Gina – Szabadlábon Magyarországon
„Soy una gitana andaluza, no de sangre, sino de corazón" – nevettem válaszul a két bácsira. Harminc kilométer gyaloglás volt mögöttem aznap, úgy háromszáz összesen, és nagyon messze volt még a vége. Egy andalúz falucskába érkeztem épp, jó tízkilós hátizsákommal, és mint minden faluszélen, itt is kint üldögéltek az öregek, jobb szórakozás híján a lassan becsorgó zarándokokat nézegették és tárgyalták ki. Ahogy meglátták a hollandok és németek után az én fekete copfomat, lelkesen kiáltottak felém: á, végre, te spanyol vagy, ugye? Erre válaszoltam vigyorogva, hogy andalúz cigánylány vagyok, nem vér szerint, hanem a szívemben.
A mehetnék mindig a véremben volt. Hiperaktívnak kikiáltott gyerek voltam, aki legfeljebb akkor maradt nyugton, ha könyvet kapott a kezébe, de olyankor is járt a lábam. Túrázni viszont nagyon nem szerettem. Városokban gyalogolni sem különösebben. Felnőttként sem. Szóval hogy mégis mikor és hogyan fészkelte be a fejembe magát a camino, nem tudom megmondani, csak arra emlékszem, hogy amikor felvetettem a főnökömnek, hogy én most elmennék gyalogolni egy hónapra Spanyolországba, kategorikus „felejtse el”-lel válaszolt. Pár évvel később, egy másik munkahelyen, egy másik főnök elé már sokkal határozottabban álltam. Tudtam, ha nem engednek, kilépek. Úgy daráltam le neki a mondókámat, hogy alig kaptam levegőt, három hét szabi, két hét fizetés nélküli, és augusztusban indulok. És olyan kategorikusan vágta rá, hogy de jó neked, menj csak!, hogy szinte pofon vágott a tudat: bakker, akkor tényleg mennem kell! 2009-ben jártam végig először a spanyolországi El Camino de Santiago nevű zarándokutat Pamplonától Santiago de Composteláig. Először éreztem magam igazán szabadnak. Nem a gyaloglás maga lelkesített. Hanem az, hogy egy hétkilós hátizsákban minden benne van, amire szükségem van, amire pedig nincs, azt úgyis megkapom.
Mert megkaptam. Szó szerint csodák történtek.
Amikor társak kellettek, társakat kaptam, amikor csend kellett, azt, amikor pénz kellett, vízhólyagtapasz, vagy épp túraszandál, azt is. Azonnal.
Három évvel később, amikor itthon fuldokoltam a leglehúzósabb érzelmi és fizikai mocsárban, amibe csak ügyesen és szisztematikusan belemászhattam, és utolsó elszántságommal még kiemeltem a fejem, újra megláttam a szabadság esélyét. Odakint. Nem volt kérdés, hogy nekem a szabadság Spanyolországban lakik. Arra emlékszem, hogy két dolgot tudtam abban a pillanatban, amikor megfogtam a hajam, és elkezdtem kihúzni magamat a mocsárból: hosszú időre kell menni, és nagyon, nagyon sokat kell majd gyalogolnom. Egy hosszú caminóhoz igazítottam mindent, ehhez kerestem önkéntes munkát, amivel az első három langyos téli hónapot kihúzhatom Andalúziában.
Végül áprilistól júliusig három hónapon át mentem egy hátizsákkal a dél-kelet spanyolországi Malagából az észak-nyugati Muxia felé, tengerparttól óceánpartig keresztül a hispán félszigeten, több kitérővel csaknem ezer mérföldet megtéve.
Lassan megszabadultam minden sártól, sallangtól, hínártól. Két hónapig éltem a „világ végén”,
Muxiában, egy zarándokszállás önkénteseként. Az óceánparti futások, alvások, köldöknézések belemosták örökre az agyamba a hullámverés hangját. Amikor az utolsó „szabad” napokon, ekkor már a franciaországi Bretagne-ban, hazafelé tartva kiültem utoljára az óceánpartra, pont azt a szorítást éreztem a torkomban és a szívemben, mint most, miközben ezeket a sorokat írom: hogy ez, ez fog hiányozni, ezt nem akarom itt hagyni. Sötétben hallgatni a hullámverést. Tudom, idétlenül hangzik, de nyári estéken futás után sokszor kiülök a Margitszigeten a Duna-partra, és ha elmegy egy motorcsónak, és nem emelem fel a fejem, akkor kicsit hasonlít az óceánhoz... és izé, youtube-on is szoktam óceánzajt keresni. Nyilván szerintem is beteges, de ez van. Honvágy.
Hazatérve Libertad, vagyis Szabadság néven létrehoztam egy életmódváltásban segítő helyet. Szeretek itthon lenni. Szeretem az új hivatásomat, a lányokat, akiknek segíteni tudok a munkámmal, szeretem, hogy minden szót értek, és többé-kevésbé pontos szavakba tudom foglalni, amit érzek és mások éreznek, és szeretem azt is, hogy állandóan mozgásban lehetek. De mozgásban lenni, az nem ugyanaz, mint menni. Manu Chao úgy mondja: van valami kényszer legbelül, ami mindig arra késztet, hogy meginduljak. A cigánylány-vér.
Nyáron vissza fogok térni az óceánpartra, nem azért, hogy lássam a tengert, csak sötétben hallgatni a hullámverést. De addig is: menni kell, legalább kicsit irányban arra, nyugat felé. Amikor a barátaimnak elmondtam, hogy mire készülök, Melinda úgy reagált: azért azt bírom, ahogy te pihensz. Merthogy a tavaszi szabadságom 200 kilométeres gyaloglás lesz a budapesti Camino de Santiago első nyolc etapján.
Budapestről indulok és a nyugat-magyarországi Szent Jakab kegyhely, Lébény a cél. Szabadlábon Magyarországon.
Egy jakab-kagylós hátizsákkal, két túrabottal, és egyedül, de néha egy-egy szakaszra becsatlakozó barátokkal. Majd jelentkezem, és mesélek, mert csodák lesznek itt is. Biztosan.
Prónay-Zakar Gina
