–

A legkorábbi emlékem a telefonnal kapcsolatban, hogy nincs. És még mindig nincs, az ígéretekkel pedig tele a padlás. A külvárosban, ahol laktunk, negyven éve szinte senkinek nem volt vezetékes telefonja. (És harminc éve sem.)

Egy-egy szerencsés, valamilyen szempontból fontos munkát végző embernek kiutaltak, és akkor sürgős esetben bekéredzkedtünk hozzájuk – és kifizettük természetesen a telefonálás árát, persze futottunk előtte pár kört udvariaskodva, hogy nem kérem, dehogynem, nem kellett volna…

Ha késő este volt, vagy más okból nem akartuk zavarni a szomszédot, akkor maradt a kutyagolás a fülkés telefonig, a várakozás és a kettesek szórása a készülékekbe.  

Kérdeztem fiatalabb (huszonéves) kolléganőimet, tudják-e, mi az iker, a tantusz, és használták-e a telefonfülkéket telefonálásra. Bizonytalan fejcsóválás volt a válasz, meg hümmögés.

És akkor elmeséltem azt, amit most nektek is, hogy kamaszkoromban, bár szeretem azt gondolni, hogy nem is volt túl régen, ha el akartam kérni a leckét, akkor ki kellett ballagnom az utca végére. A barátnőmet hívtam fel, aki a KISZ lakótelepen lakott – ott a lakások egy részébe legalábbis már bekötötték addigra a telefont. Micsoda mázlista, gondoltam.

Szóval kisétáltam 15 évesen a legközelebbi fülkéhez, ahhoz, amelynek szinte mindig be vagy ki volt törve az üvege egy-egy telefonos összeveszés nyomán, és amely előtt rendre kígyózott a sor. Ha valaki pár percnél tovább csevegett, elkezdődött az egyre fenyegetőbb anyázás. Úgyhogy rövidre kellett fogni. Eszmecserére, telefonbetyárkodásra, mert az én időmben ezt sokan hobbiszinten űzték (a humorista férjem azt mondja, így tanulta ki a szakmát), csak éjjel volt mód.

Örkény István novellájában négy, kagylóba súgott verssor egy egész világot teremt.

Hány romantikus, igaz nem irodalmi színvonalú beszélgetést bonyolítottam le én is nyilvános telefonon tinikoromban! A szereplőkre mondjuk ma már kevéssé emlékszem, bármilyen fontosak voltak is akkoriban. (Mennyire hűtlen magához az ember, jesszusom.)

Az az emlék viszont épen és foltmentesen megmaradt évekkel korábbról, hogy apám óránként szalad ki éjszaka a fülkéhez, hívni a kórházat, megszületett-e már a húgom. És mikor végre igen volt a válasz, hazajött és felkeltett engem. Előttem az arca ma is, ahogy fölém hajol, ragyog a fényes, olvadt tejcsokoládé színű szeme, kitúrtam este, hiányzott az anyám, bebújtam a nagyágyba, de most már minden oké. 

Azt viszont összemosta speciális logika szerint emlékeket szelektáló elmém, hogyan lett pár évvel később gyors egymásutánban otthoni telefonunk, betárcsázós internetünk majd mobiltelefonunk. Pedig mekkora váltás volt!

Ma már nehéz elképzelni, hogy tudtak az emberek, mondjuk, harminc éve is még, találkozókat szervezni, megtalálni egymást a városban, informálódni bármiről, ügyeket intézni, nem igaz? (Pedig igaz, tudtak.)

Pillanatok alatt kikoptunk a fülkékből, ma már észre sem vesszük őket, amikor elmegyünk mellettük a városban, legfeljebb, ha ember költözött beléjük, alkalmi fészkekbe.

Hogy miért vannak még egyáltalán az utcákon? Mert lenniük kötelező, törvény biztosítja az egzisztenciát. Településenként legalább egynek lennie kell, akkor is, ha kihasználtságuk átlagosan mindössze egy óra havonta.

Mementóként álljon itt egy kis fülkemese, a hozzám hasonlóan szívesen nosztalgiázóknak, és azoknak is, akiknek már csak legfeljebb látványelem a nyilvános telefonállomás! 

A történet épp 130 éve kezdődött, William Gray ekkor szabadalmaztatta az érmés telefonfülkét (az Egyesült Államokban), de Budapesten – annak ellenére, hogy 1881-től volt honi telefonközpont és gyűltek az előfizetők – utcai kabinok felállítására csak 1928-ban került sor.

Nyilvános telefonok voltak azért addig is, leginkább kávéházakban, vendéglőkben működtek: a fizetővendégek ingyen, az utcáról betérők fizetség ellenében használhatták őket.

Persze, mert a telefonnal felszerelt üzletek éjjelre bezártak, szükség volt valamilyen nonstop megoldásra. A cél érdekében létrejött a Magyar Telefonautomata Rt., amelynek felkérésére több építésziroda is tervezett utcai telefonfülkét. Végül a négyzet alaprajzú, kupolás használata terjedt el leginkább. Az elsőt a Nyugati pályaudvarral szemben állították fel egyébként, ezután egyre több és több került az utcákra, eleinte a Nagykörút és a Duna közti területre, később a város más részeire is. A temetőkbe is jutottak fülkék, de azok csak sötét színűek lehettek.

Telefonfülke a Toldy Ferenc utca - Donáti utca elágazása (1943) - Forrás: Fortepan/SALY NOÉMI

Minden fülkében volt használati útmutató, telefonkönyv, írópolc, és jól látható helyen a mentők és tűzoltók hívószámai. Nett, komfortos építmények voltak, éjszakai világítással, magától záródó ajtóval, a Duna-korzón lévő állomások esetében beépített ventilátorral.

1943-ban húszról harminc fillérre emelték az alapdíjat, de mert egyre több készülék elromlott a méretkülönbség miatt, vertek egy külön érmét telefonálásra, ez volt a tantusz (ami leesik, ugye). 1964-ig létezett, ezután megint filléralapú lett a telefonálás Magyarországon. Majd forintosodott.

Telefonfülke belseje (1944) - Forrás: Fortepan/LISSÁK TIVADAR

Közben a MaTaRt. megszűnt, a fülkék kezelése a Magyar Posta feladata lett. A hetvenes–nyolcvanas években 20 új fülkeváltozat jelent meg a főváros utcáin, például a jól ismert sárga-zöld fémek.

A bliccelők miatt a mindenkori hatóságnak sokat főtt a feje. A legismertebb trükk a dróttal a nyílásba eresztett, majd visszarántott érme volt, de pénzlapítás, a román lejjel cselezés is dívott.

Ma a Magyar Telekom 5855 nyilvános telefonállomást működtet a törvénynek megfelelően. Bécsben már létezik a fülke 2.0. Egyes metróállomásokon mobiltelefon-automatákra cserélték a hagyományos telefonfülkéket, amelyekben külső akkumulátor, szelfibot és fülhallgató kapható, de akár okostelefon is.

Hogy eltűnnek-e végül Budapest utcáiról a hagyományos távbeszélők is? Nem tudni. Nekem mindenesetre hiányoznának. Hát neked?

Kurucz Adrienn

Forrás: ITT, ITT