Kedves anyák, lányok, NŐK! Nem kell mindenki Jézuskájának lennetek!

–

A legjobb az lenne, ha a karácsony egy teljesen másik hónapban lenne, mint az advent

Annak ellenére, hogy a karácsony elkötelezett rajongója vagyok, aki tényleg képes nyáron ünnepi recepteket lementeni, és általában novemberre megvagyok az ajándékokkal is... mégis teljesen lefáraszt a december.

Dolgozz előre, hogy az ünnepek előtt ne kelljen! Találkozz mindenkivel, legalább egy kávéra/forró csokira! Alakíts ki saját ünnepi hagyományokat (és értelemszerűen csináld is őket)! Karácsonyi vásározz! Korcsolyázz! Sétálj az ünnepi fényekben! Adj apró ajándékot a könyvelőnek, a gyereked tanárának, a szomszédnak! Jótékonykodj, de ne csak utalással, tegyél bele munkát is, legalább egy cipősdobozt dobj össze! Süss a sütivásárra! Vegyél részt ilyen és olyan karácsonyi eseményen/bulin/előadáson! Hangolódj békében, szeretetben, befelé figyelve! – de mégis hogy a f.szomba?!?!?! ... 

Ennek a fele is sok volna, és miközben megy a karácsonyi őrület „ami a csövön kifér” verziója, zajlik egy párhuzamos valóság, ahol készíted elő a nagyfinálét, az egy teljes hónapig tartó felszopás happy finishét, a Nagy Jézuska/Angyalok hadműveletet.

Elnézést a nagyon nem ünnepi és keresztényi nyelvezetért, kissé már idegállapotban vagyok így december 19-én reggel 7-kor, amikor ezt írom, miután tegnap este lelki, logisztikai és takarítási segítséget nyújtottam egy ipari adag gofritészta kiskorú általi elkészítéséhez, ma pedig 5-kor keltem, hogy összedobjak 2 tálca muffint – egyet a másik kiskorú osztálykarácsonyára, egyet pedig a közös táncos karácsonyra.

És félreértés ne essék, én egyáltalán nem haragszom senkire, aki ezeket kitalálja, megszervezi, boldog vagyok, hogy a gyerekeimnek szuper, jóillatú, házisütis, szívmelengető karácsonyi élményei vannak. És tudom azt is, hogy meg is lehetne venni a sütit (de – ugye – az is feladat), ráadásul kifejezetten szerencsés vagyok, mert a gyerekeim apja teljes értékű szülő, aki képes ajándékot kitalálni, csomagolni, ünnepi menüben és takarításban részt venni, és feltételezem, muffint sütni is – mondjuk azt még nem próbálta. De így is sok, mert közben mindenkinek ilyen-olyan karácsonyi eseményeken kell részt venni (a negyedik után már nem öröm, hanem kötelesség – erről Gyurkó Szilvi is írt nekünk), és előre dolgozni, hogy legalább a két ünnep között ne kelljen. 

Azért írom le mindezt, mert pontosan tudom, hogy nem vagyok egyedül azzal, hogy ebben a pillanatban, hiába imádom a karácsonyt, felmerül bennem a gondolat, hogy tegyük át az egészet, lenyomtuk a decembert, most már ne csomagoljunk és főzzünk, hanem rendeljünk pizzát és fetrengjünk a tévé előtt. Tudom, hogy sokan így is csinálják, igazuk van, ha nekik ez így esik jól. Csak éppen én a csomagolást és az ünnepi főzést szeretem a legjobban az egészben – és mire odajutok, teljesen kifáradok az előzetes dolgokban, így élvezni is alig tudom (azért megkísérlem majd).

A jó ünnephez a másik fél is kell

És akkor ott van az, hogy a legtöbb nőhöz hasonlóan én is személyes felelősséget érzek azért, hogy a szeretteimnek boldog karácsonya legyen. Ezért írogatunk ajándéklistákat, főzzük mindenkinek a kedvencét és purcantjuk ki magunkat teljesen. 

Aztán közben sokszor azt érzem, hogy mi hiába megyünk el ebben a kétirányú folyamatban a félútnál bőven tovább, a másik fél nem teszi bele azt az útszakaszt, amit neki kellene, hogy tényleg beteljesüljön a boldog ünnep. Ebben pedig az a rettenetes, hogy így tulajdonképpen feleslegesen szopatjuk magunkat (ismét elnézést a csúnya beszédért, magyarázat fentebb), mert az, ami miatt csinálnánk, végül be sem következik. Szóval kicsit szeretném továbbfejleszteni Szabó T. Anna csodás gondolatát, amivel kezdtem („Azé az ünnep, aki várja”): azé az ünnep, aki beleteszi magát. És miután végigcsináltuk a december heroikus küzdelmeit, 

tegyük le azt a felelősséget, hogy mások a mi töltött káposztánktól („tavaly valahogy más volt... csináltál valamit a recepttel ugye?”), nagy műgonddal beszerzett könyvünktől („jaj, ezt már múlt héten megvettem magamnak”), bejglinktől („de én csak a diósat szeretem, ez meg valami hülye modern!”) vagy láncos toronyóránktól („érdekes, köszönöm”) lesznek boldogok. Lófaszt! 

Mindenki, aki körbeállja a fát, körbeüli az asztalt, akkor lesz boldog, ha boldog akar lenni, és igen, ez a hat év feletti gyerekekre is igaz. Ehhez pedig semmi köze annak, hogy pizza a menü vagy nyolcfogásos tradicionális ételsor, színházjegy, könyv vagy egy százhuszadik kütyü az ajándék. Éppen ezért én mindenkit (magamat is beleértve) arra bíztatok, hogy ezekből az utolsó pillanatos tevékenységekből azokat csinálja meg, amikben tudja még örömét lelni. A többi összetevőt pedig tegyék hozzá a többiek – vagy azzal, hogy kipótolják a „hiányzó” részt, vagy azzal, hogy annak örülnek, ami belefért.

Tóth Flóra