-

A húszas éveim elején, amikor még nem találtam meg teljesen a helyem itt a nagyvárosban, de azért már többé-kevésbé otthon éreztem magam, és jöttem-mentem az éjszakában, támadt egy zseniális ötletem. Kitaláltam, hogy én leszek a bonyolult, kicsit zárkózott, csalódásoktól sebzett, az érzelmeket elutasító városi nő. Aki eszes, és úgy rázza le magáról vitriolos humorával a szemtelen férfiakat, mint a szöszt a zakója ujjáról. Az volt ugyanis a tervem, hogy majd jön egy hős lovag, aki átlát a szitán, és azonnal megérzi: itt az ügyesen felépített álca mögött egy érzékeny, szerelemre éhes női lélek rejtőzik, és erőt, energiát nem kímélve megharcol az én szívemért, hogy a végén elsétálhassunk a naplementébe/az esőben ázva, és csókolózva fogadhassunk örök szerelmet egymásnak. Ezt követően persze minden szép és jó lesz, a bonyolult nő (én) rájön, hogy nem is olyan bonyolult az élet, csak szeretni kell. Mit ne mondjak, roppant büszke voltam magamra, hogy így kicseleztem a sorsot, és vártam a megmentő herceget, de valahogy csak nem akart jönni.

Idővel beláttam, hogy ezek a fénylő páncélú hősök csupán forgatókönyvírói utasításra hajlandók bedőlni ennek az átverésnek. A valóságban kerestek egy igazán megmentésre szoruló lelket, engem meg persze megtalált minden olyan pasi, akinek igazán kapóra jött, hogy én szemlátomást pont úgy nem akarok semmi komolyat, mint ő. Egy szó, mint száz, fordítva sült el a dolog, ezért

egy idő után leszoktam róla, hogy előadjam a budapesti Carrie Bradshaw-t, ahhoz képest ugyanis, hogy mennyi energiát fektettem bele, hatalmas mínusszal jöttem ki a sztoriból.

Persze nem csak én gondoltam úgy, hogy feltaláltam a spanyolviaszt. Rájöttem, hogy a környezetemben rengeteg lány csinálja ugyanezt, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, elvégre valaha én is jó ötletnek tartottam, majd ők is rájönnek egyszer. Annál inkább meglepődtem, amikor 1, 2…102 kudarcos randevú után felfogtam, hogy a férfiak is meglátták az általam felismert/felismerni vélt piaci rést, és óriási üzletet csináltak abból az egyszerű mondatból, hogy: én sérült vagyok…

Először egyáltalán nem gyanakodtam, sőt… Magamon kívül voltam a csodálattól, amikor az aktuális férfi hosszasan ecsetelte, hogy ő mennyire sérült, mert nagyon megszenvedte az előző kapcsolatát. Vagy rossz volt a kapcsolata a szüleivel, esetleg nem kapott dömpert 1985 karácsonyán. A szívem kalapált, és csak arra tudtam gondolni, hogy végre győztünk, hát itt van a XXI. századi férfi maga. Aki elemzi a helyzetet, tisztában van magával, látja a gyengeségeit, be is vallja őket, és ez valami egészen csodálatos. Azonnal elfogott az őrült küldetéstudat, és éreztem, hogy ezt az embert nekem kell megmentenem. Egyet se félj, majd én jövök, meggyógyítalak, megvédelek... és boldogan élhetünk, amíg meg nem halunk. Aztán amikor a fenti „traumákra”, illetve az elköteleződéssel kapcsolatos komoly problémáira hivatkozva lelépett, rettenetesen szomorú voltam, mindazonáltal meg is értettem, hát, persze… Szegénykém, milyen nehéz lehet neki, biztos ő is sajnálja. Sajnálja egy frászt! Az ötödik, hatodik hasonló eset után kezdtem aggódni, hogy mennyi a lelki sérült, a hetediknél viszont már az aggodalmam is tovaszállt, és csak káromkodtam egy óriásit, mert nagyon elegem lett.

