Napokig nem beszélünk. Egy ideig mámorban vagyok. Autópálya és zene. Körülöttem csicseregnek a barátnőim, de én nem hallom őket. Ütemesen ugrál a szemem egyik fáról a másikra, és érzem, hogy élek. Még egy nap eltelik. Szeretem a csendet, és ha valaminek van ideje megmutatni magát.

Mire újra beszélünk, szabad vagyok. Nincs bennem görcsösség, már nem akarom, hogy jó legyen. Csak hagyom, hogy olyan lehessen, amilyen. Kíváncsian várom, ezúttal mit mutat az élet. Találkozunk. Azt mondja, ő intuitív és lassú. Én nem ilyen vagyok – felelem. Beszélgetünk, és érzem, hogy kíváncsi lettem rá. Arra is, hogy milyen másképp csinálni. Nem félek és nem sietek. Ott alszom.

Megint eltelik egy hét. Nem érzem, hogy beszélnem kéne vele. Gondolok rá, de tetszik, hogy nem akar betörni az életembe, hogy nem kezd el észrevétlenül beszivárogni a mindennapjaimba. Nem állok rá készen.

Vacsorát főzök. Zenét hallgatunk. Szóba kerül a múlt. Én sokat kérdezek, ő beszél. Régi szerelmekről, a liezonokról és az ezekre adott válaszokról. A szó nélkül való eltűnésekről. Fekszünk egymás mellett, de érzem, hogy csak a pillanatunk közös. Nem tudja mit akar, és én sem. Kezdek távolodni. Ösztön. Barangolok az agyában, és olyan helyekre jutok, ahova nem biztos, hogy szeretnék. De hagyja. Folyamatosan kérdezek, egyre beljebb megyek. Veszélyes hely, kemény őszinteség jön onnan. Nők, menekülés a felelősség elől, védekezés és ego.

Vészriadót fúj a szívem, de közben tetszik, hogy bent vagyok. Egyszerre vonz és taszít. Érzem, hogy szabad, és érzem, hogy én is az vagyok. Ismerkedünk.

Azt mondja, nagyon szeret velem lenni. Én elbizonytalanodom. Idő kell nekem. Két hétig nem beszélünk. Hiányzik. Valami furcsa dolog történik. Barátság és szexus.

Legközelebb megmutatja az éppen elkészült munkáját. Nekem először. Pezsgünk. Ott vannak a barátai, tetszik, ahogy viselkedik velük. A fiúk elmennek, ketten maradunk. Beszélgetünk a sötétben. Ott mindent lehet, mintha minden, ami fontos, csak a sötétben történhetne. Mozart és Glenn Gould. Folytatódik a barangolás, én őrzöm az integritásomat. Másképp nem megy. Nincs nagy önismeret. Történetek vannak, érzések, vágyak és megélt helyzetek. Nincs összefüggés és nincsenek tanulságok. Én levonom a sajátjaimat. Másnap az első tavaszi szombat. Szentendre, ebéd. Napsütés, séta, nevetés. Megijedek, elkezdem félteni magam. Elhatározom, hogy nem találkozom vele többet.

Minden hullámzik. Nem érzem, hogy vége van. Inkább azt, hogy el sem kezdődött. Nem tudom elengedni. Udvarlók. Szex mással. Félig szex. Nem jó, vele szeretnék. Vele szeretnék lenni.

Amikor két hét múlva újra találkozunk, valami megváltozik. Örül nekem, neki sem volt jó nélkülem. Nincs több barangolás, a pillanat van. Az pedig hasít. Megszűnik az idő, az órák percek gyorsaságával követik egymást. Az ágyban vagyunk. Ott olyasmi történik, ami ritkán szokott. Zárkózott lelkek nyílnak ki egymás felé, és nagyon jó nekik.

A test közvetít. A szavak helyett az érintés beszél. Túl vagyunk a nyűglődésen. Szeretem, és szeretem magam, amikor vele vagyok. Jó kölcsönhatás.

Találkozás, öröm. Finom közeledés. Tapogatózás. Már nincs integritás. Vonzalom van. Szeretem a jókedvét. Az én mélységeim és az ő érző könnyedsége – légies és puha.

Egy kis dráma az éj leple alatt. Az első konfliktus. Bezárkózás, azonnali védekezés. Gondolkodom, hogy elmegyek, de másképp döntök. Megölelem. Talán egy perc is eltelik, mire órási erővel magához szorít. Két újabb perc kell, mire elkezdünk beszélni. Értjük egymást.

Újabb egy hét telik el két találkozás között, ez már nem jó. Vágyom rá, hogy együtt legyünk. Hogy csináljuk az életet. Menjünk, élvezzük a tavaszt! Készen állok, mellette lettem készen rá. Tetszett a lassúság, de mostanra beindul a képzeletem, sokat gondolok rá. Fejben elutazunk, tollasozunk, bulizunk, szerelmeskedünk a szabadban. De minden jel szerint ez csak velem van így. Kezdődik. Elcsúsztunk.

Mire legközelebb találkozunk, már elégedetlen vagyok. Mondom neki. Mindent mondok. Azt feleli, idő kell, de érzem, hogy még mindig nem tudja, akarja-e az életet velem. Én kipróbálnám. Ha mégsem megy, hát továbbállunk, szabadok vagyunk. De ő nem ilyen. Nem érzi eléggé, nincs bizonyossága. És szereti a függetlenségét. Már vannak gyerekei, megvan mindene, ha nem is a maga klasszikus formájában.

A nyár küszöbén vagyunk, és bár még mindig jó együtt lenni, érzem, hogy nem megy ez nekünk.

Elengedjük egymást. Mást akarunk. Ő nem lépi át a megszokott életének kereteit, én pedig nem várok tovább.

Nem azért, mert nincs időm, hanem mert nem akarom erőszakkal tompítani a bennem megszülető dinamikát.

Szabadok vagyunk és megyünk tovább. Jó találkozás, rövid közös út. Ilyen is van.

Léna

Olvasd el az első részt ITT!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Lolostock

 

WMN szerkesztőség