, hogy csend van. Babonaság, tudjuk, de betartjuk mindahányan.

A műszak nem lesz könnyű, és ez már átadáskor látszik

Az egyesben az első ágyon ott az undok beteg, aki állandó figyelmet követel és rendszeres fájdalomcsillapítókat. A fiatal olasz nőt sem vitték még műtőbe a befejezetlen vetéléssel. NBM volt – Nil by mouth: ez azt jelenti, hogy nem ehetett, nem ihatott, étlen-szomjan maradt, a műtét pedig csak egyre halasztódott, egész álló nap. Jelenleg az anesztes telefonját várjuk, hogy megetethetjük-e végre, valóban áttették-e a beavatkozást holnapra, vagy elviszik-e a műtőbe mégis ma éjszaka? A sarokban, az utolsó ágyon pedig egy huszonnyolc éves nő fekszik, többszörös öngyilkossági kísérlet után, depresszióval diagnosztizálva, jelenleg erős hasi fájdalommal. Gyönyörű, erős, izmos fiatal nő. – Ő is kétóránként csenget a likvid morfiumért, olyan, akár egy kakukkos óra – mondja a nappalos ápolónő.

– Lehetne, hogy én most akkor hazamegyek? – kérdezi Kamso, a nővér kolléganőm, nyöszörögve az átadás kellős közepén. Ezt a mondatot viccnek szoktuk elsütni, persze, de a kis fekete lány harminckéthetes terhes, és máris fáradtnak látszik. – No chance, no hope, don’t even dream about it! – Ne is álmodj róla, erre semmi remény! – feleljük nevetve. Ez a válaszunk egymásnak, ez szokott lenni, ennek is kell lennie, én pedig – mint olyan sokszor már, – most is szívesen idézném az Ember tragédiájának egy bizonyos mondatát, de úgysem értené itt senki, hiába illene éppen ide. A bejárat fölé leginkább. Cirádás feliratban. („Mondottam ember küzdj, és bízva bízzál!” – a szerk.)

Soosie, az indiai nővér tanított meg a pókerarcra

Ő volt a mentorom az első hat hónapban. A mentorság itt komoly dolog. Mindenkit rábíznak valakire, és az a valaki a betanítás ideje alatt teljes felelősséget vállal a tanítványáért, sőt, bizonyos mértékben még a próbaidő után is felelősséggel tartozik érte. Soosie nagyon szigorú volt. Velem is. Hiába voltunk közel egykorúak, úgy járt utánam abban az első időszakban, akár egy vadászkutya. Minden lépésemet, mozdulatomat követte, és azonnal helyreigazított, ha valamit nem a helyi protokollnak megfelelően végeztem, hanem a régi beidegződések szerint.

Például amikor egy gyógyszeres fiolát a nagy szemetesbe dobtam a szúrós tárgyak megsemmisítésére szolgáló kisebb sárga kuka helyett. Vagy amikor a gyógyszeres tálat nem töröltem el fertőtlenítő kendővel kívül-belül használat után, hanem csak a polcra tettem. – Whhhaaat are you doing? – kérdezte olyankor felemelt, elnyújtott hangon, kikerekedett szemekkel és olyan döbbenettel az arcán, mintha legalábbis merényletet készültem volna elkövetni egy kisebb város teljes lakossága ellen. Ha pedig nem látott, mert eltűntem a szeme elől egy pillanatra, akkor is ugyanezen a magas, nyújtott hangon kezdte kiáltozni a nevemet, és addig is nem hagyta abba, amíg valahonnan azt nem válaszoltam, hogy jövök már.

Néha meglehetősen ingerülten válaszoltam sajnos, mert tényleg az agyamra ment. Ezt ma már szégyellem. Később, amikor már egyedül dolgoztam, teljesen egyedül, akkor ugyanis rájöttem, hogy az öreg, rangidős nővér csak segíteni akart. Soosie minden szabad percben meg akart mutatni valamit, meg akart tanítani valamire a számítógépen, vagy megkérdezni, hogy ezt meg azt megcsináltam-e. Esetleg csak tudni, hogy a rám bízott kórteremben ez és az a beteg hogy van, levettem-e a vért, hívtam-e az orvost.

