Miklya Luzsányi Mónika: Mi történik a karácsonnyal, amikor a gyerekek már nem jönnek haza?

–

Öt gyereket felnevelve az életünk egy jelentős időszaka róluk szólt. Azt szoktam mondani, hogy gyerek légnemű, mert mindegy, hány van belőle, akár egy, akár öt, minden rendelkezésre álló teret kitölt. És lecsapol minden energiát, és felemészt minden szabadnak vélt időt. Élesen emlékszem az első olyan délutánra, amikor úgy másfél évtized után először, pontosabban újra csak ketten maradtunk a házban a férjemmel, mert minden gyerek valami foglalkozáson, különórán vagy éppen barátnál volt.

Az első pillanatban tanácstalanul néztünk egymásra. Mit kell ilyenkor csinálni? Mihez lehet kezdeni egy olyan szituációval, amikor nincs itthon egy gyerek se?

Az az igazság, hogy mindig fontosnak tartottuk a „mi-időt”, amikor csak ketten, gyerekek nélkül vonultunk el randizni, vagy esetleg egy hosszú hétvégére. Azonban ezek kitüntetett események voltak, hosszú egyeztetést, logisztikai munkát jelentett, amíg el tudtunk szabadulni otthonról. Az említett eset viszont spontán alkalom volt, nem volt időnk programot szervezni, úgyhogy azt csináltuk, amit mindig is a legjobban szerettünk: kiültünk az őszi kertbe, és beszélgettünk. Azon a délutánon döbbentünk rá, hogy most már egyre több ilyen alkalmunk lesz, mert a gyerekek nőnek, önállósodnak, mennek a saját útjukon. És hogy az eddig rájuk fordított idő egy része ismét a rendelkezésünkre áll, nekünk és csak nekünk kell tartalommal megtölteni.

Egyre növekvő „mi-idő”

A gyerekek leválása természetesen lassú folyamat volt, sőt nyugodtan mondhatom, hogy még ma is tart, pedig már mindegyik másik városban él, önálló háztartásban. Számtalan könyvet írtak már arról, mennyire nehéz a felnőtté válás, és arról is, hogy a szülőnek mennyire nehéz a gyerekeket elengedni. De arról nem túl sok szó esik, hogy a gyerekek körüli munkába hosszú évekig, évtizedekig beleszocializálódott szülők hogyan tudnak megküzdeni a saját életükben az újra rájuk szakadó szabadsággal.

Nem, nem arról akarok írni, milyen nehéz volt elengedni őket, mennyi külső-belső feszültséggel, konfliktussal járt, amíg „megdolgoztuk” az egyszerű tényt, hogy immár ők is felnőtt emberek, és bizony ők kerülnek irányító pozícióba sok mindenben a családon belül. Mert hiába vagyunk mi a szülők, most már nekünk kell alkalmazkodnunk az ő időbeosztásukhoz, szokásaikhoz, tolerálni azokat a dolgokat, amiket mi nem feltétlenül csinálnánk úgy, ahogy ők, megtanulni azt, hogy csak akkor mondjunk véleményt, ha kérdeznek, mert ez az ő életük, nem a miénk.

Ez is piszok nehéz, de az még nehezebb (vagy másként nehéz), hogy a gyerekek „kirepülésével” egy új életforma kezdődik a szülők számára. Direkt használtam a kirepülés kifejezést, ami kicsit patetikus, de nem találtam jobbat, mert lényegét tekintve mutatja be a kép a folyamatot. A gyerekek ugyanis nem azonnal, egy csapásra lépnek ki az életünkből, hanem fokozatosan. Sokáig vissza-visszajárnak, még nem gyengül a kötődésük, igénylik a hosszas együtt töltött időt, a szeretetünket, kíváncsiak a tanácsainkra, a gondolatainkra, várják a nagy beszélgetéseket, közös élményeket.

Ám a komolyabb párkapcsolatok ideje is elérkezett, és már nem jöttek haza minden hétvégén vagy akár hétközben is, de ez is jól működött, mert minden héten volt itthon legalább egy gyerek a párjával, plusz nálunk elég gyakoriak a születés- és névnapok, egyéb évfordulók és ünnepek, úgyhogy minden hónapra esett egy családi nagy buli, de előfordult, hogy kettő is.

