Szerény nagyság - Zsigmond Vilmos fotókiállítása Magyarországon

„Majdnem sírtam, amikor megláttam a képeimet a falon, sok olyan is van közöttük, amit soha nem láttam még nyomtatva,” hatódott meg kiállításának megnyitóján Zsigmond Vilmos. „Életem legszebb napja ez.” És ezzel egy szempillantás alatt levette a lábáról az esemény minden résztvevőjét. Na, nem mintha erre még bárkinek szüksége lett volna...

Alkotójuknak csupán néhány, a közönségnek viszont minden fotó újdonság a kiállításon, az 1950-es évektől napjainkig készült fényképeket ugyanis még soha nem mutatták be a nyilvánosság előtt.

A nap igazi csemegéje azonban nem is a hivatalos megnyitó, hanem az Oscar-díjas operatőr személyes tárlatvezetése volt. Zsigmond Vilmos amatőr fotósnak vallja magát, a legtöbb képe a fény–árnyék játékára épít. Ahogy végigsétáltunk vele a 150 képből álló gyűjteményen, a világhírű magyar művész sokszor egészen intim információkat is elárult a fotók készítésének körülményeiről. A szívének talán legkedvesebb fotó rögtön az első kép a kiállításon, melyet még az 50-es években készített. „Erős, vakító napsütésben készült,” mesélte nekünk, „de a végeredmény egy éjszakai képhez hasonlít, ahol a Nap Holdnak látszik, és semmi köze a végső látványnak ahhoz, amit akkor láttam és fotóztam”.

Egy másik képhez lépve mesél hajóútjáról Európából New York felé. A fotón egy fekete bőrű férfi látható két gyermekkel. „Ez a férfi a hajón dolgozott, az utasokat koordinálta, mindig hangosan kiabálta: „enni, inni, hányni”. Hiszen mindannyian ezt tettük a tengeren hánykolódva,” – nevet az emlékein. De az egyik fotó témája lett első Amerikában vásárolt autójának kormánykereke is, amellyel végül elhagyta New Yorkot és a nyugati part felé, Hollywoodba indult.

A Ludwig Múzeum egyik termében Zsigmond Vilmos legfontosabb díjait is kiállították. Óriás érzés volt közvetlen közelről látni az Oscar- vagy Bafta-díjat, és azt a feltépett borítékot, amelyből az ő nevét olvasták föl 1978-ban, amikor elnyerte a filmvilág legrangosabb elismerését a Steven Spielberg-rendezte Harmadik típusú találkozások című filmért.

Zsigmond Vilmos életművébe tavaly ástam bele magam igazán, amikor váratlanul én kaptam azt a megtisztelő felkérést, hogy interjút készítsek vele a Cannes-i Filmfesztiválon, ahol életműdíjjal jutalmazták. A munka kihagyhatatlan volt, és térdremegés nélkül nem lehetett megúszni.

„Optimo-zoom-objektív, optimo-zoom-objektív,” mantráztam a Hôtel Martinez teraszán várva. A Croisiette-en nagyüzem volt, minden asztalnál épp interjú készült, hol angolul, hol franciául, hol németül. „Mi viszont magyarul fogunk beszélgetni”, gondoltam büszkén. A nap ragyog, de a kameraállás miatt erősebben, mint kellene, és a medence vízcsobogója túl hangos. Mégiscsak, egy másik asztal után kell néznünk... de késő, Zsigmond Vilmos már érkezik. Maradunk.

Magyarul köszöntöm és gratulálok neki az életműdíjához, amit aznap este vehet át a Fesztiválon. „Kezét csókolom,” – mondja, „tényleg Budapestről, jöttek miattam? Mikor érkeztek, meddig maradnak? Köszönöm, hogy itt vannak.” Így indította a beszélgetést az Oscar-, Bafta- és Emmy-díjas, és az Amerikai Operatőrök Társaságának Életműdíjával kitüntettet operatőre. Érezhetően enyhül a térdremegésem. Hálás vagyok neki.

Zsigmond Vilmos hosszú utat járt be Hollywoodig. Ennyi év után is megemlíti Illés Györgyöt, kedves tanárát a Színház- és Filmművészeti Főiskoláról. Mesél az onnan hozott látásmódról, ami akkor Hollywoodból még hiányzott. A 70-es években az új hullám rendezőinek, Peter Fondának, Robert Altmannak, George Lucasnak, Steven Spielbergnek tetszett ez az európai stílus, melyet ő és jó barátja, Kovács László importáltak Amerikába. Ők ketten végigfilmezték az '56-os eseményeket itthon, az általuk készített több ezer méternyi film kicsempészésével jutott el a nyugati sajtóba, és így az ottani emberekhez mindaz, ami Magyarországon folyt.

„Kovács Lászlóval felváltva kaptunk munkát Hollywoodban”, mesél nekem Cannes-ban kettejük szakmai és emberi kapcsolatáról. „Amikor egyikünknek sikerült, a másikat hívta segédoperatőrnek, és fordítva. Mindig segítettük egymást.” Sokat beszélgetünk San Franciscóról, ahol jelenleg él feleségével, és nemrég alapított los angelesi operatőr iskolájáról is. Érezhetően élvezi, hogy magyarul beszélgethet, szívesen sztorizik, kedves és megnyerő. De sajtósai egy idő után hívják tovább, mert egy francia riporter vár rá, hogy tört angolsággal kérdezze munkásságáról.

Este látom viszont, a színpadon, ahol Catherine Deneuve francia színésznőtől és Jerry Schatzberger amerikai rendezőtől (vele a Madárijesztőt forgatták együtt, Al Pacino és Gene Hackman főszereplésével) veszi át életműdíját. A vörös szőnyegen előzőleg Quentin Tarantino gratulál neki, az ünnepségen pedig John Travolta is megemlékezik közös munkájukról (Halál a hídon, Brian de Palma rendezésében). Én pedig libabőrözöm, ahogy nézem a filmjeiből készült montázst... A szarvasvadász, Robert de Niroval, A mennyország kapuja, Az eastwicki boszorkányok, Sliver, Vágyak vonzásában, Bérgyilkosok Antonio Banderas-szal ás Sylvester Stallonéval, Apja lánya, A fekete Dália,  Melinda és Melinda, Kasszandra álma az utolsó kettő Woody Allen rendezésében. Addigra már elmúlik belőem minden izgalom. Csak a büszkeség marad.

Ugyanaz a büszkeség, amit pénteken Budapesten érzek, amikor Zsigmond Vilmos fotókiállításnak megnyitóján hallgatom őt. Június 21-ig ti is megnézhetitek a képeket a Ludwigban, a kiállításhoz kapcsolódó filmvetítésekről, tárlatvezetésekről és egyéb kísérőprogramokról pedig a www.ludwigmuseum.hu honlapon találtok részletes információkat. Ne hagyjátok ki!

 

Ujvári Bea