A férfi, aki éveken át leveleket írt a halott feleségének – megrendítő történet gyászról, szerelemről és emlékezésről

–

Van egy tó a Serra da Estrela hegységben. A Covão dos Conchos medrében sötét, kör alakú mesterséges nyílás tátong, amely olyan, mintha kapu nyílt volna egy másik világba. A 24 éves, Portugáliában ösztöndíjjal filmkészítést tanuló Kopal Joshy eredetileg ezt a különös helyszínt kereste. 

Egy fotón látta meg Lisszabonban a tavat. Nem tudta pontosan megfogalmazni, miért hat rá ilyen erősen, de megbabonázta. Azt tervezte, hogy filmet készít a helyről, a tó különös, szinte metafizikai látványáról.

Amikor odautazott Lisszabonból, a közeli faluban azt mondták neki, egy idős férfi, Carlos ismeri az ösvényt a tóhoz. Joshy felkereste az öregembert, aki meghívta őt a házába. Eredetileg pár napra, amiből hetek lettek aztán. A tóhoz végül az első út során el sem jutottak: túl nagy volt a hó. De Joshy nem bánkódott, hisz változott a terv: megtalálta a történet, amit keresett. Megtalálta Carlost.

Minden Trudiról mesél

A filmben látható: Carlos háza tele van egy asszony tárgyaival. Ez a nő Trudi, Carlos felesége, aki két és fél éve meghalt. Mintha Trudi szentélyében járnánk, a falakon fotók, kollázsok őrzik a nyomát. Carlosról alig van kép az albumban; minden Trudiról szól.

Joshy először még kamera nélkül kérdezget róla, Carlos pedig szívesen mesél.  Elmeséli, hogy minden nap levelet ír a feleségének, akinek a hiányát nem tudja másként elviselni.

Idővel fel is olvas ezekből a levelekből a vendégének (és a kamerának), mert szeretné, hogy a film megőrizze a szeretett nő emlékét. Joshy akkor még nem tud portugálul, de a felolvasás mélyen megrendíti.  

Nem derül ki, hogyan találkozott ez a két gyönyörű, szenvedélyes ember valamikor az ötvenes éveik elején. A családjukról, előéletükről nem mesél szinte semmit Carlos (nekünk), a fotók alapján úgy tűnhet, csak ők ketten voltak ezen a világon. Akárcsak a film jelenjében: csak most szerelmespár helyett egy öregember és egy fiatal lány lakik egy fedél alatt erős mégis törékeny ragaszkodásban, hisz a rendező időnként visszatér az egyetemre, és Carlosnak nehéz az elválás. Számára Joshy barátsága jelenti az utolsó kapcsot az élethez, amikor nincs jelen, zuhan.   

A We Are Two Abysses című film (amit talán úgy lehetne lefordítani, hogy „Két szakadék vagyunk”) alkotója szelíden, érzékenyen és nagyon tapintatosan közelít főszereplőjéhez, nem ront ajtóstul a házba, nem hatásvadász, nem faggatózik, a titkokat nem lesi meg, nem magyaráz, nem vígasztal. Már csak a nyelvi akadályok miatt is a képek-fotók nyelvén kommunikálnak elsősorban. Carlos az angolt nem beszéli jól, ráadásul erősen nagyot hall. A lényeg azonban nem a hézagos, félreértésekkel teli párbeszédekben van úgysem, hanem a tekintetekben, a mozdulatokban (milyen meghitt lehet egy zokniteregetés, nem is gondolná az ember!), a varázslatos tájképekben. 

Igazi kincs ez a film: ritkán látni ennyire finom, érzékeny alkotást gyászról, veszteségről, emberi lelkek összekapcsolódásáról, szerelemről, megtartó barátságról és arról, hogyan őrizhet meg a mozi valamit abból, amit az élet előbb-utóbb elvesz tőlünk.

Gyógyító jelenlétben 

A film nem ad sem feloldást, sem válaszokat arra, mihez kezdjen az ember a gyászával. Nem pszichologizál. Nem állítja, hogy a veszteségen túl kell lépni, vagy hogy minden fájdalom csitul. Épp ellenkezőleg, azt mutatja meg, hogy vannak hiányok, amelyekkel az embernek együtt kell élnie, eltüntetni nem lehet őket, legfeljebb belakhatók. 

Carlos számára a Trudival leélt negyven év nem múlt idő. A felesége a halála után is a mindennapjai része.

A gyász paradoxona ez: aki nincs, az néha mindenkinél valóságosabban van jelen.

Carlos leveleiből nemcsak fájdalom süt, hanem a ragaszkodás is kiragyog. A hűség, amely az identitása részévé vált.

Ha valakit ilyen hosszan szeretünk, akkor a halála után nemcsak őt veszítjük el, hanem azt az önmagunkat is, aki vele voltunk, így még nehezebb az újrakezdés, ha lehetséges egyáltalán. 

Joshy és Carlos kapcsolatának alakulása különösen izgalmassá teszi a filmet. A rendező nem külső megfigyelőként van jelen, hanem lassan maga is a történet részévé válik. 