Számomra talán ez az időszak volt a legkiegyensúlyozottabb, amikor már nem laktak itthon, de minden hétvégén hazajött valaki. Mert így időt tölthettünk a gyerekekkel, de jócskán maradt (főleg hétközben) én-, illetve mi-időnk.

Mi mindig is sokat beszélgettünk a férjemmel, ez a kapcsolatunk fő mozgatórugója. Meg összetartója is, mert nem volt olyan probléma, amit ne tudtunk volna végigbeszélni. Szóval nekünk nem kellett újra megismernünk egymást, mert mi szinte kamaszkorunktól együtt nőttünk, fejlődtünk, hol az egyikünk, hol a másikunk volt a „karó”, amire támaszkodni lehetett a bajban. Azonban az időhiány miatt jónéhány dolog kikopott az életünkből és házasságunkból, amiből sok minden visszatért, miután a gyerekek nagyobbak lettek.

Visszatalálás önmagunkhoz

A gyerek miatt sok mindent felad az ember. Az első, ami „visszajött” a régi életemből, az volt, hogy vissza tudott állni a saját bioritmusom. Én radikálisan bagoly típus vagyok, hajnali fél három előtt képtelen vagyok elaludni. A gyerekek mellett sem, pedig hatkor keltem, hogy fél hétkor le tudjunk ülni reggelizni, aztán meg vigyük őket az oviba, iskolába. Persze délután aludtam mindig, de amíg a gyerekek itthon voltak, folyamatos kialvatlansággal küzdöttem. Utána viszont nyugodtan megengedhettem magamnak a kilenckor kelést (home office-ban dolgozunk, amióta az eszünket tudjuk), a fél tízes reggelit. Ami közben nyugodtan beszélgethetünk, eltervezhetjük a napot, mert nem kell másra figyelnünk, csak egymásra.

Visszatértek a régi jó szokásaink is. Amíg otthon voltak a gyerekek, akkor is leszerveztük, hogy hetente egyszer el tudjunk menni sétálni, esetleg egy-egy vacsorára beüljünk valahova. De miután mind elment tanulni vagy dolgozni, visszatértek a régi, esti andalgások, parkban ücsörgések, és persze közben a nagy filozofikus beszélgetések.

És a közös olvasások! Korábban rendszeresen olvastunk együtt. Ezt szó szerint kell érteni: kiválasztottunk egy könyvet, általában teológiai, filozófiai művet, esetleg művészettörténeti vagy verses kötetet, mert ezek fedték le a közös érdeklődésünket. A férjem hangosan felolvasott egy-egy fejezetet, és (néha bekezdésenként) megálltunk, megvitattuk, amit olvastunk. Hasonlóan visszatértek a reggeli közös áhítatok és imádságok is, amire megnyílt az idő, mert nem kellett rohanni a gyerekekkel. És persze a közös programok, amikor csak mi ketten mentünk moziba, színházba, hangversenyre és operába.

Szóval nagyon jól működött ez így. Egy darabig.

Messze, de mégis közel

Aztán fordult a világ kereke (hogy szépen fogalmazzak), és az öt gyerekből három külföldre költözött a párjával (erről itt írtam bővebben). A két fiú maradt Pesten, akik azért ha ritkábban is, de rendszeresen hazatalálnak. Ezer kilométer távolság esetén azonban nem olyan egyszerű megszervezni a rendszeres találkozást, főleg, ha különböző országokban élnek. 

A férjemmel úgy terveztük, hogy amikor idősek leszünk, végigjárjuk Európa nagy képtárait. Mert ez ugye eddig kimaradt az életünkből. Hát, most sem nagyon lesz rá lehetőségünk. Ha repülünk, akkor a gyerekekhez, unokákhoz, mert bár rendszeresen beszélünk Messengeren, de a videócset mégse olyan, mint a valós találkozás.

Persze ők is jönnek, amikor csak tudnak, de az már évek óta eszünkbe sem jut, hogy születés- meg névnapokon együtt legyen a család. A karácsony azért sokáig megmaradt. A szentestét elég könnyen elengedtem, mert az már az ő saját kis családjuk ünnepe, annak kell lennie. Igazság szerint még a karácsony napjaihoz se ragaszkodtunk, csak az volt a kimondatlan kérés, hogy az ünnepek alatt (értsd: december utolsó hetében) valamikor jöjjenek haza, és legyen legalább egy este, amikor össze tudunk jönni mindannyian a karácsonyfa alatt. Nem volt egyszerű megszervezni, sőt évek óta nem fordult elő, hogy teljes létszámban itthon legyenek karácsonyra.

