–

Morcsányi Elzával egy hangulatos kávézóba ülünk be a Ferenciek terénél. Az erre az időszakra jellemző vibrálás már jól érzékelhető a levegőben, de a fejvesztett rohanás még nem kezdődött el.

– Ha most hirtelen a 19. század végén találnánk magunkat, mit látnánk? – teszem fel a kérdést, és Elza máris felfesti előttem egy korabeli utca karácsonyi hangulatát. „A legfőbb különbség leginkább a fényekben lenne. Hiányozna a karácsonyi kivilágítás, leginkább gázlámpák világítanának. A lépték is nagyon más lenne, hiszen akkor még nem voltak széles sugárutak, mint ma, sokkal szűkebb, girbe-gurba utcácskák kanyarognának sűrűn egymásba. Nem volnának négy-öt emeletes bérpaloták sem, inkább földszintes vagy egyemeletes, kis barokk házacskák uralnák a teret. Itt, a belvárosban pedig az utcák macskakövesek lennének. Az 1870-es évekig leginkább német feliratokkal találkoznánk, és ilyenkor, ahogy ma is, már látnánk karácsonyi kirakatokat – Szent Miklóssal, krampusszal, angyalkákkal, Jézus Krisztussal, Szűz Máriával.”

Elza szereti elképzelni, milyen lehetett a város régen. „Sokszor kezdem úgy a túráimat, hogy arra kérem a résztvevőket, bontsanak le mindent fejben, amit látnak, és képzeletben építsük újra azt a várost, ami már nincs. Mit tett volna egy átlagos pesti család az adventi időszakban? Milyen szokásai lettek volna? Hogyan készült volna az ünnepekre? A képzelet segítségével életre kelthetjük a régi utcákat, hangulatokat, történeteket” – mondja.

„Marakodás, jajveszékelés és hazátlanság!”

Morcsányi Elza újságíró és sétavezető, egy barátja megfogalmazásában „hivatásos gyorsanbeszélő és városfogyasztó”. Ahogy beszélgetünk, úgy érzem, a város számára nem díszlet, sokkal inkább kapcsolat, egymásra csúszott idők hálózata, ahol egy kovácsoltvas kapu, egy homlokzat, egy udvar egyszerre hordoz múltat és jelent. Vonzódása a városok történetei iránt gyerekkorából ered – utazásaik során édesanyja komolyan kikérdezett mindenkit a látottakról és arról, mit lehet tudni az adott épületről vagy festményről. „Mondhatom úgy is, hogy a városokat értelmezve tekintettük meg. Az idegenvezetés teljesen véletlenül került később az életembe: egy barátnőm hívott meg egy trabantos túrára, mert nem volt elég idegenvezető. Persze kiderült, hogy Trabantból idegenvezetni nem lehet, mert semmit nem hall az ember.”

Elza nagyjából tíz éve vezet városi sétákat, melyek szakmailag is sokkal gazdagabb lehetőségeket kínáltak számára, mint a klasszikus idegenvezetés, hiszen ezekben a várostörténeti kalandokban valójában a kapcsolódások a leglényegesebbek. „Mindig elámulok azon, mennyire különböző helyről jöhetünk, és amikor van egy közös szenvedély, akkor milyen könnyű kapcsolódni olyan emberekkel is, akikkel elsőre nem gondolnánk. A városok és a szépség szeretete összeköti az embereket” – mondja.

Első könyve, a Végig az Andrássy úton – A sugárút legendás történetei is ebből a szemléletből született meg. Elza ebben a kötetben nemcsak az épületekről mesél szakavatottan, hanem a díszes paloták egykori lakóinak életét övező legendákat, titkokat, szóbeszédeket is megosztja. Ahogy következő könyvében (Barangolás Szentendrén – Történetek a művészetek városából) is, amelyben összefonódnak a hétköznapi jelenetek a kultúrtörténeti információkkal. Legújabb könyvében is betekintést nyerhetünk a korszak egészen finom és intim szöveteibe, és felfedezhetjük, hogy a régmúlt problémái ma is aktuálisak:

