– 

Bereczki Enikő: Hogy látod, milyen irány felé halad a divat világa, és főként a közösségi média ehhez kapcsolódó része?

Szentesi Réka: Szerintem a divatban ma nagyon sokféle stílus, ideál létezik párhuzamosan, az egyén számos identitás közül választhat. A Kardashian-féle nőideál és divat, ami inkább a kitárulkozásról szól, egy hangsúlyos testformáról és egy teljesen más típusú ideálképet mutat, mint amit, mondjuk, tíz évvel ezelőtt propagált a divatvilág. Emellett van egy természetességet hirdető divatirány, amely a természetes szépség hangsúlyozására és egy természetes életmódra állt rá, van az egészséges életmódot, tudatosságot hirdető irányzat, amely a divat világába hozza a fenntarthatóság elveit, vagy a vegán-. és bio-alapanyagok használatát. És közben továbbra is jelen van a klasszikus nőideál, amit öltözködésben egy konzervatívabb, elegánsabb irány támogat, ami a test divatos, ízléses megmutatása köré épül. Ez csak néhány példa a létező divatirányzatok közül.

Ezért van nehéz dolga a tinédzsereknek. Nehéz időszak a kamaszkor, eleve nehéz megtalálnia és felépítenie önmagát a tizenéves embernek, pláne egy olyan helyzetben, amikor minden létező médium rengetegféle ideáltípussal bombázza.

Ezek közül kiválasztani azt, ami számára releváns, ami a saját életéhez, személyiségéhez passzol, bizony kihívást jelent, még egy felnőtt számára is az. A közösségi médiának nagyon komoly szerepe van az ideálok és a hozzájuk kapcsoló divattrendek terjesztésében. Tovább nehezíti a helyzetet a tökéletes utáni hajsza, amivel a Facebook és az Instagram világában találkozunk. Nem túlzás, hogy ezek az oldalak – számos előnyük mellett – egy alternatív valóságot hoznak létre, amelyet meg kell tanulnunk a helyén kezelni. Ez lehet a mai gyereknevelés egyik nagy kihívása.

És persze – mint szinte mindent – a közösségi oldalak a divatvilágot is átalakították. Az Instagram-sztárok, influencerek tulajdonképpen az új divatdiktátorok, divatközvetítő médiumok, amivel alapvetően még nincs semmi baj, mert minden korszaknak megvan a saját divat véleményvezére. A XVII. században maga XIV. Lajos számíthatott „influencernek”, a mozi berobbanásával a színésznők, színészek váltak azzá, ma pedig ezt a szerepet töltik be az Insta-sztárok, ez a mai világ sajátossága. Ők az új divatdiktátorok, őket használják a divatcégek, márkák arra, hogy a termékeiket propagálják.

A különlegessége és egyben a veszélye ennek a típusú marketingnek, hogy érdekes módon sokkal nagyobb bizalma van a fogyasztónak egy ilyen influencer, mint a különféle hirdetők felé, még akkor is, ha az illető feltünteti, hogy reklámot tesz közzé.  

B. E.: Hogy látod, általában Magyarországon hogyan viszonyulunk az öltözködéshez, annak szerepéhez?

Sz. R.: Nagyon nehéz komolyan beszélni itthon az öltözködésről. Pedig a társadalom egyik alapvető normája az öltözködés, ami nem más, mint a test előkészítése a nyilvános szereplésre. Az más kérdés, hogy valaki öltözködésében divatkövető-e vagy sem, de a társadalom legnagyobb része felöltözik reggelente valamilyen preferencia alapján. Az, hogy ez az öltözék milyen, mondjuk, mennyire hiányos, szerintem kulturális kérdés.

Az a tapasztalatom, hogy Magyarországon sokan gondolkodnak úgy az öltözködésről, hogy az nem fontos kérdés. Pedig az, hogy az ember mit visel, egy elsődleges kommunikációs csatorna. És most nem arról beszélek, hogy egy öltözék divatos vagy sem. Az ízlés relatív, és nem is mindig találkozik a divattal. Van, aki számára fontos a divat követése, és van, akinek nem. Van, aki megengedheti magának, és van, aki nem. De az, hogy a ruha, amit éppen viselünk, mit mutat meg belőlünk a világnak, az nem divat kérdése, hanem öltözködéskultúra kérdése.