A tavalyi év volt az első, amikor az ünnepekre senki sem tudott hazajönni. Január első hétvégéjére tudtuk csak összehozni a családi ünneplést, ami persze nem túl nagy csúszás, én ettől függetlenül végigbőgtem a szentestét, aztán az ünnepeket is egész szilveszterig.

Mennyi minden veszett el…

Ekkor döbbentem rá, hogy a gyerekek kirepülésével mennyi szépség meg jó dolog veszett el az életünkből. Elég csak az adventi, karácsonyi ünnepkört végiggondolni, és már összeszorul a gyomrom. A közös adventi kézműveskedések, a gyertyagyújtási rituálék, a titkos ajándékkészítések, a közös sütés-főzés karácsonyra, aztán persze a szenteste, és utána a téli kirándulás (ami karácsonyi ajándék is volt mindannyiunk számára). Végül a nagy társaspartik, röhögések, sztorizások, no meg a veszekedések is. Mert még ezek is tudnak hiányozni, ha nincs kivel összekapni, hogy aztán gyorsan kibékülhessünk.

Az első években még próbáltuk tartani az adventi szokásokat. De egyedül megsütni egy nagycsaládra való mézeskalácsot, rabszolgamunka. Mert abban pont az volt a jó, hogy együtt csináltuk. Mint ahogy a karácsonyi ajándékok, ablakdíszek, a karácsonyfafüggők készítését is.  

Az adventi gyertyagyújtások a gyerekek nélkül meg katasztrófába fulladtak. Mert mi adventi koszorút sem vettünk soha a boltban készen, hanem volt egy üres szalmakoszorúnk, azt díszítettük fel hétről hétre. Az adventi vasárnapok sora meghitt és azóta is sokat emlegetett esemény volt, amikor körbeültük az először még csupasz koszorút, amit csak a négy gyertya díszített. A vasárnap délelőtti sétánk során ilyenkor mindig olyan ágakat (tuja, fenyő, borostyán) és terméseket gyűjtögettünk a gyerekekkel, amik jól mutatnak a koszorún. A gyertyagyújtás után mindenki feltűzött egy ágacskát a koszorúra, és elmesélt egy olyan dolgot az évből, ami nagyon jó volt, vagy kevésbé, de megváltoztatott benne valamit. És mindenki választott egy dalt is, amit közösen elénekeltünk. Így hétről hétre gazdagodott, dúsult az adventi koszorúnk, és egyre gazdagabbak lettek az emlékek is, amiért hálát tudtunk adni Istennek, hiszen annyi jó történt velünk ebben az évben is.

Amikor a gyerekek már nem tudtak hazajönni advent vasárnapra, akkor is megtartottuk a gyertyagyújtást, mi magunk idézve fel egy-egy csodás emléket, és minden gyerek kedvenc karácsonyi dalát elénekeltük. Nálam általában ilyenkor tört el a mécses, mert a kedvenc dalok felidézték a régi adventeket. Amik már sosem jönnek vissza.

Hasonlóan éreztem a karácsonyfa alatt is. Próbáltuk tartani az ünnepi szokásokat, és jól is működött, amíg legalább egy gyerek velünk volt. De tavaly minden csúszott, a közös karácsonyozás is. És én végigbőgtem a karácsonyt, mert úgy éreztem, hogy valami nagyon fontos, nagyon értékes az életünkből végleg elveszett.

Újrakezdés, máshol, másként

Persze erről a gyerekek is értesültek, és azonnal előálltak az ötlettel: ha ők nem tudnak jönni, menjünk mi, hiszen Németországban könnyebben eljutnak A-ból B-be, mint onnan Magyarországra. Így hát idén az Alpok egyik csodás kisvárosában töltjük a karácsonyi ünnepeket. Már előre izgatottan várom. Más lesz, mint a régiek voltak, de a gyerekkori karácsonyi énekeket biztosan elénekeljük újra. És ott leszünk együtt, ha nem is mindannyian, de többen. És ha szerencsénk lesz, akkor a hó is leesik, fehér karácsonyunk lesz újra, szánkózással, hóemberépítéssel és persze hócsatákkal. Olyan fehér karácsony, amilyen még sohasem volt.

Miklya Luzsányi Mónika