Repkedő tinikeblek, álszentül kihalkított káromkodások, felszínes megközelítés – Most komolyan, ezt így minek? Kinek?

„Nekem erre már tényleg nincs időm!” – Hányszor mondtad már ezt sportolás helyett? Pedig hidd el, van. Mondjuk is gyorsan, hogyan:

„Nyolcvanhét nyár – ennyi egy élet. Most majd idegenek szereznek ott új emlékeket. Az enyémek elkopnak, megfakulnak, mire észbe kapok, már az én tortámon ég nyolcvanhét gyertya. Ráncos a kezem, testem alig eszmél, talán épp rólam írja az unokám, hogy jó nagyanyja voltam.”

Te kivel egészítenéd ki a listát aaaaaz izé, ismerősöd tapasztalatai alapján? – Mert, ugye, mi soha, de soha sem csináltunk ilyet...

Az én gyerekem. Az én nevelésem. Az én hibám. Köszi.

Helyreigazítás.

Éva megpróbál rendes lány lenni. (A szónak nem az átvitt, hanem nagyon is a szoros értelmében.) Minden évben legalább egyszer.

„Aztán még több vér, már a kórházban, felismerhetetlenre szabdalt arc, valami motyogás a sötétbordó ajkak közül: te vagy az, Zsófikám?"