Az autizmus szakirány létszámnöveléséhez gyakorlóhelyek és oktatók is kellenének, nem csak kvóták

–

Április végén érkezett a hír, hogy az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar autizmus spektrum pedagógiája szakirány összes tanára felmondott. Döntésüket azzal indokolták, hogy szerintük a hallgatói létszám több mint 50%-kal való növelése – az általuk elfogadható kisebb mértékű emeléssel szemben – egyértelműen az oktatás minőségének rovására megy, és ezt illetően nem tudnak és nem is akarnak kompromisszumot kötni.

A létszámnövelést az egyetem azért szeretné végrehajtani, mert a BA képzésben nagyon nagy mértékben nőtt meg azoknak a hallgatóknak a száma, akik ezen a szakirányon szeretnének tanulni. 

A kirobbant ügy azonban nemcsak egy egyetemi képzés sorsáról szól. Hanem arról, felismerjük-e, miért lenne szükséges erőforrást pumpálni az autista emberek ellátásába, valamint a kellően naprakész tudással rendelkező szakemberek megtartásába. Tágabban: az egyetemi képzéstől kezdve az oktatási rendszer lehetőségein át az összes olyan területbe, ami keresztezi az autista emberek életútját. De emellett természetesen számos más kérdést is felvet, ezeket igyekszünk körüljárni az alábbiakban.

Néhány érintett Bárczis hallgató álláspontja

Megkérdeztük a hallgatókat is a helyzetről. Balogh Hanna Dorka, Debreceni Jusztina és Harmat Izabella, a szakirány hallgatói azt mondják, sokáig hiába tettek fel konkrét kérdéseket levélben, majd személyes egyeztetésen a vezetőségnek. Szerették volna megtudni, hogy a kar pontosan milyen lépéseken keresztül szándékozik tartós megoldást találni a kialakult helyzetre, a „bízzatok bennünk, meg fogjuk oldani” tartalmú válaszon túl. 

Aggasztja őket ugyanis az, hogy ha eddig sem találtak a szakirány ellátásához szükséges, szakmai szempontból is minden kritériumot teljesítő több erőforrást, hogyan áll majd most rendelkezésre elegendő új, megfelelő színvonalú szakember a képzésben. Az is a kérdéseik között szerepelt, hogy az egyetem vajon képes lesz-e a foglalkoztatott dolgozók számára biztosított feltételeken javítani úgy, hogy a mostani eset majd ne ismétlődjön meg a jövőben. Bizonytalanok abban, hogy időben megkapják-e azokat az információkat a jövő év menetéről, ami ahhoz szükséges, hogy megszervezzék a munkahelyi vagy egyéb, a hallgatói státuszukon kívül eső szerepvállalásaikat. Továbbá zavarja őket az is, hogy a jelenlegi helyzet miatt nem tudják elkezdeni a gyakorlati helyek és a szakdolgozatokhoz szükséges témavezetők keresését.

Ennél azonban még fontosabbnak tartják azt, hogy hangsúlyozzák:

„A jelenleg kialakult helyzet nemcsak egy átmeneti állapotot tükröz, hanem az egész autista társadalom állandó bizonytalan helyzetének lenyomata. A legjobban ugyanis azokat féltjük, akik miatt erre a szakirányra jöttünk tanulni.

Eddig is nagyon egyenetlen, sokszor esetleges volt a jó minőségű autizmus-specifikus ellátás az érintettek számára a korai fejlesztéstől kezdve a diagnosztikán át a felnőtt- és időskori támogatásig. Mi a biztosíték rá, hogy azt a magas színvonalat, ami ezen az egyetlen helyen volt megtanulható eddig, meg tudjuk majd tartani a jövőben?” – hívják fel a figyelmet.

Cikkünk megírásának idején, 2026. május 21-én a Kar vezetése az igényekre reagálva, végül nyílt fórumot szervezett a hallgatók és a kari munkatársak számára.

De mit jelentene az elégséges erőforrás a gyakorlatban?

Legyen szó akár egy meglévő szak bővítéséről, akár egy másik intézményben létrejövő új szakirányról, nagyon fontos megérteni azt, hogy ehhez nemcsak plusz székekre van szükség az előadótermekben, és néhány, autizmus területén korábban már dolgozó valamilyen szakemberre, aki előad.

„Az elmúlt évek során számos alkalommal hívtak bennünket rapportra: államtitkárok, főosztályvezetők, tanácsosok. Mind elmondták: »Tessék többet képezni!« Mi javaslatokat tettünk, ötleteket fogalmaztunk meg.

Többek között arra is, hogy milyen ösztöndíjprogramokkal lehetne elősegíteni, hogy az autizmus területén már a terepen lévő igen jó szakemberekből doktori fokozattal rendelkező, egyetemi oktatást biztosítani tudó szakemberek legyenek. Ugyanis önmagában az, hogy valaki az autizmus-specifikus ellátásban kiváló gyakorlati szakember, még nem elegendő ahhoz, hogy más szakembereket képezzen” – magyarázza dr. Stefanik Krisztina, a szakirány egyik alapítója. „Az egyeztetések során azt is jeleztük, hogy mindezt csak fokozatosan lehetséges kiépíteni” – folytatja. És hogy miért?

Többek között azért, mert a mostanra ezer főnél több, alapképzésben vagy szakirányú továbbképzésben kibocsátott szakember ellenére sem állnak rendelkezésre a képzés bővítéséhez szükséges, elegendő férőhelyet biztosító gyakorlóhelyek. Ennek okai pedig nagyrészt az ellátórendszerben keresendők.

Gyakran jelenik meg a terepen az ún. naiv abúzus

Az autizmus szakirányt sokszor éri az a vád, hogy azért nincsenek elegen a pályán, mert a képzésre sok érintett családtagot vesznek fel, akik aztán nem ebben a munkakörben dolgoznak. Dr. Havasi Ágnes és dr. Stefanik Krisztina ezzel szemben éppen az ellenkezőjét tapasztalja: nyomon követik ugyanis a hallgatóik életújtát. Azt mondják, éppen, hogy a szakirányt elvégző családtagok azok, akik gyakran megtalálhatók az állami rendszerben. Azt is cáfolják, hogy azért ne lenne elég szakember, mert a magánellátásba vándorolnak: ha dolgoznak is ott, a többség azt az állami munkahelye mellett teszi meg, hogy valamelyest kiegészítse a keresetét. Ráadásul a szakirányú továbbképzésről másfél évente kikerülő autizmus szakirányos gyógypedagógusok nem jelennek meg új munkaerőként a számokban: ők már addig is valahol az ellátásban dolgoztak.

Nehézséget okoz viszont a frissen képzett munkaerő megtartása. A nemzetközi szinten is elismert, bizonyíték alapú és up-to-date autizmus-specifikus módszertant a hazai gyakorlatban pusztán másfél évtizede oktatják egyetemi szinten, miközben számos olyan hely van, ahol ennél régebben működnek autista csoportok, osztályok, ellátóhelyek. Ezek között sok olyan van, ahol remek színvonalon dolgoztak és dolgoznak a szakemberek, de gyakori az egyénre szabottságot nem kellő mértékben vagy egyáltalán nem biztosító, a családtagokat nem bevonó, „így szoktuk, miért változtassunk” elvekre épülő szemlélet. Ilyen estekben, még ha segítő szándék vezérli is az ott dolgozókat,

könnyen kialakul az ún. naiv abúzus: olyan módszerekkel kísérik az autista gyerekeket vagy felnőtteket, ami nem, hogy nem segíti a fejlődésüket, de extra frusztrációt, szorongást jelent a számukra, veszélyezteti a jóllétüket, akadályozza az önállósodásukat.

Ha egy-egy ilyen helyre betérve a friss tudással rendelkező szakember azt tapasztalja: nem nyitottak azokra a módszerekre, amelyek tényleg jobbá teszik az érintettek és hozzátartozóik számára a mindennapokat, folyamatosan falakba ütközik, akkor sokkal hamarabb kiég, elvándorol.

„Mostanra természetesen szép számmal dolgoznak általunk képzett szakemberek úgy az ellátásban, hogy aztán gyakorlóhelyként is számíthatunk rájuk és az őket befogadó intézményre, de ez sem mindig olyan egyszerű. Ezeket a gyakorlatvezetőket ugyanis először akkreditálni kell, és a kollégáknak képesnek kell lenniük türelemmel végigmentorálni maguk mellett valakit úgy, hogy közben a saját teljes munkakörüket is el kell látniuk. Ezért az sem elvárható, hogy minden egyes félévben minden gyakorlatvezető újabb és újabb pályakezdőt fogadjon.

Minden évben van 10-15 olyan hallgató, akiknek alig, vagy csak nagy erőkkel, személyes kapcsolatok megmozgatásával találunk végül gyakorlati helyet. Erre kaptunk már olyan javaslatot, hogy ilyenkor hagyjuk, hogy szerezzen magának helyet a hallgató, de az egész képzés nem ér semmit, ha aztán nem a jó módszertant látja maga körül”

– részletezi dr. Havasi Ágnes, a szakirány másik alapító szakembere.

A két szakember szerint a rendszer valójában nem vigyáz a már kiképzett gyógypedagógusaira. Pedig a kiégés veszélye ezen a területen különösen magas. Éppen ezért a kollégák szupervíziójára, mentális támogatására lenne szükség a mindennapokban, nem pedig arra, hogy kivonulnak minősíteni őket. Többek között ez vezetne véleményük szerint ugyanis a megfelelő minőségű gyakorlati képzőhelyek magasabb számához.

Az autizmus-specifikus módszertan nem adható át tömegképzésben

A két szakember részletesen magyarázta el nekünk, hogy miért. A módszertannak éppen az a lényege, hogy óriási eszköztárat kell hozzá a szakembernek elsajátítania, és aztán elképesztő nagy kreativitással és rugalmassággal rendelkeznie ahhoz, hogy tudja, milyen helyzetben melyiket alkalmazza, esetleg hogyan alkossa újra, ami nem egy recept. Ahogy nincs két egyforma autista ember, úgy nincs két egyforma autizmus-specifikus megoldás sem. Ideális esetben teljesen egyénre szabott a kommunikációs támogatás, a motivációs rendszer, a környezet kialakítása, a kitűzött célok, a támogatás menete, és mindez az érintett család életébe integrálható módon, a családtagok bevonásával történik. Vagyis nagyon sok munkával is jár. „Na ez az az eszköztár, amit hetven fős szemináriumokon nem lehet átadni” – hangsúlyozza dr. Havasi Ágnes.

A két szakember arról is beszámolt, hogy az elmúlt hónapokban ajánlottak megoldási lehetőségeket a létszámigények menedzselésére a karnak, de nem sikerült megértetniük azt, hogy ennek vannak korlátai.

Idén januárban, amikor két oktatójuk felmondott, a szakirány jelezte a vezetésnek, hogy egy nagyon kifeszített helyzetben dolgoznak, de még így is megpróbálnak bővíteni, épülni. Ebben a helyzetben érte őket a kategorikus döntés a plusz 54%-os hallgatói létszámemelésről.

Mint mondják, ők maguk azonban annyira alacsonyra már nem hajlandók tenni a lécet a képzés minőségében, ami a mennyiségi elvárások kiszolgálásához szükséges. A két szakember reméli, hogy a lépésük pozitív változásokat is beindíthat, azt azonban kiemelik: „Illúzióink nincsenek: nem fog ránk hullani a varázspor” – vonják le a szomorú következtetést.

Úgy látják, hogy amíg szakirányok bővítésére és megnyitására, valamint az ellátórendszer magasabb színvonalú és nagyobb kapacitással bíró működtetésére csak felülről érkező utasítások formájában jelenik meg a szándék az oktatásban, de az alulról építkezéshez nem adnak elég időt és forrást, a helyzet rendszerszinten nehezen fog megváltozni.

Mit mond a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar vezetősége? 

Kérdéseinket e-mailben küldtük el a vezetőségnek, amire dr. habil Papp Gabriella, a kar dékánja 2026. május 20-i levelében reagált, válaszait teljes terjedelmükben közöljük.  

1. Az autizmus spektrum pedagógiája szakirányra járó hallgatók arról számoltak be, hogy a kérésük ellenére nem biztosított az egyetem vezetősége nyílt fórumot a velük való kommunikációra. Mi ennek az oka, és milyen lépéseket terveznek megtenni a párbeszéd növelésére, szélesítésére?

A Kar vezetése rektor úrral egyeztetve a fórumot a holnapi napon rendezi meg (a fórumot május 21-én tartották meg – a szerző) minden érdeklődő hallgató és a kari munkatársak számára. Valóban, sem a sajtót, sem az érdekvédelmi szervezetet, sem más érintetteket nem hívtunk meg erre, mivel a kar ezt belső ügyként kezeli. Több körben egyeztettem az AOSZ vezetőjével is, aki megerősített abban, hogy az események lezártát követően folytatjuk az együttműködést. 

Emellett azért megjegyeznénk, hogy valamennyi hallgató a hivatalos NEPTUN rendszeren keresztül kapott tájékoztatást a kialakult helyzetről április végén, valamint a kari honlapon is eljuttattuk a teljes nyilvánosság felé az információkat. Ezenkívül május negyedikén a dékáni tanács ülésére kaptak meghívást a hallgatói képviselők, miután levélben fordultak a kari vezetéshez. Ott szintén volt lehetőségünk a véleményeket ütköztetni. A külön hallgatói képviselet mellett a kari Hallgatói Önkormányzat és annak elnöke is közvetlen kapcsolatban állt és áll a vezetéssel.

2. Milyen döntési folyamaton keresztül, illetve szempontok mentén határoztak úgy, hogy megemelik a szakirány hallgatói létszámát? Kikérték-e előzetesen, és mennyire vették figyelembe a szakirány két alapító szakemberének álláspontját?

Az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar iránt fokozatosan nő az érdeklődés, és a képzésben már bent lévő hallgatók szakirányválasztása is jelentősen átrendeződött. Első éves hallgatóink közül egyre többen, kimagasló tanulmányi teljesítmény birtokában kívánnak a pszichopedagógia és az autizmus spektrum pedagógiája szakirányon tanulni mind a nappali, mind a levelező képzésben.

Ez 225%-os túljelentkezést jelent. Ekkora túljelentkezés nem kezelhető pusztán azzal, hogy a hallgató válasszon más szakirányt. Ezért emeltünk a keretszámokon, mind a pszichopedagógia, mind az autizmus spektrum pedagógiája szakirány esetében, amelyet a pszichopedagógia szakirány el tudott fogadni. Mi úgy véljük, hogy az autizmusban érintett emberek érdekét szolgálja, hogy legyen minél több szakember.

3. Tárgyalnak-e még a távozó oktatókkal, illetve milyen módon igyekeznek a kieső oktatói létszámot pótolni? 

Igen, tárgyaltunk. A felmondásukat elfogadtuk, az átadás-átvételben augusztus végéig folyamatosan együtt dolgozunk velük. Meghallgattuk szakmai javaslataikat a képzés jövőbeli oktatóval kapcsolatban, akikkel már elkezdődött az őszi félév tervezése.

4. Mikorra várható információ az egyetem vezetőségétől a szakirány új oktatóiról, és arról, hogy változik-e a képzés struktúrája, tartalma, feltételei, például a szemináriumi létszámok?

A képzés struktúrája nem változik. Folyamatos tárgyalások folynak egy széles szakember körrel, akik a potenciális oktatóink lehetnek. A mi célunk, hogy erre összpontosítva, minél hamarabb összeálljon az az oktatói csapat, aki szívesen dolgozik a Bárczin.

5. Az egyetem vezetőségének megítélése szerint rendelkezésre áll-e jelenleg annyi és olyan minőségű gyakorlóhely a magyar ellátórendszerben, amely hatékonyan tudja majd támogatni a megnövekedett számú hallgató színvonalas képzését? Ha önök szerint igen, miért alakult ki ebben véleménykülönbség a szakmán belül?

A szakmai diskurzusnak része, hogy vannak véleménykülönbségek. Ez az autizmus területén dolgozó szakemberek esetében is így van. A mi célunk, ahogy a Kar többi szakiránya esetében is, hogy magas színvonalú elméleti és gyakorlati képzést nyújtsunk, és ebben számítunk – továbbra is – a terepen dolgozó kollégákra.

Kőrizs Kata