 „…kevésbé karácsonyi hangulatot képzelni sem tudok, mint a karácsony előtt egy héttel való. Béke? Családok ünnepe? Marakodás, jajveszékelés és hazátlanság! Mindenki számára-e? Nem tudom. De a mi számunkra, harmadik, vagy, a lift jóvoltából, ötödik emeleten lakó fővárosi polgárasszonyok számára! Magunkat is csodálom, hogy, mikor végre, keserves kinnal, a takarításon, bevásárláson, sütésen-főzésen átestünk, s mire a karácsonyfa kigyullad, csakugyan tudunk valamit érezni a karácsony békéjéből, s valami családi melegség csakugyan végigzsibong fáradt csontjainkon” – olvasható a A Hét című egykori újság lapjain „Emma asszony”, azaz Ignotus rendkívül népszerű rovatában a századfordulón.

Nincs akadály, ha valami érdekel

Elza sétáihoz és könyveihez is rengeteget olvas – korabeli újságokat böngész, és olyan kincseket tanulmányoz át, mint Podmaniczky naplója vagy Festetics grófnő visszaemlékezései. Ezek a történetek, melyek megtöltik a várost élettel, Elza hétköznapi sétáit is elkísérik. „Azt szoktam erre félig viccelődve mondani, hogy így vesztettem el a barátaimat: nem lehet velem végigsétálni Budapest utcáin, mert mindenre van egy jó kis történetem. A város számomra kiapadhatatlan forrás. Habzsolok mindent, és az intenzitás megsokszorozódik, amikor sétát vezetek, és ez nagyon be tudja vonni az embereket. Mostanában igyekszem megtanulni, milyen az, amikor az ember néha megáll, és tényleg jelen van a pillanatban. Az egyik épületbejáráson például nemrég észrevettem, hogy a radiátor alján ott van egy kis házikó, rajta a „Haas & Somogyi” felirat, az eredeti gyártóé. Közben jópofa képek is készültek arról, hogy térden csúszom. Nincs akadály, ha valami érdekel.”

Elza nemcsak lelkesedésével, de azáltal is közel hozza a várost az emberek szívéhez, hogy szereti beépíteni a mindennapi beszédébe azokat a kifejezéseket, amelyekről úgy érzi, hogy visszahozzák a nyelv szépségét. Az egyik kedvenc mondata a „Puszpáng és dudva undokítja az utcákat.” „Az elmúlt három évben majdnem minden hétvégén elmondom ezt a sétálóknak, arra kérve őket, hogy használják, és próbálják visszahozni a magyar nyelvbe az olyan szavakat, mint az »undokít«. Annyi minden undokítja az életünket, legalább beszéljünk szépen róla – mondja, és nevetve hozzáteszi: A köznyelvi lelemények iránti szeretetem természetes része az életemnek, és családi hagyomány is.

A szüleim például mindig azt mondták: »Pósalaky bácsi szavaival élve: ugorgyunk«, és én hosszú ideig, amíg nem olvastam a Légy jó mindhaláligot, azt hittem, hogy Pósalaky úr a rokonunk.”

A gyerekek ízlése kényesedik

Visszakanyarodva a békebeli karácsonyok témájához, Elza elmeséli, hogy az 1860-as évekre már elterjedt volt a karácsonyfa-állítás a polgárság, a nagypolgárság és az arisztokrácia körében. Bár a sajtóban azt írták, nincs olyan szegény munkáscsalád, amely ne díszített volna fát, ezt érdemes fenntartásokkal kezelnünk. Mindenesetre a belvárosi rész, ahol Elzával beszélgetünk, már ekkor is a vásárlás és az élmények központja volt. Ide járt az, aki gyönyörű kelmét akart venni a báli ruhájához vagy kristálypoharakat a vacsorához, és az is, aki a legfinomabb rumot és szivart ajándékozta a férjének, vagy zenélő ékszerdobozt vett a feleségének. Sok család a cukrászdából vásárolt a karácsonyra, de természetesen otthon is készítettek kalácsot, bejglit vagy patkót. A „hogyan ne repedjen ki a bejgli” és a „kinek a bejglije szebb, márványosabb” már akkor is rendkívüli módon izgatta az embereket: