1. Mindig van még több meló!

Amikor azt gondolod, hogy ennél már nem lehet többet dolgozni, akkor kiderül, hogy de! Mindig lehet... Ezért aztán félve írom le ide azt a mondatot, hogy: életemben nem dolgoztam még annyit, mint most, amióta a wmn.hu létezik. Komolyan! A regényírás, a tévéfelvételekre való felkészülés, egy show-műsor előkészítése, rögzítése, élő bejelentkezés egy egész éjszaka tartó közérdekű híreseményről, semmi ahhoz képest, ami most van. Talán, ha nagyon muszáj volna, akkor a brüsszeli évekhez tudnám hasonlítani a helyzetet. Ott volt ilyen mértékben „rám bízva a bolt”, ami, ugye – ezt a bolt- és üzlettulajdonosok minden bizonnyal megerősítik majd – sosem alszik. Mondhatni, nem csak a nyitva tartás óráiban van nyitva. De tudjátok, mi a legjobb az egészben? Az, hogy ezt egyáltalán nem panaszképpen írom. Sosem élveztem még ennyire munkát, mint ezt, ami hajnali hattól éjfélig tart a hét minden napján, és még a kettő között is erről álmodom...

2. Girl Woman power!

Eleinte naponta háromszor, ma már csak hetente egyszer kérdezik meg tőlem, hogy „na, és ki áll mögötted?” Igyekszem ezt a kérdést elismerésnek venni. Úgy értelmezni, hogy az, ami ebből az egészből kívülről látszik, az olyan állati meggyőző, hogy mögé képzelnek egy nagy apparátust és sok-sok pénzt. Nem pedig arra gondolnak, hogy mivel én mégiscsak egy nő, sőt, amolyan csaj vagyok, aki ráadásul másfél évtizeden keresztül a tévében szerepelt bemondóként, tehát tuti nincs neki két centinél nagyobb mélysége, az önálló ötletekről meg a munkabírásról nem is beszélve… hát, egészen biztosan áll mögöttem valaki. Mondjuk hatalommal, pénzzel, és természetesen férfiöltönyben. Nekem meg csak bele kell ülnöm a készbe, és az arcomat adni hozzá. Nos, kedves érdeklődők, akkor most itt, ország-világ előtt hadd válaszoljak nektek még egyszer: nem, nincs mögöttem senki, nem kaptam sok millió forintot (egyetlenegyet sem), hogy tessék, játsszak vele szerkesztőségesdit, és szakmai-pénzügyi öregfiú(k) sem egyengeti(k) a göröngyöket előttem. Minden göröngyöt magam egyengetek, vagyis most már egyengetünk, mert van, lett egy csapat. De a gereblye mégiscsak az én kezemben van.

3. Léteznek emberek, akik egyszerre tehetségesek, kreatívak és jók, létezik csapat, alkotóközösség

Nem ez az első alkalom, hogy egy jó csapat tagjaként dolgozom. De ez az első, amit nemcsak én boronáltam össze, hanem én is irányítok. És amellett, hogy naponta veregetem meg a saját vállamat, amiért azokat az alkotókat hívtam magam mellé, akik tényleg mellettem vannak, újra és újra meg is hatódom tőlük. Mindig megérzik, amikor befeszülök, és elkezdem kilátástalannak érezni a sok és sokféle feladatot. Olyankor valamelyikük ír egy emailt, csak úgy. Csupán két sort, hogy ugye, tudom, milyen nagy dolog, hogy ezt én így egyedül beindítottam, és tolom, és húzom és vonom, és, ugye tudom, hogy ők milyen nagy örömmel tolják és húzzák és vonják velem? Vagy akkor, amikor látják, hogy görcsösen ragaszkodom az egyszerre elvégzendő öt különböző munkához, és a hullámok már-már összecsapnak a fejem fölött, mire az egyikük biztosan kikapja a kezemből valamelyik nehezéket, ha kell erőszakkal. Rákényszerít, hogy „delegáljak.” Hja, igen, az elengedést azt meg tanulnom kell... De hát az egyéves születésnapunkra is hagyni kell valami bejelentenivalót, nem igaz?

