Egyfajta cserbenhagyás, amikor valaki nem tisztel meg bennünket az őszinteségével

–

Igazság bármi áron?

Aztán felnőttem és ezt az állandóan kérdezősködő kicsi énemet elkezdtem csendre inteni. Útközben a kis riporterem megtanulta, hogy nem mindig érkezik válasz. Vagy ami a legrosszabb: nem érkezik egyenes válasz. Az utóbbi olykor felnőttként is rettenetesen lever a lábamról, mert az igazságérzetem és a kamu között keletkező disszonancia össze tud zavarni, sőt, mély kötődések esetén a szőnyeget is ki tudja rántani a lábam alól. 

Amikor egy ember szavai nem alkotnak párhuzamos egyenest a tetteivel, azt a leplezetlen aljasságnak tudom megélni, még ha nem is annak lett szánva. Azonban a kegyes hazugságok létjogosultságával megtanultam együtt élni. Néha az igazságnál fontosabb, hogy ne bántsunk meg másokat. Amióta gyerekeim vannak aktívan gyakorlom is, 

kiváltképpen amikor lelkesen írjuk együtt a levelet a Mikulásnak és a Jézuskának. Ilyenkor érzek egy kis nosztalgiával kevert irigységet, amiért ezek a kis emberek még tudnak hinni a csodákban. De amikor két évvel ezelőtt nyáron az elsőszülöttem mélyen a szemembe nézett, és az „anya, legyél velem őszinte” felütéssel kérdezett az ajándékokat hozó mitikus lények létezéséről, nem volt kibúvóm, színt kellett vallanom. A tekintetében láttam, hogy most az igazságot keresi, és ha valakinek, neki igazán tartozom ezzel. Szívszorító volt, hogy vele ott és akkor lezártunk egy korszakot, ugyanakkor büszkeséggel töltött el, hogy milyen karakánul megkereste a saját igazságát: tudta, hogy hol és hogyan kell kérdezni, hogy megkapja azt.

Cserbenhagyás

Valahol itt kezdődhet minden ember életében az a szakasz, amikor a kérdések már nem pusztán a világ felfedezését szolgálják, hanem áttevődik a hangsúly az igazság megismerésének a vágyára. És ezzel párhuzamosan ismerjük meg szép lassan azt a bénító érzést, amikor a kérdésünkre valaki nem az egyenes utat választva érkezik meg mellénk és a jelenléte ettől pusztán fizikaivá válik. 

Az emberi kapcsolatainkban mások kérdéseire adott válaszaink a fizetőeszközök a saját hitelességünkért. Amikor valaki nem tisztel meg bennünket az őszinteségével, az egyfajta cserbenhagyás, mert magunkra maradunk egy ismeretlen terepen

azzal, hogy a keletkezett űrt mi magunk töltsük ki a saját odaerőltetett gondolatainkkal, amitől az összkép egy toldozott-foltozott fércművé silányodik, pedig lehetne mestermű is, ha a másik ember határozottan megfogta volna az ecsetet és a saját részeit tisztességesen odatette volna. Micsoda pazarlás. Azonban el kell fogadni, hogy nem mindenkinek ugyanolyan jó az ecsetkezelése. 

A kommunikáció egy készség, ami elsajátítható. Lehet vele maszatolni, aprólékos vonalakat húzni, a másik ember ecsetvonásait átsatírozni, a vonalakon belül maradni és azokat áthágni. 

Születhet belőle múzeumba illő produktum és bolhapiacon tengődő, minden igyekezetet nélkülöző, senkinek nem kellő pacsmagolás. Nem a részletek és a kidolgozottság határozza meg az összképet, hanem az, hogy a vásznon a másik embert lássam, igaz valójában. 

Kinek a feladata a lelki takarítás?

Ahogy elérkezem az életem (remélhetőleg) derekához, a gyermeki énem most is kérdez, de már sokkal kevesebbet a külvilágról és rengeteget önmagamról, a bennem zajló folyamatokról. Ez egy naiv kisgyerek és egy már eleget tapasztalt felnőtt közötti kérdezz-felelekre hasonlít leginkább. Ezeknek a magányos belső dialógusoknak a célja, hogy az össze-vissza tébláboló érzéseket próbálja karámba terelni, amik a megválaszolatlan kérdéseim nyomán keletkeztek és a mai napig folyamatosan keletkeznek az életemben. Azok a yinek, amik soha nem találták meg a yangukat. Amikor kintről nem érkezik megfelelő mennyiségű válasz, és azokat mind magadban kell megtalálnod, akkor egy magányos belső diskurzus alakul ki. Sokat segíthet egy mély beszélgetés a legjobb barátaimmal vagy egy kiadós ventilálás a terapeutám kanapéján, de 

a nap végén mégiscsak az én feladatom, hogy elrendezzem magamban a rumlit, amit mások hagytak hátra. 

Mert ha nem jön válasz, az is egy válasz, és akkor nekem kell pontot tennem a soha meg nem történt, vagy az elhazudott diskurzus végére, az utolsó szó jogán. 

Ki ad választ a kérdéseinkre?

Hány megválaszolatlan kérdést engedünk szabadjára az életünk során, amelyek végül kifelé lebegve a világmindenségbe, spontán találják meg a válaszaikat és onnan térnek vissza hozzánk?  

Egy pillanat, amikor minden összeáll a fejünkben. Egy művészi ihlet formájában. Egy dalban, aminek hallatán felhangosítjuk a zenét, mert a szövege annyira találó, hiszen a szerzője lement és megkereste a szavakat helyettünk a mélyben, hogy nekünk már ne kelljen ezzel bíbelődnünk. Vagy egy váratlan helyzetben és embertől érkezett jó tanács képében. De az is lehet, hogy emberi formát öltve sétál be két lábon az életünkbe. Mert előfordul, hogy a válaszainkat nem azok a személyek adják meg nekünk, akiknek feltettük a kérdést. Kiszámíthatatlan időpontokban és formákban érkeznek hozzánk, hogy az eredeti kérdéshez kapcsolva őket végre megnyugvást találjunk.

WMN szerkesztőség