A test szentsége, a szépség relativitása, és a hiúság leértékelődése. A szépség és a rák, avagy: így tanulta meg Szentesi Éva saját női testét.

Találkozol az igazival. Aztán szakítotok valamiért – talán csak egy hülyeség miatt. De úgy maradtok. Külön. És mégis együtt, valahol, belül. Ha akarod, ha nem, az életednek örökre része marad. Ez ilyen.

A nő, aki jobban érezt magát a ruandai őserdőben, mint az amerikai civilizációban. Az ember, aki jobban szerette az állatokat, mint a saját faját. A nő, aki miután teherbe esett a National Geographic fotósától, inkább úgy döntött, elveteti a gyereket, mondván „az ember nem lehet egyszerre címlaplány és terhes”... Az lehet, hogy valaki egyszerre borzongató és csodálatra méltó? Lehet hát.

Ez az, Gina, még nyolcat! Gyerünk, szedd össze magad! Ügyes vagy, menni fog! Ha maga az edző is ennyit bénázik, akkor neked miért ne lehetne újra és újra próbálkozni a legkülönbözőbb mozgásformákkal? Nyugi, nem ciki, ha nem megy (elsőre).

„Én meg arra gondoltam, hogy lehet pocakos is, meg kopasz, lehet görbe az orra... vagy feltűnően apró fogai is lehetnek, az sem baj, ha néha rosszkedvű, meg ideges, meg lehet akármilyen furcsa hobbija, csak legyen kihez tartozni." – írja a szerző az úgynevezett igaziról.

Az egyik 17, a másik egy híján 18. A WMN gimnazista szerzőjének levele legjobb barátnőjéhez. Katának – vagyis Katalin hercegnőnek – ugyanis ma van a születésnapja. Mit is kívánhat a kamaszember egy olyan lánynak, akit már csak 12 hónap választ el a „nagykorúságtól"? Hát... ilyesmiket.

Siker, halál, rák, születésnap, film és zene, gyász és öröm. Persze, a cím így nem pontos... de micsoda furcsa évkezdet ez? Mi lehet a levegőben? Szentesi Éva írása.

Az idő rövid története. Prezentáció: Kormos Anett.