A feminista, akit a családja zárdába küldött, hogy „meggyógyuljon”: Teresa Wilms Montt története

–

María Teresa de las Mercedes Wilms Montt 1893. szeptember 8-án született Viña del Marban, egy befolyásos chilei arisztokrata családban. Teresa felmenői anyai és apai ágon is évszázadok óta a gazdasági és politikai elithez tartoztak, így minden adott volt ahhoz, hogy az ő élete is reprezentálja a korszak nőideálját, aki jó családból származik, művelt, és persze olyan férjet szerez magának, akivel növeli családja hírnevét és gazdagságát.

A Wilms Montt famíliában csak lányok születtek: kilencen voltak, Teresa volt a második. A 19–20. század fordulóján még mindig a fiú utódot tartották „értékesebbnek”, nemcsak Latin-Amerikában, hanem Európában is. A lányok csak a férjük által érvényesülhettek, önálló karrierről, sőt önálló életről sem igen álmodozhattak. Ám Teresa nem az a lány volt, aki ezt könnyűszerrel elfogadja.

Kamaszos lázadás?

Ahogy a korban szokás volt, Teresa is naplót vezetett. Ám a gondolatai messze nem a bálok, a ruhák és a romantikus kapcsolatok körül forogtak. Az önmegvalósítás, a saját hírnév megszerzése állt gondolatai középpontjában. Erre az erősen patriarchális chilei társadalomban kevés esélye volt, annak ellenére, hogy jó nevelést kapott. Több nyelven beszélt, a naplóit például franciául írta, de tudott angolul, olaszul és portugálul is.

Szabadságvágya először a szerelemben teljesedett ki. 17 éves korában megismerkedett a nála nyolc évvel idősebb Gustavo Balmaceda Valdésszel, aki nemcsak csinos férfi volt, hanem Teresához hasonlóan rajongott a színházért, az operáért és az éjszakai életért. Gustavo, bár adóhivatalnokként dolgozott, szintén az arisztokráciához tartozott, tehát megfelelő partinak számított volna. Azonban mindkét család határozottan ellenezte a házasságot. Gustavo családja egyiküket sem tartotta még érettnek egy ilyen kaliberű döntésre, de a kutatók úgy vélik, inkább az volt a baj, hogy önálló döntésből akartak összeházasodni. Ezzel felrúgták a tradíciókat, hiszen akkoriban a latin-amerikai arisztokrácia körében nem a fiatalok érzelmi igényei számítottak, hanem a szülők választottak házastársat a gyereküknek. Teresa családja ráadásul tartott Gustavo kicsapongó életmódjától.

Saját név

A fiatalok mégis összeházasodtak, és Teresa úgy gondolta, élete szerelmével kötött házasságot. Ám hamar kiderült, hogy egészen másként gondolkodnak a világról. Gustavo valóban sokat ivott, szerencsejátékokat űzött, és prostituáltakhoz járt. Ennek ellenére két kislányuk is született, de Teresa nem elégedett meg pusztán az anyaszereppel.

A család 1911–1914 között Chile északi, sivatagos vidékén, Iquique-ben élt. Teresa ekkor ismerkedett meg a spanyol feminista Belén de Sárraga Hernández és a chilei forradalmi szocialista Luis Emilio Recabarren eszméivel.

Sárraga gondolatai mélyen megérintették az asszonyt, hiszen többek között a nők alávetett helyzetéről beszélt, és arról a kalodáról, amibe a társadalmi elvárások a római katolikus egyház erkölcsiségével karöltve rabságba kényszerítik a nőket, és meggátolják a kibontakozásukat mind intellektuális, mind gazdasági téren. 

Iquique-ben működött egy radikális feminista kör, amelybe elsősorban művészek és értelmiségiek jártak. Talán meglepő, de a nők még ebben a feminista körben sem képviseltették magukat nagy számban, Teresa egyfajta üdítő kivételnek számított. Itt kötött barátságot Víctor Domingo Silva költővel, aki biztatta, hogy írja le forradalmi, emancipációs, feminista eszméit.

Ekkortól kezdett el „Tebac” álnév alatt publikálni, amivel valóban megszerezte a nevet, amire naplója alapján mindig is vágyott: amely már nem volt sem az apjáé, sem a férjéé, csakis az övé.

„Romantikus” fordulatok

Gustavo Balmaceda nem nézte jó szemmel a felesége radikalizálódását. Teresa írásait egy régi santiagói barátja, Vicente Huidobro költő adta ki. Annak ellenére, hogy mindketten családos emberek voltak, hamarosan egymásba szerettek. A kutatók úgy vélik, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Gustavo Balmaceda úgy érezte, hogy képtelen „megfegyelmezni” a feleségét, ezért visszaküldte a családjához Santiágóba. A család pedig úgy döntött, hogy a makrancos nőt zárdába küldik. Teresa ekkor mindössze 22 éves volt. Úgy érezte, hogy kilátástalan az élete, és ezért öngyilkosságot kísérelt meg.

A halálvágy egyébként már korai szövegeiben is megjelenik. Ezekben az írásokban egyes szám harmadik személyben, halott emberként utal magára:

„Szüntelenül álmodni, egy sírbolt sima és tiszta márványfalai közé zárva, örökké álmodni ... A halálnak olyannak kell lennie, mint egy meleg fürdőbe merülni egy fagyos éjszakán.”

Az öngyilkossági kísérlet nem sikerült, és amikor szerelme, Vicente Huidobro tudomására jutott az eset, megszöktette Teresát. A szökés körülményeiről nincsenek részletes információink, csak azt tudjuk, hogy a pár Argentínába ment. Buenos Airesben indult Teresa Wilms Montt igazi karrierje: 1916-17-ben két verseskötete is megjelent, amely szürreális és misztikus képekben festi le a szerelem érzését egy nő szemszögéből.

Teresa versei nagy vihart kavartak, hiszen teljesen új hangon szólaltak meg, ráadásul betekintést nyújtottak a női lélek mélységeibe is. Hirtelen ő lett a Buenos Aires-i irodalmi élet királynője, és széles rajongói kör alakult ki körülötte. Ebbe a körbe tartozott egy Horacio Ramos Mejía nevű, 22 éves kezdő költő, más néven Anuarí. Teresa gyakran adott a verseivel kapcsolatban tanácsot neki, és a fiú fülig szerelmes lett Teresába.

Amikor az asszony visszautasította a közeledését, az ifjú költő felvágta az ereit. Nem tudták megmenteni, ott vérzett el Teresa lábai előtt.

Teresát mélyen megrázta az eset. Azonnal Madridba költözött. A kutatók úgy vélik, hogy haláláig nem tudta feldolgozni Anuarí tragikus öngyilkosságát, aminek szemtanúja volt. Két verseskötetben is megemlékezett róla, az egyik címe konkrétan a férfi művészneve: Anuarí.

Egy fagyos éjszaka

A kutatók úgy vélik, hogy Anuarí halála után Teresa már képtelen volt kilábalni a depresszióból. Kereste a helyét, és talán a feloldozást is. Európa számos országában járt, egy rövid időre visszatért Buenos Airesbe is. 1920-ban, hosszú könyörgés után végre újra találkozhatott a lányaival, ám a férje kereken megtagadta a további kapcsolattartást. Talán ez lehetett a nő számára az utolsó csapás. 1921 karácsonyán öngyilkosságot követett el. Altatót vett be, és örökre elaludt. Mindössze 28 évet élt.

Alakjára sokáig még a chilei irodalomban is csak úgy emlékeztek, mint egyfajta botrányhősnőre. A 20. század végén kezdték el átértékelni a munkásságát. Ma a chilei feminista irodalom egyik első, meghatározó alakjának tartják, akinek alkotásai nemcsak a kora társadalmi konvencióival szembeni lázadásról tanúskodnak, hanem a női szabadság, szexualitás és kreativitás összetett kérdéseit is felvetik. Tragikus élete pedig megmutatja, hogy milyen sors várt azokra a nőkre még a 19–20. század fordulóján is, akik megelőzték a saját korukat.

Miklya Luzsányi Mónika