Tudnom kell, hogy ki vagyok, és mit akarok képviselni a közegben, ahol mozgok, és ennek megfelelően kell felöltözni. A ruha az egyetlen réteg köztem és a külvilág között. Engem képvisel a világban.

Nem a ruha teszi az embert, szerintem sem, de igenis üzen róla valamit. Nekem pedig tisztában kell lennem azzal, hogy a ruhám mit üzen rólam, és hogy az az üzenet rendben van-e számomra, összhangban van-e a saját értékrendszeremmel. Ez az üzenet persze gyakran nem tudatos.

Szentesi Réka - Fotó: Lagzi-Kovács Kinga

B. E.: Azt mondod, nem feltétlenül tudatos kommunikációról van szó – szerinted fontos lenne, hogy azért mégis valamennyire tudatossá tegyük? Ha szeretnénk érvényesülni például a tanulás területén, a munka világában, segíthet minket a célunk elérésében az öltözködés?

Sz. R.: Igen, ebben biztos vagyok. Ahogy említettem; a ruhám képes engem képviselni. Nem véletlenül alakulnak ki bizonyos eseményekhez és helyszínekhez kapcsolódó dresszkódok. Vannak alkalmak, amikor megadják, hogy milyen öltözéket várnak el, és olyan események, helyszínek, ahol mindez nincs leírva, de íratlan szabályok, egyfajta kialakult társadalmi norma alapján mégis lehet tudni. Ezek különféle okokból alakultak, alakulnak így. Azért, hogy megtiszteljük vele a másikat, vagy „szertartásos” okból, mert az adott helynek, alkalomnak fontos része, hogy miben jelenünk meg. De az íratlan normán alapuló dresszkódoknak lehetnek szemérmességi okai is, hiszen az ember életében vannak olyan helyzetek, amikor jobban eltakarjuk a testünket, és olyan helyzetek, amikor jobban megmutatjuk. A lényeg az, hogy az ember legyen tudatában az öltözék lehetséges üzenetértékével. Egészen mást üzen egy mélyen dekoltált ruha egy állásinterjún, mint egy buliban. Egészen mást üzen egy szakadt farmernadrág az operában, mint a szombati nagybevásárlás alatt.

B. E.: Generációszakértőként is érdekel, hogyan boldogulnak ezen a téren a fiatalok?

Sz. R.: Én azt látom, hogy nehezen. Még én is nehezen boldogulok azzal a kérdéssel, hogy mikor mit mutathatok meg magamból, a személyiségemből vagy a testemből! Mondjuk, nálam ez szakmai ártalom, és talán ezért hajlamos vagyok túlgondolni a saját öltözködési szokásaimat… De azt biztosan látom, hogy a mai tizen- és huszonéves lányok sokkal könnyebben „vetkőznek ki magukból”, mint húsz évvel ezelőtt. Fontosnak tartom, hogy a fiatalokkal beszélgessünk arról, hogy melyik helyzetben mi indokolt, minek van legitimitása.

Ugyanakkor van egy nagy ellentmondás az öltözködés kapcsán. Folyamatosan azt halljuk a mai világban, hogy „legyünk önmagunk”. A csapból is ez folyik: „légy önmagad!” Engem ez éppenséggel nagyon frusztrál, mert a „légy önmagad” tökéletesen megfoghatatlan felszólítás.

Nem lehet értelmezni. Főleg nem egy olyan világban, ahol az egyik fülembe azt harsogják, hogy „legyek önmagam”, a másikba meg azt, hogy de egyébként legyek ilyen-olyan meg amolyan, gondolok itt az ideáltípusokra.