Tíz magát sérültnek valló férfiból ugyanis az én tapasztalataim szerint legfeljebb négynek akad valamiféle valós problémája, az összes többinek egyszerűen csak van elég sütnivalója ahhoz, hogy rájöjjön, ragyogóan el tud lavírozni a nők tengerében azzal, hogy a saját szenvedéstörténetével haknizik.

Kiváló üzleti érzékre vall egyébként ez a felismerés, ugyanis egyszer el lehet sütni a sztorit a hódításnál, egyszer meg a lelépésnél, és még a reklamációhoz való jogot is elvették, hiszen ők előre szóltak, hogy ez van. Ha az a szerencsétlen meg volt olyan vakmerő, hogy mégis belevágott ebbe a „kalandba” az az ő baja, figyelmeztették, sírás lesz a vége. Ez egyébként igény szerint kiegészíthető, a te egy tünemény vagy, én vagyok a seggfej típusú engesztelésekkel, de ez már tényleg csak a deluxe-csomag része, nem kötelező alkalmazni. Mindenesetre a siker teljes, a felelősségvállalást megúszták, és lehet menni tovább, újabb két-három helyen előadni ugyanezt a történetet.

Igen, az évek során mindannyian sérültünk így vagy úgy. Aki nem egy légmentesen zárt dobozban éli az életét, az tapasztalatokat szerez, melyek között törvényszerűen vannak csalódások is, ezeket pedig nem lehet megúszni. Van, aki nevetve lép át ezeken, másokat megvisel, de mégis nyomot hagynak rajtunk, szóval a vicces, romantikus, felemelő történetek mellett szomorú sztorikkal is gazdagodunk, ezzel nem lehet mit csinálni. Ehhez adódhat még a család, a szülőkkel való viszony, sok tehát a tétel az érzelmi számlánkon, néha úgy érezzük, nem is fogjuk soha rendezni. De azért egy idő után mindenki eljut a felnőttség egy olyan szakaszába, amikor már nagyon, nagyon nem menő könnyben úszó szemekkel feltartani a „SÉRÜLT" táblát, és jól elbújni mögé.

Háromévesen megkérni anyát, hogy kösse be a cipődet teljesen rendben van. Harminchárom évesen ugyanezt csinálni már minimum furcsa, hiszen elvileg minden olyan képességnek a birtokában van egy ilyen korú felnőtt ember, amivel ezt a kihívást meg tudja oldani. Bizonyos korig értetlenül állni a kudarcaid előtt... rendben van. Rácsodálkozni, hogy talán valami gikszer adódott, helyes, sőt becsülendő, mert a felismerés fél egészség. Rájönni, hogy ezzel nagyon jól tudsz manipulálni másokat, és a szomszéd kontinensig tudod dobni magadról a felelősséget viszont nagyon ciki, és egy idő után csak az nem veszi észre, aki nem akarja. Ha baj van, akkor segítséget kell kérni. Pszichológustól, gurutól, paptól, a legjobb barátodtól, az anyádtól, akárkitől, aki egy objektív, külső nézőponttal rendelkezik, és akinek hallgatsz a szavára.

Abszolút praktikus lelki bajokra hivatkozni, mert kellően érzékeny téma ahhoz, hogy senki ne firtassa, ezért jól el lehet bújni mögé. Lehet seggfej módjára viselkedni, aztán konfliktushelyzetben a seggfejséget depressziónak/kötődési problémának/bizalmatlanságnak nevezni, és a gond ezzel meg is oldódott. Értem én, hogy kényelmes. Csak közben a kamuk miatt a másik éppen igazi sérüléseket szerez, melyekből korántsem könnyű felépülni, de annál mindenképp nehezebb, mint ahogy a seggfejek le- és felveszik ezeket a képzelt traumákat. Arról meg, hogy mennyire nem oké ez az egész azokkal szemben, akik valamiféle valódi problémával küzdenek éppen, már nem is beszélek….

Kormos Lili

Kép: Csak szexre kellesz (No strings attached, Cold Spings Pictures, 2011)