A malmői Undorító Ételek Múzeuma azt kérdezi: tényleg objektív, hogy mi „gusztusos” és mi az „emberhez méltatlan” étel, vagy csupán a saját kultúránk határait védjük?

Mivel ő maga is megjárta a depresszió bugyrait, tudja, hogy nem lustaságból lesz valakinek ennyire koszos a lakása. Hogy van az a szint, amikor minden reménytelenné válik – a takarítás is. Ha viszont újra emberhez méltó környezetbe kerül valaki, talán elindul kifelé a gödörből. Bemutatjuk hősünket, az Amerikában élő extrém takarítót, Fodor Barbarát.

Szabó Anna Eszter és pszichológus édesanyja, Kazimir Ágnes újra leültek beszélgetni, ezúttal a mesékről, a szinte mindig csak szép főhősökről, a csúnyaságról és az attól való félelemről, önismeretről és annak hiányáról.

El tudsz képzelni egy olyan világot, ahol nincsenek közösségek? Ahol mindenki csak magában lődörög a gondolataival, a gondjaival, az örömével és bánatával? Talán el lehet, de valljuk be, ez nem hangzik túl jól. A közösségek fontosak: megtartanak minket, kimondják helyettünk is, amit nem merünk, vagy a megfogalmazásához épp nincs eszközünk. Ilyen közösség a WMN is, ami egy új mérföldkőhöz érkezett.

Domi jóformán húsz éve, érettségi óta nem találkozott az osztálytársaival, így eléggé szorongott a viszontlátástól. De aztán rájött, hogy a különbségeinkkel együtt is szinte mind ugyanazt keressük.

Idegtudósok szerint általános emberi tapasztalat, hogy gyerekkorban lassabban halad az idő, felnőttkorra viszont könyörtelenül felgyorsul. Hogy miért van ez? Milanovich Domi írásából ez is kiderül.

Ősz van, hullanak a levelek: söprünk, zsákolunk, szállíttatunk. Pedig a levelek nem szemét, hanem a kert ökoszisztémájának tápanyagai. A „zöldhulladék” elvitele nemcsak felesleges, hanem környezetkárosító is – és közben sokat elárul arról, hogyan viszonyulunk még mindig a természethez.

A lopakodó gazdagság másfél millió forintos bézs pulcsi képében érkezik, szigorúan ordító márkajelzés nélkül.