Mama a télikertben tartja a cukrot, oda szoktunk belógni Titivel. Kis szarosok vagyunk, én alig nyolc, húgom alig hét.

Nagy terveket szövünk, hogy kéne belopakodni úgy, hogy mama ne vegye észre, de persze gyakorta lebukunk, amikor nem figyelünk eléggé, és a könyékig cukros ruhánkat nem seperjük le rendesen. Merthogy ez a feladat: cukrot lopni, azaz a nyálas ujjainkat belemártogatni a cukros zsákba, és azt nyalogatni.

Nem mondom, hogy én találtam ki ezt a mutatványt, de az is hazugság volna, hogy a húgom volt. Egyikünk sem emlékszik rá pontosan, ki gondolt arra előbb, hogy a nagy zsák cukrot milyen jó lesz majd megdézsmálni. Nem mintha nem sütne mama elég süteményt, de azért a cukornyalogatásnak mégis megvan a maga hangulata. Egyszerűen imádjuk csinálni.

Közben mindig nagyon izgulunk, Titi sokszor nyavalyog, hogy neki bizony pisilni kell, én meg rendszerint megnyugtatom, hogy csak izgul a lebukás miatt, ne is figyeljen oda a pisire, majd elmúlik.

Ebben a télikertben van egy nagy poszter, kék színű fákat ábrázol, meg sok hó is van a képen meg hegyek. Olyan, mintha fakó volna, pedig nem az szerintem. A nagy nád ülőgarnitúrát is odapakolták mamáék, nyáron az kint van a verandán, de sosem ül benne senki, mert mama szerint az „olyan kényelmetlen, mint a bűn”. Még Várdáról küldte nekik nénje valamikor hetvenben, de ha „egy kezén meg tudja számolni, akkor is sokat mond, hányszor ült abban a bűn rossz székben”.

Meg ott vannak a mályvák, amitől olyan illat van, hogy akárhányszor mályvát illatoltam azóta, mindig mamáék titkos kertje jutott róla eszembe. A mályva illata hozzákapcsolódott a nagy cukros zsákhoz, meg a kék színű poszterfához, meg a hatalmas, nádból készült trón ülőkéhez, amit sohasem használtak.

Meg ott van a Singer. Hatalmas, fekete vasszerkezet. Sötétbarnára lekent falapok. Fényes, virágmintás porcelánfej. A Singer. Amihez sosem lehet nyúlni.

„Vigyázz, gyerekem, megsérted magadat!” – mondja mindig mama, ha rajtakap minket, hogy a télikert körül ólálkodunk.

A Singert is Várdáról hozta, amolyan hozományként. Régen sokszor használta, amikor még nem volt „ennyire vaksi”, de ma már csak dísztárgy.

Sokszor bámulom a Singert, meg simogatom a fényes porcelán részét, vizsgálom a gyönyörű, rózsaszínű porcelán virágokat rajta. Mályvaszaga van annak is, mint mindennek, ami a mamáék télikertjében van.

Azt a kertet tulajdonképpen nem használja senki, pont úgy, mint a kényelmetlen nád ülőkéket. Egy nagy üvegfal az egész, simán látni onnan bentről a teljes udvart, meg még a szomszéd ház falát is. Hatalmas virágos csipkefüggönyök palástolják a sok égig érő ablakot, amik pókhálósak, mert ott mama sokkal ritkábban takarít. De azokon keresztül könnyen átláthat bárki.

A cukros zsák a Singer alatt van, oda kell érte bemászni. Mondom Titinek, hogy menjen ő, mert ő kisebb, meg nyúlánkabb is. De bömbömpicsázik, nem akarja. Azt mondja, hogy olyan nagy az a varrógép, még beveri valamijét, én meg mondom, hogy ne nyivákoljon már, semmi baja nem lesz.

Aztán végül bemegyek én. Persze szinte egyből beütöm a sípcsontomat a kecses, cirádás fémötvözetbe. Felszisszenek. De azért belenyúlok a cukorba könyékig, és kimarkolok belőle egy jó adagot.

Titi közben kuncog, én meg kibújok a varrógép lábai közül, és a lábamhoz kapok.

Fél óra múlva már egy jó nagy plezúr van az ütődés helyén. Pont odanőtt a többi mellé. Mama észre sem fogja venni.

Évekkel később, amikor pakoljuk a házat, elérünk a téli kerthez is. „Ebből szoba lesz – mondja apám – befalaztatom”.

Kicsit a szívemhez kapok. „Hát, de ez a téli kert, Apa. Hát, de itt játszottunk.”

„Ugyan, sosem használtuk semmire, mindig csak a lomos volt.”

Ez volt a lomos. Mármint mamáéknak, meg apám szemében is.

A temetés után már senki nem tudja megvédeni a befalazástól, már nincs itt mama, aki segítene, hogy ebből a kis zugból nehogy szoba legyen.

„És a Singer, apa? Azt hova rakjuk?”

„Azt meg eladom.”

És eladta. És befalazta. Se cukros zsák, se nádas ülőszék, se kék, fakó poszter. Se a Singer.

Csak a mályvaillat maradt.

Szentesi Éva