Ez az alkotói folyamat persze érzékeny kérdéseket vet fel. Mikor és hogyan szabad filmezni valakit, aki gyászol? Mikor válik a figyelem kizsákmányolássá? Hogyan lehet egy másik ember fájdalmából építkezni? 

Joshy azt az utat követi, hogy megmutatja Carlosnak a felvételeket, bevonja őt a filmkészítésbe, a férfi nem pusztán szereplője  a filmnek, hanem alkotótársa is a rendezőnek.

A 2025-ös bemutatót azonban már nem ünnepelhették együtt

Joshy 2023 októberében váratlanul elveszíti az édesapját, emiatt szünetet tart a munkában, majd amikor visszatér a filmhez, Carlos kerül kórházba. A rendező még meglátogathatja őt, és halála előtt Carlos láthat néhány részletet a film nyers változatából. Örül neki, de a figyelme már lankad. A film befejezése posztumusz tisztelgéssé válik: nemcsak Carlos és Trudi szerelmének, hanem annak a barátságnak is emléket állít, amely a film készítése közben született.

A We Are Two Abysses nem egyetlen ember mélységeiről beszél. Minden embernek megvan a maga szakadéka, mondja. És az összekapaszkodás nem tünteti el ezeket a szakadékokat, de hidat építhet föléjük. 

A film egyik legfontosabb üzenete, hogy az igazán fontos találkozások sokszor nagyon csöndesek. Épp ezért nehéz őket felismerni a zajban. Pedig egy hosszú beszélgetésnél olykor sokkal súlyosabb és értékesebb lehet néhány mondattöredék, vagy akár a közös hallgatás is, a törekvés, ahogyan két ember megpróbál egymás felé nyúlni, nyitni. 

Joshy és Carlos között hatalmas nyelvi, életkori, kulturális távolság van. Mégis rokonok.

Egy gyászoló embernek nehéz mit mondani. A szavak kevésnek bizonyulnak, olykor tolakodónak. Minden közhelynek hangzik. „Az idő majd segít.” „Legalább már nem szenved.” „Erősnek kell lenned.” Efféle mondatok születnek. Pedig sokszor nem vígasztaló mondatokra lenne szükség, hanem valakire, aki elbírja a csöndet.

Joshynak ez sikerül. Nem próbálja kirángatni Carlost a fájdalmából és a saját ritmusából. Inkább odaül mellé. Hallgatja. Nézi a tájat, a házat, a tárgyakat, a mozdulatokat, az embert. 

Ezért nem pusztán gyászfilm a We Are Two Abysses, hanem az együttérző figyelem filmje is. Arról szól, mit jelent valakit valóban meghallgatni. Nem megmenteni akarni, hanem mellette lenni. Nem faggatni, nem kibeszéltetni a fájdalmát, hanem hagyni, hogy ő mutassa meg belőle azt, amit meg tud mutatni.  

Lassú film. Nem való annak, aki kalandos fordulatokat, megjegyezhető bölcsességeket vagy könnyen fogyasztható tanulságot vár. De, aki szereti azokat a dokumentumfilmeket, amelyek nem rágják a szánkba a tanulságot, amelyek arcokkal és képekkel mesélnek el egy történetet úgy, hogy beleborzong az ember a gyönyörűségbe, annak különleges élmény lehet. Olyan film ez, amely után az ember nem beszélgetni akar, inkább csendben maradni egy kicsit.

A tó közepén tátongó lyuk pedig mégiscsak előkerül végül a filmben. Mint a veszteség és az idő metaforája. A hely, ahol eltűnnek emberek, évek, hangok, érintések, a régi önmagunk. Be lehet temetni a lyukat? Nem. A kérdés inkább az, lehet-e valakivel együtt ülni a peremén.

A We Are Two Abysses szerint igen.

A LAFIFFE teret ad a női alkotóknak

Az első magyarországi La Femme International Film Festival Europe, vagyis a LAFIFFE közel nyolcvan filmmel érkezik Budapestre: a Cinema City Mammutban június 5-én induló fesztivál programjában drámák, vígjátékok, thrillerek, horrorok, animációs és dokumentumfilmek is szerepelnek. A nemzetközi versenyprogramban 11 nagyjátékfilm, 8 dokumentumfilm, 33 rövidfilm – köztük 10 rövid dokumentumfilm és 6 rövid animáció – mutatkozik be, emellett díjazzák a legjobb forgatókönyvet és a legjobb TV pilot forgatókönyvet is. A filmek sokféle témát járnak körül: hajléktalanságot, családi drámákat, történelmi hátterű sorsokat, valós életutakat, lélektani történeteket és kordokumentumokat, miközben hol megrendítően, hol humorral, hol erős vizualitással szólítják meg a nézőket. A fesztivál alapítója, Leslie LaPage szerint a 22 éve Los Angelesből indult kezdeményezés célja kezdettől az volt, hogy teret adjon a női nézőpontból, női közreműködéssel születő történeteknek, és lehetőséget teremtsen a női alkotóknak munkáik bemutatására; az európai nevezők és díjazottak sikere után természetes lépés volt, hogy a fesztivál Európába is megérkezzen. Külön öröm számukra, hogy Budapesten talált otthonra.

Kurucz Adrienn