Persze hogy belezavarodik egy tini abba, hogyan is kellene önmagának lennie. Hiszen szétnéz a világban, és tökéletesre retusált, plasztikázott, edzett, sminkelt és filterezett ideálokkal találkozik. Ez egy épp kibontakozó identitásnak, önmagát kereső személyiségnek nagyon megfoghatatlan és nehéz helyzet lehet. Ugyanakkor természetes, hogy ebben az önmagát kereső folyamatban egy fiatal bizonyos típusú öltözékek után nyúl, kipróbálja magát az egyik stílusban, aztán egy másikban, magát jobban megmutatva, aztán kevésbé megmutatva – ezeket a folyamatokat neki is tudni kell helyén kezelni. Mi, felnőttek pedig úgy segíthetjük őt, hogy beszélünk vele arról, melyik stílusnak milyen jelentéstartalma van, vagy milyen jelentéstartalma lehet mások számára. Meg kell tanulni és tanítani, mert a ruházkodás is hozzátartozik a mindennapokhoz. 

B. E.: Egy kutatás szerint az Instagram negatívan hat a lányok testképére, önértékelésére. Ezt te hogy látod?

Sz. R.: Nagyon kemény világnak tartom az Instagramot, a közösségi média világát. Azt gondolom, hogy még stabil, kialakult, felnőtt személyiséggel is van, hogy nehéz  megküzdeni azzal a rengeteg „tökéletességgel”, amit látunk. Különösen az Instán, ami alapvetően egy vizuális közösségi médiaforma.

B. E.: Mennyire manipulált az a tökéletesség, ami szembejön a felhasználóval? Vajon tudatában vagyunk-e annak, hogy ez a tökéletesség honnan jön, mennyire valódi?

Sz. R.: A mai tinédzserek olyan világban szocializálódnak, amelynek természetes részét képezik az online felületek és a közösségi média. Ennek a természetességnek az a veszélye, hogy a gyerekek hajlamosak készpénznek venni, ami a neten zajlik. De ez csak edukáció kérdése. Kiemelten fontosnak tartom, hogy beszéljünk velük arról, hogy mi a valóság és adott virtuális tartalmak közötti különbség. Így lehet referencialapjuk ahhoz, hogy meg tudják különböztetni az on- és az offline világ történéseit. Vagy helyén tudják kezelni a látottakat. 

Sosem felejtem el az érzést, amikor húszévesen rávettem magam, hogy beiratkozzak egy edzőterembe. A női öltözőben konkrétan megkönnyebbültem, amikor láttam a valódi női testeket. Pedig akkor még sehol nem volt a közösségi média.

El sem tudom képzelni, milyen frusztrációt okozhat ma egy tiniben, vagy húszas évei elején járó emberben az Instán látott tökéletesség-dömping. Bevallom, még engem is frusztrál.

B. E.: A divattörténetben nyomon követhető, hogy minden kornak meg voltak az éppen aktuális szépségideáljai. Van-e más példa olyan korszakra, amikor szintén a valóság erős torzítására törekedtek?

Sz. R.: Igen, minden korszaknak megvan a maga kialakított esztétikai mércéje arról, hogy milyen az ideális emberi külső. A valóság torzítása éppen ezért nem csak mai jelenség – annak ellenére, hogy sokszor azt hallani, a modern technológia az oka a megmásított képeknek, annak, hogy a címlapokon agyonretusált női és férfitestek köszönnek ránk. De ez nem a modern világ sajátja. Saját kutatási területemről tudok példát mondani – a XIX. század végéről ésa  XX. század elejéről, amikor a darázsderék volt divatban. Ekkoriban például a női portrékon a derekat sokkal vékonyabbra retusálták, mint a valóságban.

Szóval nem ma kezdtük torzítani a valóságot. A mostani jelenségek veszélyét inkább a mennyiségben látom, abban, hogy tömegével jelennek meg olyan képek, amelyek egy mesterségesen megváltoztatott valóságot közvetítenek. 

B. E.: A fiatalok mintát keresnek, mintát követnek.  Akkor gyakorlatilag ezeket a kreált mintákat kezdik követni?

Sz. R.: Igen, könnyen előfordulhat. A módosított valóság és mesterségesen megváltoztatott minták tömeges jelenléte új típusú kihívást jelent a tinédzserek- és talán a felnőttek számára is. Ráadásul ne felejtsük el, hogy a legtöbb ideáltípus nem a maga természetességében élteti az emberi testet. A divatot sem érdekli a természetes, Isten alkotta emberi test, soha nem is érdekelte. Az ideálok is gyakran kreáltak, nemlétező, megfoghatatlan valamik, amikhez közelíteni lehet a testünket, persze, csak aztán eltelik egy kis idő és hipp-hopp, máris egy új ideáltípust éltet a világ.