4. Elképesztően felszabadító olyan helyen dolgozni, ahol nincs feketelista, nincs véleménykontroll, nincs pusztító öncenzúra és nincsenek játszmák

Amikor az előző munkahelyemen kétszer is lemondatták velem Pataki Ági meghívását, elhatároztam, hogy amint lesz egy hely, ahol normálisan és szabadon lehet dolgozni, készítek vele egy interjút. A fogadalmamat megtartottam, a beszélgetés elkészült, és ez volt az egyik kedvenc wmn-es anyagom júliusban (egyébként nektek is). Ez csak az egyik dolog, amit megfogadtam magamnak anno, 2013 elején... Mi itt a wmn.hu-n tényleg arról és úgy írunk, amiről és ahogy csak akarunk. Bármiről, ami minket érdekel, mert az a meggyőződésünk, hogy ami minket érdekel, az nagy eséllyel titeket is fog. Még akkor is, ha nem értünk egyet egy sor dologban, jó elolvasni higgadtan egymás véleményét, jó kulturáltan vitatkozni egy kicsit, aztán egyetérteni abban, hogy nem értünk egyet... és menni tovább. Az egyetlen korlátot az jelenti, hogy véges a kapacitásunk. Mindannyiunknak van más munkája is, de mindannyiunk életéből egyre nagyobb szeletet kér magának a wmn.hu. Akik azt hitték, hogy majd kifullad ez is, mint annyi más kezdeményezés, azok tévedtek. Csak most kezdünk belejönni. Tele vagyunk ötletekkel, és toljuk ezerrel, ahogy csak tőlünk telik.

5. A 4. pontnál csak egy felszabadítóbb van: szabad hibázni, nem kell tökéletesnek lenni, nem kell megfelelni, és nem kell, hogy mindig igazunk legyen

Hát, igen. Könnyű azt mondani, ugye? Meg kiírni az oldalra szép nagy betűkkel, hogy a woman pont hu egy olyan hely, ahol senkinek nem kell megfelelned, és minket sem az hajt, hogy megfeleljünk bárkinek... Elárulom, hogy sokkal-sokkal nehezebb ehhez az elvhez tartani magunkat. Na, nem akkor, amikor a sok elismerő üzenetet kapjuk tőletek (amit ezúton is nagyon köszönünk!). Hanem mondjuk akkor, amikor egy napon belül kapjuk meg azt, hogy nem vagyunk eléggé feministák, és azt, hogy mikor borotválkoztatok utoljára, ti  férfigyűlölő p.csák? Amikor 24 óra alatt vagyunk „hazafiatlanok” és „nem eléggé aktívak” a menekültkérdésben. „Okoskodó sznobok” és „felületes, buta tyúkok.” De tényleg, tényleg nem tudunk mindannyiótoknak megfelelni, és fél év nagyjából elegendő is volt arra, hogy ezzel együtt tudjunk élni. Hál' istennek, sokan képesek vagytok értelmezni, amit olvastok, és belegondoltok mások helyzetébe is, nem csak a sajátotokéba, elfogadjátok más álláspontját, még akkor is, ha az távolabb is esik a tietektől. Ráadásul azok is szeretnek visszajárni hozzánk, akiknek sosem lehetünk elég jók... a számok nem hazudnak. Így hát, mi bajunk lehet? Kedves wmn.hu olvasók! Most, hogy túléltük az első fél évet, egyet ígérhetünk nektek (és magunknak): továbbra sem akarunk senkinek megfelelni. Mi csak mondjuk a magunkét, ti pedig gyertek, olvassatok minket, nevessetek és sírjatok velünk, szeressétek, amiről úgy gondoljátok, hogy megérdemli, vitatkozzatok velünk, és – hogy egy klasszikus miniszterelnöki fordulattal éljek így a legvégén – hozzatok magatokkal még egy embert! Hogy újabb fél év múlva, az első születésnapunkon már kétszer ennyien, egymillióan legyünk!

És azért is szeretem a wmn.hu-t, mert bármikor hülyét csinálhatok magamból...

D. Tóth Kriszta