Modern problémákra várunk megoldást a hagyományos nemi szerepektől – nem törődve azzal, hogy léteztek-e egyáltalán

– 

Ugorjunk vissza az időben egy nagyot: számos régészeti kutatás utal arra, hogy a korai társadalmak nem voltak különösebben hierarchikusak vagy erőszakosak. Ehelyett együttműködő, viszonylag egalitárius csoportokban éltek, rugalmas munkamegosztással. Mind a nők, mind a férfiak vadásztak – egy korai amerikai temetkezési helyeket vizsgáló tanulmány szerint a vadászok 30-50 százaléka nő volt –, gyűjtögettek, eszközöket készítettek, gyerekeket neveltek és harcoltak, bár valódi háborúk valószínűleg sokkal ritkábban fordultak elő, mint azt korábban gondoltuk.

A jobban meghatározott nemi szerepek és a férfiak által dominált rokonsági rendszerek jellemzői – mint a patrilokalitás (amikor a házaspárok a férj családjával élnek) és a férfi ágon keresztül történő öröklés – csak körülbelül ötezer évvel ezelőtt kezdtek megjelenni, de még akkor sem voltak általánosak. Sok korai társadalom egalitárius maradt.

Az ókori patriarchális társadalmakban – például Rómában vagy egyes görög városállamokban – a társadalmi osztály gyakran fontosabb szerepet játszott a munkamegosztásban és az elvárásokban, mint maga a nem.

Az alacsonyabb osztályok – akik a társadalom túlnyomó többségét alkották – nőtagjai a férfiakkal együtt dolgoztak a földeken vagy más fizikai munkát végeztek. Ugyanez igaz a középkorra és a kora újkorra is, amikor a férfiak és a nők általában egymás mellett dolgoztak a mezőgazdaságban és a családi vállalkozásokban.

Az ókori, középkori és kora újkori történelem nagy részében az átlagember valószínűleg sokkal inkább aggódott a termés kudarca, a következő tél vagy a pestis túlélése miatt, mint azért, hogy kellőképpen beteljesíti-e a nemi szerepét. 

Ráadásul a ház – a védelmet és lelki menedéket nyújtó otthon – a férfi számára több volt egyszerű lakhelynél: a fizikai és érzelmi igényeinek kielégítő helyszínként funkcionált.

A Brit Birodalom alkotta meg az intézményesített férfiasságot

Ebben az időszakban férfinak lenni azt jelentette, hogy nemcsak a család fejének kellett lenni, de emellett erényesnek, mélyen vallásosnak, önfegyelmezettnek, úriembernek is – és részt kellett venni a családi életben és a gyereknevelésben, különösen a fiúk esetében.

Az 1880-as években aztán a „domesztikált férfiasság” ideálja kezdett eltűnni. Az erre válaszul kialakult újfajta „férfiasság” modelljét a fegyelem, a bátorság, az agresszió és a hűség jellemezte, mentesen minden családi köteléktől és női asszociációtól.

Mindez a fiúk formális oktatásában is megjelent, ahol egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a kitartásra, a csoport iránti lojalitásra és a katonai vagy polgári szolgálatra való felkészültségre.

Ez volt az első alkalom a modern történelemben, amikor szándékos és nagyszabású erőfeszítéseket tettek egy merev férfiassági ideál kialakítására és intézményesítésére – amelyet aztán a Brit Birodalom olyan területeire is elvitt, amelyek közül soknak megvolt a maga, gyakran sokkal rugalmasabb, kevésbé patriarchális és heteronormatív nemi és szexualitási hagyománya.

Ahogy a férfiakat egyre kevésbé tekintették gondviselőknek, partnereknek vagy közösség tagjainak, és egyre inkább katonáknak, hódítóknak, kalandoroknak és munkásoknak, a háztartás és a gondozás kizárólag női szférává és kötelességgé vált.

Ez a változás azonban nem volt organikus vagy elkerülhetetlen – azt a terjeszkedő birodalom igényeinek kielégítésére tervezték.

És nem ez volt az utolsó alkalom, hogy ilyen kampányt láthattunk

Az 1930-as évek végén tartott beszédében Benito Mussolini kijelentette, hogy csak a háború és a militarista nevelés képes megtisztítani a „régi” embert – és a régi Olaszországot – a hibáitól, és elhozni egy új, dicsőséges korszakot. Nem meglepő, hogy az ebben az időszakban kialakult új ember (vagy új olasz) ideálja feltűnő hasonlóságot mutatott a Brit Birodalom nagyhatalmi korszakában népszerűsített férfiasság modelljével.

És hasonlóan a Brit Birodalomhoz, ezt az új olasz férfiasságot intézményi intézkedésekkel is aktívan érvényesítették, ideértve a kötelező katonai szolgálatot, a szigorú iskolai oktatást vagy a testnevelési programokat.

A náci Németországban a harciasság kultusza egyre hangsúlyosabbá vált – bár gyökerei már 1933 előtt is megjelentek.

A nagy gazdasági világválság idején sokan a férfiak „el­nőiesedését” és a nők „el­férfiasodását” emlegették, de gyakran felmerült az is, hogy a nők „ellopják a férfiak munkáját”. Hasonló félelmek és egyre merevebb nemi ideálok más országokban is felütötték a fejüket, amelyeket a növekvő gazdasági egyenlőtlenség és a társadalmi feszültségek tovább erősítettek.

Bár a második világháború idején a normák szükségszerűen lazultak – hiszen a nők munkája nélkülözhetetlen volt a gazdaságban –, a háború után ismét szigorodtak.

Hiába sugallták a reklámok és a női magazinok, az 1950-es évek korántsem voltak idilliek. Sok nő dolgozott az otthonán kívül is – függetlenül attól, hogy házas volt-e vagy sem. Eközben a férfiasság újabb átalakuláson ment keresztül: a kegyetlen katona-hódítót felváltotta a családfenntartó, és különösen az Egyesült Államokban a boldog fogyasztó képe. Az amerikai álom középpontjává egyre inkább az anyagi gyarapodás vált.

Nincs egyetemes meghatározása annak, hogy mit jelent a „férfiasság” vagy a „nőiesség”

Még az az elképzelés is, hogy a férfiak a közszférába (munka, politika), a nők pedig a magánszférába (otthon, család) tartoznak, csak egy viszonylag friss, 19. századi elképzelés. A nemi normák mindig is az őket formáló társadalmak igényeinek és céljainak megfelelően alakultak – pontosabban a hatalmon lévők céljainak megfelelően. Majd olyan pillanatokban, amikor nagyobb kontrollra vagy összetartásra volt szükség – például birodalomépítés, autoriter uralom vagy gazdasági fellendülés esetén –, ezek a normák merevebbé váltak és agresszívebben érvényesítették őket.

Azonban a nemi normák iránti nosztalgia, amelyet ma látunk, legjobb esetben is történelmileg megalapozatlan, legrosszabb esetben pedig szándékosan félrevezető – és emellett meglehetősen veszélyes is.

A legközvetlenebb és legnyilvánvalóbb kár a nőket éri. Végül is a sok konzervatív szakértő, politikus és influencer által terjesztett üzenet gyakran a következő: ahhoz, hogy a „férfias erények” visszatérjenek, általában a katonai, birodalmi korszak férfiasságideáljára hivatkozva, a nőket ki kell szorítani a közéletből, és vissza kell szorítani őket alárendelt szerepbe.

Természetesen a női nemi normák iránti modern nosztalgia nem tekinti ezt a néha önként vállalt hátralépést elnyomónak vagy korlátozónak, sőt inkább természetesnek, olyannak, amire törekedni érdemes.

De azokat a nőket is büntetik, akik nem hajlandók háttérbe szorulni

Ahogy azt egy nemrég megjelent tanulmány is megállapította, hogy azok a férfiak, akik erős nosztalgiát éreznek a „hagyományos” nemi szerepek iránt, szignifikánsan nagyobb valószínűséggel előítéletesek a „nem hagyományos” nőkkel szemben – például a dolgozó vagy gyerektelen nőkkel. Még aggasztóbb, hogy ez a nosztalgia szorosan összefügg a nőgyűlölettel, és a nők, valamint a transzneműek elleni erőszak elfogadásával.

A merev nemi szerepek azonban a férfiakra is káros hatással vannak. A szűk férfiassági ideáloknak való megfelelés kényszere súlyosan károsíthatja a férfiak mentális és fizikai egészségét, hozzájárulva a szív- és érrendszeri betegségek, a mentális egészségügyi problémák és akár a korai halálozás magasabb arányához. Ezek a normák a férfiak képességét is gátolják, hogy szoros, érzelmileg gazdag kapcsolatokat alakítsanak ki.

Amikor a társadalomnak szüksége volt arra, hogy a férfiak alkalmazkodjanak a hierarchikus, gyakran embertelen környezethez, a túléléshez szükséges tulajdonságokat – a könyörtelenséget, agressziót és az érzelemek elnyomását – a férfiasság jellemzőiként tálalta.

Csakhogy abból, hogy valamit „férfiasnak” címkéznek, még nem következik, hogy az egészséges vagy jó lenne a férfiak számára.

Egyszerűen csak elhitették velük, hogy az.

A leghatékonyabb propaganda három kulcsfontosságú elemen alapul: a múlt eltorzításán, a jelen eltúlozásán és a fényesebb jövő ígéretén. Ha ezeket az üzeneteket elég gyakran ismételjük, miközben elnyomunk vagy hiteltelenné tesszük mindazt, ami ellentmond nekik, akkor egy olyan erős illúziót teremtünk, amely igazságnak tűnik.

A nemi szerepekről szóló modern narratívák szinte hajszálpontosan követik ugyanezt a sémát. Először is romantizálják a múltat: évezredeken át a férfi volt a családfenntartó, a nő pedig otthon maradt – és a társadalom virágzott. Ezután eltúlozzák a jelent, mint annak kaotikus következményét, hogy elhagytuk ezeket az állítólag természetes, isteni rendeltetésű szerepeket: a férfiak lemaradnak, a nők pedig – akik már nem a tűzhely vagy a mosógép mellett maradnak – dühösek, elégedetlenek, és elszántan romba akarják dönteni a világot, ahogy mi ismerjük (erről itt írtam korábban).

Végül jön a csábító ígéret: ha visszatérünk a „régi, bevált” módszerekhez, minden a helyére kerül, és boldogan élhetünk, amíg meg nem halunk.

A probléma az, hogy ez a narratíva már nemcsak felülről érkezik. A média – különösen a közösségi platformok – algoritmusai kifejezetten jutalmazzák a sokkoló tartalmakat, köztük a patriarchális nosztalgiát tápláló üzeneteket. Soha nem volt ilyen egyszerű terjeszteni a merev nemi normákat, és újracsomagolni őket úgy, mintha választ adnának bizonytalanságra, magányra vagy társadalmi változásokra.

Éppen ezért talán még sosem volt ennyire sürgető, hogy őszintén beszéljünk ezekről – arról, hogyan épülnek fel, hogyan érvényesülnek, és hogyan épülnek be a férfiasságról és nőiességről alkotott képünkbe. Hogy sokszor és sok helyen teljesen mást jelentettek, mint amit ma természetesnek tartunk. Hogy mit veszítünk, ha elfogadjuk történelmi elkerülhetetlenségüket, és mit nyerünk, ha felismerjük: az emberi természet valójában milyen könnyen alakítható.

Az a tény, hogy bizonyos férfiak csak akkor voltak „férfiak”, bizonyos nők pedig csak akkor voltak „nők”, ha ezt törvények, kulturális nyomás vagy nyílt erőszak biztosította, egyértelműen bizonyítja: ezek a szerepek nem biológiailag kőbe vésettek. Alakíthatók, megkérdőjelezhetők, újragondolhatók – és valami jobbal helyettesíthetők. Ideális esetben úgy, hogy felszabadítson, ne pedig korlátozzon.

Mózes Zsófi