Negyven felett még egy gyereket vállalni... Normális vagyok én?

–

Nem tudom még, hogy csak késik, vagy valami történt... egyik nap azt gondolom, talán itt van... Másik nap azt olvasom, hogy 40 felett ciklusonként már csak 5% esélyem van a fogantatásra. A harmadikon arra jutok, talán nem is kéne nekünk harmadik, olyan szép, harmonikus, bejáratott egység alakult mostanra a négyesünkből. A negyediken felteszem magamnak a kérdést, hogy normális vagyok-e, amiért azt szánom a gyerekemnek: negyvenéves korára egy trottyos nyolcvanas lesz az anyjából. Az ötödiken legyintek: Ugyan már, a dédanyám ennyi idősen még kettőt is szült! A hatodikon sajnálkozom, hogy nincs egyszerre két testem, amelyik párhuzamosan tud fókuszálni a karrierépítésre/visszatérésre és egy baba első pár évére is. 

Várok még pár napot, babonás vagyok túl korán tesztelni. Aztán egyik kora hajnalban megcsinálom... Körülöttem csend, a lakásban mindenki békésen szuszog. A WC-n ülve értetlenkedve bámulom a két csíkot, a szívem hevesen ver: „Ez most komoly?” Két gyereket nevelve már nem érzek lelkiismeretfurdalást, amiért az anyaság minden egyes mozzanata ambivalens. Még az is, amikor kiderül: már ott lapul az a nagyon vágyott újabb kis élet.

Visszafekszem, de nem tudok elaludni. Forgolódom. Örülök, kétkedem, aggódom, elképzelem, megkérdőjelezem újra és újra ugyanazt... Biztosan kell nekünk ez? És közben hirtelen értelmet nyer a változás, amit az elmúlt napokban a gyerekeimen tapasztaltam. 

A szerzőről

Kőrizs Kata közgazdász, szakújságíró, 2021 óta publikál rendszeresen a WMN-en, elsősorban a perinatális időszak, a szülés-születés és a kisgyermekkor témáiról. Harmadik gyerekét várva most saját tapasztalatai alapján mesél arról, milyen 2026 Magyarországán egy nő és egy család számára újra gyereket vállalni: hat év szünet után, a negyvenen túl lépni be ismét a szülészeti rendszerbe.

A kilencéves kislányom egyik nap ugyanis egyszer csak odaállt elém egy cetlivel, rajta három lánynévvel: „Így hívják a kisbabát majd Anya, jó?” A hatéves kisfiam pedig (aki eltérő fejlődésmenete miatt sokkal inkább olyan, mint egy három- vagy négyéves) hirtelen nagyon anyás lesz: mindenhol és mindenhová én kellek, folyamatosan ellenőriz, el ne tűnjek a szeme elől, követ mindenhová, mindent tőlem szeretne.

Aztán telnek az órák, elmegy egy-két nap. Lassan oldódik a sokk, hogy ez most tényleg történik, lassan megérkezem a következő mérföldkőhöz:

„Hát szia! Vajon tényleg ott vagy? És velem maradsz? Mi van, ha már nem is vagy ott? Vagy ott vagy, de aztán mégsem maradsz velem? Fontos, hogy tudd, bárhogy is alakul, addig kísérlek, amíg csak szükséged van rám. Biztonságban tudlak.”

„De mi van, ha nem lesz egészséges?” – kérdezi tőlem egy újabb hang. „Ezt már annyiszor megbeszéltük – válaszolja egy másik – „Neked az a dolgod, hogy kísérd a gyerekeid a saját útjukon, bármit is szán nekik az élet. Akkor vállalj még egy gyereket, ha ezzel együtt is úgy érzed, teljes szívvel várod.” „Igaz. Mindenben lehet értelmet találni. Ha minden rendben lesz, társ lehet a nővére számára, amikor mi szülők már nem leszünk itt, hogy ne érezze úgy, minden súly csak az ő vállát nyomja az öccse kapcsán. Persze Isten ments, hogy már születése előtt vagy később bármikor kimondott vagy kimondatlan elvárást aggassak bármelyik gyerekem nyakába is, de azt is tudom, hogy teljesen figyelmen kívül hagyni soha nem lehet azt, ami a saját családod csomagjába tartozik.