A vele töltött műszakokban egyetlen perc nyugtom nem volt. Soha. De Soosie tanított meg a pókerarcra, amit már akkor végtelen csodálattal figyeltem. Az indiai nővér számára nem létezett olyan beteg, aki őt a sodrából ki tudta volna hozni. A leghisztérikusabb nők ágya mellett úgy állt, mint valami részvéttel teli apáca, némán, rezzenéstelen arccal, és anélkül, hogy a további hisztériának bármi utat adott volna, a legtárgyilagosabb, legcsendesebb hangon válaszolgatott, vagy éppen csak bólogatott, mikor mire volt szükség.

Ha a beteg indokolatlanul kérte a fájdalomcsillapítókat, illetve huszonegyedszer is ugyanazt panaszolta, Soosie csak szelíd arccal annyit felelt mindig: „egy pillanat, kérem, máris megnézem, mit tehetek”. És elvonult. A kórtermen kívül sem tett megjegyzéseket soha, legfeljebb az arcáról tudtuk leolvasni, ha a morgolódásainkkal egyetértett. Olyankor mosolygott. – „Ne vitatkozz a beteggel” – mondta nekem egyszer, amikor az indokolatlanul sok beadott szedatívumon mérgelődtem.

– „Ne vitatkozz velük, mert csak neked lesz rosszabb! Itt a beteg tudja, hogy mi jár neki, és ha olyan, akkor követelni fogja, ami jár neki, teljesen felesleges vele vitatkozni.”

Most, három év után talán már ugyanúgy állok a zűrös betegek ágya mellett, mint a mentorom

– ez jut eszembe, ezt remélem, és ezt várom el magamtól akkor is, amikor ma éjjel az egyesben az első ágyon fekvő asszony éppen negyedszer csönget gyógyszerért, és én odaérek hozzá újra. Két óra telt el műszakváltás óta. Már beadtam neki mindent, amit lehetett. Kinyitom a gyógyszerlapot, hangosan felolvasom, hogy mit kapott eddig, mikor, és megmutatom neki is. Elmondom, hogy a következő adag fájdalomcsillapítóra még legalább egy órát várnia kell, és felajánlom, hogy készítek egy teát addig.

– Nahát, ez nagyon kedves, köszönöm! – mondja Wendy. – Tejjel, cukor nélkül, ugye? – Az asszony hálásan bólogat. Csendes vagyok, visszafogott és kedvesen mosolygok, ahogy viszem a bögrét. – Vigyázzon, elég forró. – Wendy arca felderül. És beszélgetünk. Orvosokról, kezelési tervről, arról, hogy sem az ortopédusok, sem a neurológusok nem találják a fájdalom konkrét kiváltó okát. Az asszony pár perc alatt szinte az egész életét elmondja. Az elmúlt pár évet legalábbis. A tragédiák akkor érték. A férje, az édesapja halála, a lánya hosszan tartó, kezelhetetlen betegségének a híre, a fia válása. A krónikus fájdalom talán emiatt lett. Az a megfoghatatlan tartós fájdalom, ami vándorol a testében. Gyomortájékon, a hátába sugárzóan. Talán csak annyi kell, hogy ezt felismerje. Hogy kibeszélje, ami történt vele, hogy feldolgozza, hogy a gyász után megerősödjön. Érzem, ahogyan  lassan megnyugszik. Soosie csendes, szelíd hallgatása, alázatos figyelme mint módszer, nagyon jól hat a nyűgös, undok, erőszakos betegek esetében.

Jó lenne többet beszélgetni mindenkivel. Wendyvel is. De ezen az éjszakán sem valószínű, hogy lesz erre idő.

Egy asszony miatt telefonálnak az őrzőből, vakbélműtét után hozzák majd fel, ami sima ügy lenne, csakhogy a fiatal nő „nyolc weeks post partum”, azaz nyolchetes gyerekágyas, a kisbabája és a férje is vele van, és szeretnének éjszakára is itt maradni mellette. Nincs egyágyas szobánk. Egyetlen ágyunk van csak, a hatágyas 1-es kórteremben. Az éjszakás bed-manager erre csak annyit mond, hogy akkor nincs mit tenni, küldjem haza az apát a kisbabával. Hát, hogyne.

A fiatal nőt már ismerem, előző éjszaka hozta be a férje, nagyon nagy fájdalmai voltak, és halálra voltak mindketten rémülve. Addig nem nyugodtak, míg át nem vittük őket együtt a gyerekágyas osztályra, ahol volt külön szoba, mert a férj nem volt hajlandó hazamenni, az asszony pedig még betegen is szoptatta a pici csecsemőt. Most a műtét után bizonyára nem fog tudni etetni, de az apa, gyanítom, nem akar hazamenni. Hát, majd meglátjuk, mi lesz.

Közben sorban jönnek fel a betegek. Töröm a fejem, hogy mit tegyek, hogyan oldjam meg a helyzetet, biztos vagyok benne, hogy ma éjjel is túltöltjük majd az osztályt, és szokás szerint a vizsgálószobát is átrendezzük betegszobának, a vizsgálatra érkezők számából erre következtetek. Akkor pedig miért ne mehetnék elébe az eseményeknek? Hívom a portást, rendelek egy ágyat, és mellé egy matracot, Ana és Mark jönnek kipakolni a vizsgálóból a padot, a kis kerekes asztalkát, a műszereket a folyosóra. Az őrzőből a nővérek éppen végszóra érkeznek meg a málnaszínű egyenruhájukban, mellettük az apa, karján a kisbabával. Egyenesen a kettes vizsgálóba irányítom őket, amit addigra már majdnem tökéletes betegszobává alakítottunk. Hivatalosan is átveszem a beteget.

A fiatal nő sápadt, de már sokkal nyugodtabb az arca, mint tegnap volt. Három hasi drénje van, mert a vakbele már perforált, a laparoszkópiás beavatkozást nyitott hasi műtétre módosították odabent a műtőben a sebészek. Háromféle antibiotikumot is kap, nehezen mozog, de kéri, hogy intézzem el neki, hogy az anyatejet – amiért annyira megszenvedett az elmúlt hetekben – valahogy le tudja fejni. A hasa után ugyanis most a cicije fáj a legjobban, nagyon kényelmetlen. A kisbaba nyafizik az apja karján. Azután hajnali kettő felé minden és mindenki elcsendesedik. Szuszogunk mi is néhány órán át, ami azt jelenti, hogy rendbe tesszük az osztályt és a betegekkel kapcsolatos minden létező adminisztrációt.

Reggel hatkor a side room-ban csendesen berreg a mellszívó

Az apa a földön alszik a matracon, a baba a cotnak nevezett, nagyobb műanyagtál formájú bölcsőben pihen. A frissen műtött asszony törökülésben kuporog az ágyon, és mosolyogva teszi a mutatóujját a szájára, fel ne ébresszem őket! Nem, nincs szüksége semmire, köszöni, most már minden rendben!

A nő arcán ott az a műtét utáni tünékeny, de jellegzetes, elbeszélhetetlen öröm és megkönnyebbülés. Tudja, hogy túlélt valami olyasmit, amire esélye sem lett volna még pár évtizede.

Ez a tudat és a vele járó hála érzése az, ami áttöri a pillanatnyi fájdalmakat, a fizikai nehézségek nyomasztó jelenlétét. A győztesek nyugalma. Csendben behúzom az ajtót magam mögött. El is mosolyodom talán. Egy csapat részeként én is győztesnek érezhetem magam.

Az egyes szobában azonban kitör a vihar

Az olasz asszony, aki műtétre vár, és már két napja nem evett rendesen, most úgy érzi, hogy elege volt. Le akar zuhanyozni, orvost akar látni, és ha nem történik semmi, akkor viszont azonnal haza akar menni. Követeli, hogy kössem le őt az infúzióról és a nemrég csatlakoztatott intravénás gyógyszeres palackról. Csendesen és türelmesen magyarázom, hogy ezt nem lehet, kérem, hogy ne csinálja ezt, a gyógyszerekre szüksége van, és biztatom, hogy ma biztosan műtőbe megy, véget ér az egész mizéria. Csak egy kicsit legyen még türelmes!

De ő úgy tesz, mintha nem értené, nem is hallaná, amit mondok neki. Azonnal fel akar kelni, azonnal akar orvost, és nem érdekli semmi, ő haza akar menni. Most! Kiabálva beszél velem, sikoltozni is fog, ezt előre látom, ha nem fékezem meg valahogyan. Újra kezdem a monológot, hogy a gyógyszer nagyon fontos, és kérem, hogy maradjon az ágyban, sok vért veszített. De úgy látszik, hogy a szavak már semmit sem érnek, túl késő van. A nő felpattan az ágyról, megáll velem szemben. Sötétbarna szeme van, majdnem egészen fekete. A tekintetében elszánt harag és fájdalom.

Az ütés a mellkasomon ér, körülbelül annyira váratlanul, hogy nem is érzem az erejét. Valahol a szívem fölött, a mellemen csattan az ökle. Valami a földre hullik, talán a kitűzőm, nincs időm megnézni, mi az, nincs időm felvenni sem, mert tudom, hogy hátra kell lépnem, ha a következő ütés elől ki akarok térni.

Felemelem mindkét kezem, úgy lépek vissza, nagy lendülettel. Hátat fordítani az asszonynak csak a kórterem közepén merek, és miközben megyek kifelé, máris hívom a kolléganőmet. A szemem sarkából látom, ahogy Wendy sápadtan, dermedten figyel.

A nappalos kolléganők rendőrt akarnak hívni, a bed manager, akit Ana értesített, beszél a beteggel, és azt mondja, tegyek hivatalos panaszt, ha úgy gondolom. Wendy a nővérpultnál toporog könnyes szemmel, és biztosít róla, hogy ha bíróságra kell menni, ő majd tanúskodik. Átölel, és a fülembe súgja, hogy mennyire sajnálja. Nem hívok rendőrt, semmi értelme. Feljelentést sem teszek. Mielőtt hazaindulok, még benézek a kórterembe, de ahhoz már nincs erőm, hogy bemenjek, elköszönjek.

Az olasz asszony az ágyán fekszik, az arca sápadt, én pedig látom magam előtt, ahogy ez a női test kétségbeesett igyekezettel próbál megszabadulni a méhnyakba szorult halott magzattól, állati ösztönt, végtelen fájdalmat szabadítva fel. Csapdába esett, sebzett vad – ilyennek látom ezt a nőt és pontosan tudom, hogy máshol, máskor nem ütött volna meg.

Főleg nem ütött volna olyan erővel, hogy kettétörje a mellzsebemben hordott elektromos cigarettát és az ütés lendületével leszakítsa a köpenyemen viselt kitűzős nővérórát. Csak szánalmat érzek, semmi mást. Haragot egyáltalán nem.

Lassan vezetek hazafelé, át az alvó kisvároson

Az autóban mintha valaki mögöttem ülne, és az anyósülésre könyökölve gúnyosan sutyorogna. – Na, mi a helyzet? Fáradt vagy, ugye? Nem elég, hogy alig vagy megfizetve, a főnök állandóan a nyakadon van, és csak az elvárások nőnek, elismerés nincsen soha, néhány kolléganőd pedig olyan sunyi, akár a kígyó – még a betegek is ütnek-vernek. Biztos, hogy ezt akartad? Nővér akartál lenni, mi? Az akarsz lenni még mindig? Jól meggondoltad? Ostoba… 

Úgy döntök, hogy rá sem hederítek a hangra. Akárhonnan jön is, válaszra sem méltatom. Bekapcsolom a rádiót. A Classicon Mendelssohn hegedűversenye szól. Észre sem veszem, olyan gyorsan hazaérek. Otthon leveszem az egyenruhám, bebújok a jó puha köntösömbe. Fáradtan ülök ki a kertbe a hosszú hétvége után, hogy átgondoljam mindazt, ami történt. De a gondolataim is csak nyújtózkodnak a csendben, nem visznek már semerre.

A tekintetem a fura, fásszárú növényre téved, és egyszer csak észreveszem a bokor tetején megjelent hosszúkás fürtöket – Te jó ég! Egy nyári orgona nő a kertben, ami hamarosan lila virágokkal és méhek döngicsélésével lesz majd tele! Amit gaznak hittem, és amit majdnem kivágtam… És akkor lehetetlen, hogy el ne mosolyodjak. Újra. Egy pillanat alatt a helyére billen, majdnem az egész világegyetem.

Molnár Lamos Krisztina