Sűrű, hályogos, lomha masszaként csordogálnak az emberek mindenfelé. Álldogálnak, mendegélnek, bután néznek, vásárolnak hitelből, aztán szidják a kormányt, tudod, kevés a pénz. Autóba ülnek, karamboloznak, vesznek a Mekiben egy sajtburgert, vesznek plazmatévét is, aztán karácsony után visszaviszik a csúnyapulcsit. Újév küszöbén gyűlölködnek megint az igazságtalan rendszer miatt. Én meg elkéstem a színházból.

A színpadon te állsz velem szemben, én egy köntösruhában ülök a második sorban. A melleim kemények lesznek, ahogy a takarásból kilépsz. Most is erős vagy, bár továbbra is rossz színész. Indokolatlanul lettél ismert.

Három feleséget hagytál magad mögött. És négy gyermeket, mindegyiket csecsemőkorában. Egy darabig mérgelődöm még a kinti tömeg miatt, de ahogy játszani kezdesz, elfelejtem a decemberi, felborult várost. A mentolos cukor papírját a ruhám álzsebébe próbálom betömni, te észreveszed, hogy mocorgok, én leblokkolok, nem találom többé az álnyílást a köntösön. Szép vagy és inas, Stanley Kowalsky-t játszod A vágy villamosában. Testhezálló szerep: sosem voltál érzékeny és romantikus ember. Egyfolytában reszketek, ahogy szalad előre a monológ, a szőrtüszőim apró tűhegyekké dermednek a vékony selyem alatt. Borzongás járja át a testem, ahogy hozzáérnek az anyaghoz: szép egymásutánban, fokozatosan reszketek bele a kopott bársonyszékbe. Most Blanche beszél, te meg kitekintesz a rivaldából, engem keresel a szemeddel, és meg is találsz. Az arcomat bámulod, de nem nézel a szemembe. Tudom, azt képzeled, ott állok veled a színpadon, hogy én vagyok a főhősnő, akit a végén galádul megerőszakolsz.

A kapcsolatunk is ilyen. Ismered testemnek minden rejtekét, de fogalmad sincs, ki vagyok valójában.

Nem tudod a történetem, és ha nem akarom áltatni magam, be kell vallanom, nem is vagy kíváncsi rá. Egy újabb nő vagyok az életedben, egy újabb test, amit feltérképezel, s miután bejártad minden zegzugát, megunod... és szó nélkül továbbállsz. Útközben tán még egy fogpiszkálót is szorítasz a fehér és egészséges fogaid közé. Kár, hogy nem kívántál annyira, így nem ismered a mostani gondolataimat. Olyan szépeket írnék ma rólad, halhatatlan lennél, és nem csak egy rossz színész, aki fél a nőtől, fél az igazitól, retteg a mély szenvedélytől, nem akar zokogni és kitárulkozni, nem akar sebezhetővé válni és reszketni a karjaimban, mint egy védtelen kisgyerek.

Sűrű, hályogos, álmos masszaként csordogálnak az emberek hazafelé. Az utcát felszántotta a szitáló eső. A színház, ahova nem jöttél velem, mert a színpadon álltál, most üres. Csak én maradtam odakint, amíg te a takarásban öltözöl. Nem méltó ez a helyzet hozzánk, de holnap az eső után újra jön a szánsájn, és nekem sem lesz ennyire komor a kedvem. Talán neked is megbocsátok a rettenetes darabért.

Fotó: Closer (Közelebb), 2004, Columbia Pictures