Ha nem lesz minden rendben? Abban is meg fogjuk találni az utunkat. Eddig is mindent megoldottunk” – zárom le a gondolatsort, hogy aztán a következő hetekben és hónapokban majd újra és újra elővegyem.

És bár terhes már kétszer is voltam, azt most tapasztalom meg először: milyen babát várni egy nem minden szempontból egészségesen érkező gyermek születése után. Nagyon hasonló, mint egy perinatális veszteséget követően. Már nem ugyanazzal a naiv biztonságérzettel készülsz.

Még annál is jobban odafigyelsz mindenre: mit eszel, mit gondolsz, melyik gyereked révén milyen gyógyszerrel, anyaggal érintkezel. Hogyan és mennyit mozogsz, mivel takarítasz. Megpróbálod megelőzni a jól ismert bűntudatot. (Ami egyébként így is, úgy is megtalál.)

Furcsa álmok is látogatnak. Minden éjszaka valami más. Aztán napközben kezdenek rémképek gyötörni: újra és újra megjelenik egy szemek nélküli babafej, homloka közepén egy óriási rózsaszín dudorral.

Igyekszem más képekkel elhessegetni, és megtámogatni a testemben zajló sejtosztódási folyamatot: kipattanó rügyeket, virágzó fákat próbálok ilyenkor újra és újra elképzelni. Na meg fraktálokat, a szimmetria és a végtelenség legszebb természetes formáit: például hópihét.

Sosem gondoltam volna azt sem, hogy egy olyan stabil házasságban, ahol egymás alá kifeszített hálóként vagyunk jelen, harmadik gyereket várva úgy fogok a férjem elé állni a terhességi hírrel, mintha csak két hete járnánk tiniként. Szinte elnézést kérek érte. Közös döntés volt, mégis féltem őt, mert ő most még valami nálam is újabba vágta a fejszéjét: eredetileg mindig is két gyereket tervezett. De ő most sem magára gondol: örül, nem is érti, miért szabadkozom.  

A külvilágban közben minden karácsonyi fénybe borul. Jól is jön ebben a kezdeti időszakban a pörgés, a figyelemelterelés, a sok emberi kapcsolódás. Bár még nagyon korán van, a közelgő ünnepek miatt ki fog esni három hét, inkább elszaladok a nőgyógyászomhoz, nézze meg, jó helyen van-e. 

„Az uterus üregében szabályos petezsák, 12 mm-es, benne szabályos szikhólyag. Magzati elem még nem detektálható.” Hát oké. Szóval tényleg ott van valami. Tünetem viszont alig van. Ez egyrészről könnyebbé teszi a mindennapokat, az egésznapos sokfelé szaladgálást, más részről visszajelzés nélkül hagy arról, hogy minden rendben van-e. Időről időre újra elő is jön bennem a kérdés:

„Még mindig ott vagy?” Egyelőre úgy tűnik, igen. 

Szerencsés vagyok, amiért van nőtársi segítségem ebben is. Akárhányszor feltehetem ugyanazt a kérdést. Ő pedig valahogy olyan magabiztossággal tudja mondani, hogy még akkor is megnyugtat, ha nem biztos, hogy igaz: „Azért vagy ilyen jól, és azért nincs tüneted, mert ez a baba a világ legnagyobb természetességével érkezik. Tudja, hogy itt helye van.” Ettől még minden változatra készülök, hiszen a végkimenetelt valójában egyikünk sem tudhatja. Mégis jó, hogy a legnehezebb gondolataimmal sem kell egyedül maradnom.

Kőrizs Kata