B. E.: Milyen hatással van szerinted a fiatal lányokra a közösségi médiafelületeken látott tökéletesség, és az ennek való megfelelési kényszer?

Sz. R.: A tökéletesség hajhászásának szerintem kettős veszélye van. Az egyik az, hogy folyamatosan olyan képekkel találkozunk ezeken a csatornákon, amelyek manipuláltak. Ha másképp nem, egy filterrel, vagy azzal, hogy meg van vágva, be van világítva, másképp pózol az ember, egyszóval: nem valódi. A másik veszélyt abban látom, hogy az egyén a saját profilján is egy megalkotott képet kommunikál, ami sok esetben nincs összhangban, kapcsolatban valósággal. Megint csak annyiról van szó, hogy „csak egy kicsit” vágja meg a fotót, „csak egy szűrővel” változtat a felületek fényein… de léteznek olyan applikációk is, amelyekkel könnyedén, két ujjal a telefonon lehet akár retusálni a képeket; arcot, testet, bármit. A folyamat közben az egyén saját magáról alkotott képe is megváltozik, egészen más lehet a profilon, mint ami a valóságban.

Ez is tud törést okozni: a filterezett, Instagram-énjét szereti, lájkokat kap rá, mások is szeretik. De mi van akkor, amikor szembesül vele, hogy nem olyan, mint amit a profilján mutat? Akkor baj van.

Szerintem sokaknak ismerős az érzés, amikor az ember lát magáról egy előnytelen fotót, és összeszorul a gyomra, hogy „úristen, ez vagyok én?” Akkor és ott  meg kell beszélni magunkkal, hogy nem, ez csak egy fotó rólam. Fordítva is ez a helyzet.

A tökéletes Insta-fotó sem a valóság. Szembe kell nézni magunkkal, az igazi arcunkkal, nincs mese.

B. E.: Jelenleg ott tartunk, hogy szinte bárkiből lehet celeb, influencer a közösségi médiában, nem feltétlenül van arra szükség, hogy az illető hozzáadott értéket tudjon nyújtani, hanem elég csak bemutatni, hogyan telt el a napja, mit vásárolt, milyen kozmetikumokat próbált ki.

Sz. R.: A divatnak az a természetes folyamata, hogy ha túl sokan kezdik követni, akkor megrázza magát, és megváltozik. Az úgymond „elértéktelenedett” részét leválasztja magáról, és az szép lassan el is hal. Gyakran esik saját maga áldozatává egy-egy divatirányzat, éppen azért mert túl népszerű lesz. De örök mozgásban van, mindig megújul. A veszélyt abban látom, és talán te is erre gondolsz, hogy ha olyan emberekből lesznek celebek és Insta-sztárok, akik nem tudják a divatnak az értékét megragadni és közvetíteni, hanem egy közönséges, értéktelen életmódot képviselnek.

De ilyen mindig volt és mindig lesz. A mi feladatunk megtanítani a gyerekeinknek, hogy igen, ilyen is van, nem kell arra figyelni, ami nem közvetít hozzáadott értéket.

Egyébként én úgy látom, hogy a semmiből ma, 2018-ban már nem lehet influencerré nőni, mert rengetegen vannak, akik próbálkoznak. A legnagyobb magyar Instagram-influencerek lassan tíz éve építik magukat. Ezzel nem lehet fölvenni hirtelen a versenyt, nagyon telített már a piac. Úgy gondolom, hogy nagyon sok olyan influencer van, aki képvisel valamiféle értéket, legyen az akár egy esztétikai formajegy vagy érték köré épített életmód (például környezetvédelem), vagy akár egy különleges stílus. És közben vannak olyanok is, akik éppen a hétköznapiságuk miatt tudnak, tudtak nagy követőtábort felépíteni, hiszen annak az az üzenete, hogy „ő is csak egy hétköznapi ember, mégis ki tudott emelkedni a tömegből”. Szóval meg lehet találni az értéket.

Bereczki Enikő
generációs szakértő