Tóth Flóra: A 40 az új 40

–

40 évesnek lenni régen és ma

Látom, hogy, mondjuk, a nagyszüleim generációjának negyvenévesei annak idején jóval „nénisebbek” voltak (akkoriban 44-45 évesen nagymamának lenni teljesen átlagos volt). De ma meg már sok esetben a 60 évesek sem nénisek, és ez is oké. Meg amúgy „néninek” lenni sem a világvége, még akkor sem, ha én pillanatnyilag tudok örülni annak, hogy egyelőre nem sok nénis van bennem, sem külsőre, sem attitűdben (ami meg alapvetően egy döntés kérdése). Ez persze nem azt jelenti, hogy maradéktalanul elégedett vagyok magammal. De a ráncaim, még ha jegyzem is őket, pont nem zavarnak annyira (mint az az 5-8 kiló, amitől azt hittem, hogy így 40-re, a szülések-szoptatások után 10-12 évvel már elköszönök). 

Éppen ezért 

nekem az nem biztatás, hogy „ne aggódj, a 40 az új 30”. Vagy hogy „35-nél egy nappal sem nézel ki többnek”. Ráadásul mindkettőnek van olyan üzenete, ami kimondottan bántó. 

Egyrészt nem szeretnék versenyezni a 30 éves önmagammal és a mai harmincasokkal sem (hiszen pontosan tudom, hogy megvan a megoldandó feladatuk nekik is). És miben is tenném? Kinézetben? Élettapasztalatban? Objektív sikerekben? Életkorhoz viszonyított eredményekben? Egyéni fejlődési útban? Ne vicceljünk már.

A másik meg azt üzeni, hogy 35 évesnek kinézni még oké, de 40-nek már nem. Vagy csak majd 45 évesen.

És persze, értem a fiatalságkultuszt, és azt, ami szerint 40 évesnek lenni még nagyjából vállalható, de csak ha nem nézel ki 40-nek. Viszont közben meg a másik üzenetcsomag, ami mindenhonnan árad ránk, az az, hogy fogadd el magad úgy, ahogy vagy. Persze, fogadd el, csak ne nézz ki idősnek és ne is viselkedj úgy, ugye?!

Ma 40 évesen bármilyen lehetsz, és ez csodás

Az a jó az elmúlt évtizedek változásaiban, hogy ma 40 évesnek lenni annyiféleképpen lehet, amennyiféleképpen csak szeretnénk. Nincs kitaposott út, és míg néhány évtizede a legtöbb 40 éves nő egészen hasonlóan élt és nézett ki, ma már ez teljesen megváltozott.

Én egy „középérték” 40 éves vagyok nagyjából, közepes korú gyerekeim vannak, közepesen tudatos életem, amivel általában elégedett is vagyok. De vannak körülöttem gyermektelenül boldog 40 évesek, kisbabás 40 évesek, szinte felnőtt gyerekes 40 évesek, karriert váltó 40 évesek, nagyfőnök 40 évesek, sodródó 40 évesek, és kőkeményen tervező és a terveiket megvalósító 40 évesek. És az egyik típustól nem kevesebb lesz a másik, hanem pont, hogy több: én is rá tudok csodálkozni, hogy „jé, így is lehet csinálni?” Persze elméletben tudom, hogy akárhogy, de azért más szembesülni is vele. 

Mit kell tudni 40 évesen?

Elkezdtem leírni azt a mondatot, hogy „40 évesen már jó, ha annyira tisztában vagy a saját értékeiddel és életeddel, hogy nem billent ki belőle az, ha valaki teljesen máshogy 40 éves, ahogy te”. Aztán kitöröltem. Főleg azért, mert rájöttem, hogy 

igenis kibillent engem is, amikor egy rossz napomon azt látom, hogy valaki „sokkal profibban 40 éves”, mint én. Előbbre jár a karrierjében, van saját ingatlana (nem csak házastárssal és bankkal is közös), bejárta a világot (miközben én hiába jártam sokfelé Európában, azon kívül még sehol), lefogyott, izmot épített, nem 35-nek, hanem 16-nak néz ki vagy bármi. 

És rájöttem, hogy nekem ez a 40 éves kori felismerésem (állítólag az mindig kell, írta a 40 évesek Nagykönyve – irónia, ha nem lenne nyilvánvaló), hogy 40 évesen is sérülékeny vagyok. Az voltam 30 évesen is, éppen a második gyerekem születése előtt napokkal, kétségek között, hogy lehet-e két gyereket ugyanannyira szeretni (lehet). 20 évesen, az egyetem mellett „tévében” épphogy dolgozva, tele bizonytalansággal, hogy alkalmas vagyok-e a pályára (nagyon sok sikerélmény kellett, hogy őszintén le tudjam írni: igen, alkalmas vagyok). És 10 évesen is, amikor kiderült, hogy az imádott, iszonyú támogató, Zsolnai-módszeres csodaiskolám megszűnik, és vagy felvesznek a nyolcosztályosba, vagy megyek egy 40 fős osztályba egy nem túl jó hírű iskolába (felvettek). Ezek persze most kiemelt, kerek évfordulós pillanatok, de 

az összes többi évben és napon is tele voltam kérdésekkel és félelmekkel, és csak nemrég érkeztem meg abba az állapotba (nevezhetjük bölcsességnek is, elvégre ennyi idősen már illik valami bölcsességfélét virítani – irónia újfent), hogy megértsem: a bizonytalanság nem baj. 

Ez nem jelenti azt, hogy az összes többi velem egykorú ember tud valami tutit, csak én nem voltam ott, amikor kiosztották a listát, hogyan legyél „megfelelő” 10, 20, 30 és 40 éves. És tudom, hogy vannak, akik sokkal előbb eljutnak erre a szintre, de nem írom le, hogy sajnálom, hogy én csak most tartok itt. Mert nem sajnálom. Jól vagyok. Sokszor. Néha viszont nem. Sőt, még ritkábban, de azért rendszeresen, penetráns szarul. És ez 50 éves koromra sem lesz másképp. Szóval, légyszi, ne szívassatok azzal, hogy a 40 az új 30, mert 30 évesen még csak sejtettem ezt, nem tudtam ilyen üzembiztosan. És ha azt mondjátok, hogy fiatalnak nézek ki, akkor lőjetek már 35 alá, mert 5 évvel fiatalabbnak tűnni azért nem akkora dolog. Köszi.

Tóth Flóra