„A legveszélyesebb élőlény az erdőben az ember”– Major Borbála, a világjáró kígyóvédő története

–

„Ha az emberek egy mérges kígyóra gondolnak, a filmek miatt valami hatalmas, félelmetes, agresszív állat jelenik meg a képzeletükben, amely üldözi az embert, és meg akarja támadni. Ehhez képest a rákosi vipera az egyik legkisebb kígyónk: összetekeredve akkora, mint egy kakaós csiga közepe, és többnyire nem nagyobb 30–40 centiméternél. Születésekor pedig mindössze 10–12 centiméter hosszú és 2–4 grammos, vagyis összetekeredve akkora, mint egy húszforintos érme” – meséli Majos Borbála, természetvédelmi mérnök, kutató, a Vipera Life projektmenedzsere a látogatóknak az ócsai Vipera napon.

Az előtte álló hölgyet talán még nem győzte meg: ő még a szerintem kifejezetten cuki nemezkígyót is undorodva lengeti a családja előtt. A másik asztalnál azonban a gyerekek már vidáman színezik a papírkígyóbábot (az egyik egyenesen szivárványszínű lesz), és a társasjátékban a viperákat védő kerítést építik, amely ezúttal az állatok védelmét szolgálja, és a szőrös ragadozókat meg bennünket, embereket tartja kívül.

Sajnos a szabadtéri kalandmese a kevés jelentkező miatt elmaradt, pedig a Kicsi viperácska meséjére én is kíváncsi lettem volna.

A kígyó, amit keresve sem találsz

Magyarországon két mérgeskígyófaj él: a rákosi vipera és a keresztes vipera. A velük való találkozásra viszont talán még annyi esély sincs, mint megnyerni a lottóötöst. Emberi településeken belül teljesen kizárt, hogy beléjük botoljunk. Még aki szántszándékkal keresi, annak sem egyszerű rájuk bukkanni.

Idén nyáron segítettem Borinak egy viperaélőhely-felmérésben: hárman, lányok egy egész délelőttöt töltöttünk azzal, hogy átfésüljünk egy rétet. Kétszer láttam gyanús mozgást a fűben – valószínűleg vipera lehetett.

Fontos tudni, hogy a kígyók nem „pazarolják” a mérgüket, amit alapvetően táplálékszerzésre használnának. Ha tehetik, inkább elmenekülnek vagy „száraz marást” alkalmaznak: csak odakapnak a támadó felé, vagy nem fecskendeznek mérget a sebbe. Még a keresztes vipera marása is ritkán életveszélyes, a rákosi viperáé pedig ártalmatlan. Bántani, haragudni rájuk semmiképpen nem érdemes. És érdemes tisztában lenni azzal is, hogy Magyarországon minden kétéltű és hüllő – köztük a kígyók is – védett állat.

A rákosi vipera – a Kárpát-medence titkos lakója

„Engem mindig is megdöbbentett az emberek hozzáállása, miszerint vannak olyan állatok, amiket szeretünk, és vannak, amiket nem szeretünk. A rákosi vipera a büszkeségünk is lehetne nekünk, magyaroknak: hiszen csak és kizárólag a Kárpát-medencében fordul elő, úgynevezett pannon endemizmus. És ha mi nem teszünk érte, teljesen eltűnik a Föld színéről” – meséli a kutató.

A beszélgetést már a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság épületében folytatjuk, az irodájában. A falakon természetesen főleg kígyós képek vannak, de azért akad köztük farkasos, vadmacskás és nyulas is. 

„Amikor elkezdtem dolgozni a nemzeti parkban, hamar kiderült a többiek számára is, hogy szívesen foglalkozom a kígyókkal, így a rákosi vipera fajvédelmét célzó LIFE-projekt nagyon gyorsan hozzám került projektmenedzserként. Ez egy mennyben köttetett frigynek bizonyult. A projekt során gondoskodunk arról, hogy a rákosi viperákat nekik megfelelő, ember által nem bolygatott, jó vízgazdálkodású, legeltetett élőhelyekre telepítsük vissza, ahol újra részei lehetnek a magyar tájnak” – meséli Major Borbála.

Kígyó a gyerekszobában, botsáska az irodában

„A kígyók gyerekkorom óta lenyűgöznek. Az első igazi élményemet velük kapcsolatban 12–13 éves korom körül szereztem: az öcsém kapott karácsonyra egy Ozirisz nevű gabonasiklót. Amikor a testvéreim érdeklődése alábbhagyott, én még mindig kitartóan gondoztam. Megtanultunk egymással bánni. Nagyon megszerettem ezt a kígyót, megtanított arra, hogy csak nyugodtan, kapkodás nélkül szabad vele bánnom, hogy kezes jószág legyen.

Sajnos egy idő múlva meg kellett válnunk Ozirisztől, mert rájött, hogyan kell kinyitni a tolóajtós terráriumot – és ilyenkor néha a nagymamám találta meg, aki a családban egyedüliként rettegett a kígyóktól. De én már akkor elhatároztam, hogy az első saját otthonomban olyan állatokat tartok majd, amilyeneket csak szeretnék.”

Major Borbála gyönyörűnek látja a kígyókat, szerinte egy ízlésesen berendezett terrárium a lakás valódi dísze lehet. Ő most már a szüleitől külön él, és közel tíz éve osztja meg otthonát Madzaggal, a gabonasiklóval. Madzag azonban nem az egyetlen különös lakótárs: Borbála azt mondja, szinte lehetetlen megszámolni, hány állattal él együtt – könnyebb lenne róluk fajlistát készíteni.

A nemzeti park épületében például koronás levéllábú sáskákkal, bengáli botsáskákkal, közönséges gömbászkákkal és egy gyászos gekkóval dobja fel az irodai hétköznapokat.

Rejtélyes mosollyal jegyzi meg: az egzotikus rovarok állománya mindig változik az ember körül.

Az állatok mellett rengeteg a növény is: az iroda inkább egy pálmaházra emlékeztet. Citrom-, avokádó- és gránátalmafák nevelkednek békés egyetértésben. Csak a klíma nem trópusi: Borbála szereti a hideget. A nála tartózkodó hüllőknek kell a plusz fűtés, a kollégáknak pedig egy plusz pulóver.

Otthonában Madzagon, a gabonasiklón kívül jelenleg két mentett nyúllal is együtt él többek közt: Buddal és Rizzel. Előfordult már, hogy valaki húsvétra kapott, majd megunt nyulát fogadta örökbe, egy másik esetben egy család azért vált meg kedvencétől, mert allergiás lett rá valaki. A nyulak gyakran ellátogatnak az irodába is – a kollégák nagy örömére. A kígyó egyébként sokkal szívesebben időzik ismeretlen emberek kezében, mint a nyulak.

Kezdő állattartóknak a kutató mindenképpen a kígyót ajánlja: szerinte a legproblémamentesebb háziállat a világon. Kéthetente egyszer kell csak megetetni és takarítani utána.

„Szerintem nagyon jó élmény, hogy egy vadnak született, nem domesztikált állatot az ember meg tud szelídíteni. Teljesen baráti kapcsolat tud kialakulni ember és kígyó között.”

Az állatkereskedésekben kapható kígyók közül nagyon jó választásnak tartja a gabonasiklót, hiszen a vadon élő populációja nem veszélyeztetett, és nem szerepel az inváziós – vagyis a hazai élővilág számára veszélyes – fajok listáján sem. Így az otthoni tartásával nem ártunk senkinek. Ráadásul rengeteg különböző színváltozatban elérhető.

Állatvédelem mint életmód

Major Borbála minden eszközzel az állatok védelmét próbálja segíteni. Mindössze tizennégy éves volt, amikor a középiskolájában megnéztek egy hentesüzemről szóló filmet, ami mélyen megrázta. Hazaérve minden állatokon tesztelt kozmetikumot kidobott, és arra kérte a családját, hogy ezeket a termékeket ők se használják tovább – se az olyan tisztítószereket, amelyek károsítják az élővilágot. A szüleinek elmondta azt a szándékát is, hogy vegetáriánus lesz. A család ebbe csak úgy egyezett bele, hogy erről majd nagykorúan döntsön. Úgyhogy tizennyolc éves kora óta egyáltalán nem eszik húst. Tojást és tejterméket fogyaszt, de a nagyipari termékek helyett igyekszik háztájit vásárolni.

„Azt érdemes tudni a családomról, hogy a rokonság nevelt disznót, tyúkot, ezek húsát ettük. Már gyerekként rájöttem, hogy a háztáji tartás mennyivel jobb, mint a nagyipari. Nekem igazából az utóbbival volt problémám. Végül úgy döntöttem, hosszú távon nem teszek különbséget: úgy szeretném élni az életem, hogy a lehető legkevesebb állatnak ártsak” – teszi hozzá.

Az utolsó európai őserdőben

Bár Major Borbála rajongásig szereti a hüllőket, több kutatási projekt köti a „szőrös állatokhoz” is. Első kutatási témája, amivel az egyetemen kezdett foglalkozni, az európai bölény visszatelepítésének lehetősége volt. Ez az állat Mátyás király idejében még könnyedén vadászható faj volt hazánkban, manapság pedig a lengyelországi Białowieża-őserdőben él. Borinak volt alkalma több hónapot ott tölteni Lengyelországban, és egy terepbiciklire szerelt antennával követni a jeladós bölényeket, tanulmányozni viselkedésüket és élőhelyigényüket.

Białowieża az egyik utolsó európai, lombhullató fákból álló őserdő. Valaha királyi vadászterület volt, később nemzeti parkká nyilvánították. Az európai bölény itt pusztult ki utoljára, de az állatkertekből visszatelepítették, így ma ismét szabadon élhet. Borbála közel hat hónapot töltött itt; nehezen engedte el ezt az erdőt, ahol a munkája kizárólag terepi feladatokból állt.

Itthon is sokat dolgozik egyedül a természetben, amikor a Börzsöny Alapítvány önkénteseként nagyragadozók – farkasok és hiúzok – nyomait követi a hóban, vagy vadkamerákat helyez ki. Félni nem szokott.

„Mérgeskígyók között is járok egyedül, vagy sötét erdőben éjszaka, de mindig azt gondolom, hogy a legveszélyesebb élőlény, ami ebben az erdőben tartózkodik – vagyis az ember – az én vagyok. Emberi atrocitás sem ért egyébként az erdőben. Az emlősök közül egy mókus bizonyult a legagresszívebbnek, azok közül, amikkel valaha találkoztam. Vaddisznók közé már keveredtem: ők visítottak, én kiabáltam, de soha nem támadtak meg.”

A kollégái jobbára férfiak, Borbálának meg kellett küzdenie az elismerésért.

„Első ránézésre egy törékenynek talán nem mondható, de mindössze 156 centiméter magas nő vagyok. A férfiak sokszor reagáltak rám úgy, hogy biztosan nem tudom majd cipelni a nehéz terepi felszereléseket, nem tudom ugyanúgy vezetni az autót, vagy nem vagyok elég kemény ahhoz, hogy zord időjárásban dolgozzak. De ezeket a falakat nagyon hamar át tudtam törni: megvoltak az erőpróbák. Az erdőt pedig nem érdekli, hogy nő vagy férfi üzemelteti a kamerákat.”

Még ma is előfordul, hogy egy-egy férfikollégája asszisztensnek nézik, vagy amikor kiszáll az autóból, rögtön azt feltételezik, hogy a nehéz terepen nem ő, hanem a férfi vezette a kocsit – ezeken azonban már csak nevet.

Farkasok, hiúzok és vadmacskák nyomában

A bölény és a białowieżai kaland után Bori lelkesedése nem lankadt az erdei élővilág és az emlősök iránt sem. 2020 májusában saját vadkamerával csatlakozott a Börzsöny kutatóihoz, hogy az ottani természetvédelmi őrökkel egyeztetve dokumentálja a hazai erdő állatvilágát. Nagyon hamar siker koronázta a próbálkozását: már az első héten levideózta az erdő titokzatos szellemét, egy hiúzt, majd felvett farkast, vadmacskát, hódot, nyusztot és fokozottan védett vidrát is.

Borbála a legtöbb adatot a vadmacskáról tudta gyűjteni, amelyeket a nemzeti parkkal együttműködésben már a faj védelmére is felhasználhatott. Szerinte a vadmacskát leginkább az emberi tevékenységek veszélyeztetik: a nem megfelelő erdőhasználat, az autós gázolások. A házimacskák pedig a vadmacskára veszélyes betegségeket terjesztenek, és a hibridizálódás (a két faj keveredése) miatt a vadmacska értékes genetikai állománya is elveszik.

„Talán az egyik legfontosabb dolog, amit egy hétköznapi ember megtehet az erdő vadjaiért, hogy nem engedi az erdőben szabadon kóborolni sem a macskáját, sem a kutyáját. A macska a vadmacskán kívül a hüllőkre és a madarakra is veszélyt jelent, a kutya pedig már a nagyobb élőlényekre, akár egy őzre vagy szarvasra is. Fontos lenne, hogy póráz és hám nélkül ne vigyünk háziállatot az erdőbe.”

A világ végén is otthon van

Bori nemcsak rettenthetetlen természetvédő, hanem rettenthetetlen világutazó is. Sok országban járt, Európán kívül három kontinensen is. Kedvenc úti élményei között akad ijesztő és vicces is. Brazíliában például sötétedéskor tévedt el az őserdőben.

„Volt, hogy egyedül túráztam a Dolomitokban, Olaszországban. A túraútvonal nagy része be volt havazva, és tíz kilométerre a kiindulási helyemtől combközépig beszakadtam valamibe, ami leginkább egy gleccsernek tűnt. Volt időm átgondolni az életemet: vajon így akarok-e az újságok címoldalára kerülni, mint eltűnt magyar turista. Fél óra agonizálás után valahogy sikerült kikecmeregnem – körbe-körbe járva, mint egy körző. Végül kiderült, hogy nem is gleccserbe, hanem egy behavazott tehéntrágya-siló tetejébe csattantam bele, az volt gyanús, hogy nem fázott a lábam.”

Major Borbála szívesen eljutna még Szibériába vagy Alaszkába, és szeretné egyszer elmondani magáról, hogy minden kontinensre eljutott. Már csak Ausztrália és az Antarktisz van hátra. Szerinte az ő komfortzónája az egész világ.

WMN szerkesztőség