–

„Csak annyit akartunk – és csak azért fizettünk –, hogy lövöldözhessünk a háború sújtotta Aleppó frontvonalain”

– mondta a három amerikai egyetemista egyike, akik 2013-ban repültek Törökországba, majd a szír határon átkelve, Aleppótól északra, a lázadók al-babi kiképzőtáborában töltöttek pár napot. Itt megtanulták, hogyan kell az AK gépkarabélyt összeszerelni és elsütni – mindezt végül távol a harcoktól. Az esetük olyan szinten nem volt különleges, hogy a törökországi faluban, Kilisben, aminek a közelében átlépték a határt, a Daily Beast riportja szerint akkor fél éven belül megfordult egy francia nő, aki dobozszám vitte az antidepresszánsokat a menekülteknek, egy japán férfi, aki hetente Aleppóba utazott, hogy kicsit lövöldözhessen, számos külföldi dzsihadista, valamint amatőr fotósok, akik az ügyetlenségükkel veszélyes helyzetekbe sodorták a helyieket. 

A háborús turizmus nem újdonság, a napóleoni, a krími és az amerikai polgárháború folyamán is megfigyelhető volt már. Az elmúlt évtizedek során viszont, a turizmus felpörgésével, a digitalizációval összezsugorodott világban, és az egyre extrémebb élmények keresésével mind népszerűbbé válik, ami aggasztó jelenség.

Az embert persze mindig is foglalkoztatta a halál és a háború, és annak a puszta kíváncsiságon vagy szorongásoldáson túl több oka is lehet, miért keresünk fel az útjaink során olyan helyszíneket, ahol valamikor korábban nagy csatákat vívtak vagy sokakat megöltek, eltemettek. A szakirodalom sötét turizmusnak hívja azt, amikor kifejezetten az emberi szenvedés helyszíneihez utazunk, ám önmagában ez még nem vet fel morális aggályokat, hiszen egy-egy emlékhely látogatása lehet a szolidaritás kifejezése vagy az edukáció része is.

Amivel ebben a cikkben foglalkozni fogunk, az kifejezetten

a háborús turizmus, annak is a szakirodalomban „forrónak” nevezett formája (hot war tourism), amikor aktív konfliktuszónákba utazik valaki, hogy közvetlen közelről tapasztalhassa meg az eseményeket.

Ezekre a helyekre persze bemennek civilek, akiknek ez a munkája: újságírók tudósítanak az eseményekről, humanitáriánus, emberi jogi szervezetek képviselői segítenek a háborúban rekedt civileknek és felmérik a helyzetet, felhangosítják a nemzetközi jogi térben a szenvedők szavát. Vannak viszont, mint a cikk elején idézett egyetemisták vagy a szarajevói íjászok, akik a puszta élvezetért, az izgalomért, a hatalom ízéért és/vagy a mások szenvedése iránti torz vonzalomból utaznak. 

Miközben a cikkhez olvastam, emlékeztetnem kellett magamat, hogy ne legyek ennyire meglepve, hiszen itt az ártalmatlannak tűnő példa: a közösségi médiában számos esettel találkozhatunk, amikor emberek tiszteletlenül viselkednek a tragédiák helyszínein. Mosolygós szelfiket lőnek az egykori koncentrációs táborokban, vagy olyan, spontánnak beállított fényképekkel gyűjtenek követőket és lájkokat, amiken tömegsírok mellett pózolnak könnyes szemmel.

„Lövöldözés a tálib srácokkal… és még csak most kezdtem bele igazán”

Azt hiszed, a közösségi médiával túlzok, de azt a kutatók a sötét turizmus, és azon belül a háborús turizmus terjedésének egyik serkentőjének is tartják (ezt a tanulmányt ajánlom) – ami a hálón elérhető, az kedvet hoz másnak is a kalandhoz. A műfajnak már influenszerei is vannak: