Lelkes Viktória: A legnehezebb betegem én voltam – kiégés az intenzív osztályon

–

Addigra már sok mindenkivel találkoztam a műtőasztalon. Fájdalomban, félelemben, kiszolgáltatva. Azt hittem, tudom, milyen, amikor valaki beteg. De arra senki nem készített fel, milyen, amikor én vagyok az. 

Nem testben – hanem lélekben. Nem diagnózissal – hanem csendben, lassan, szinte észrevétlenül.

Amikor már nem a nevet, csak a gép hangját ismered

A COVID-intenzív osztály napjai, hetei, hónapjai alatt előbb csak fáradt voltam. Aztán közönyös. Aztán üres. Egy ponton már nem emlékeztem a betegek nevére. Csak a gépek hangjára. A kijelző villogására. A protokollra.

Közel voltam a kiégéshez. Nem látta senki – de én éreztem: nem vagyok már ott igazán.

Hónapok kellettek, mire újra emlékeztem, miért választottam ezt a hivatást. Hogy ez nemcsak szakma. Nemcsak műszak. Hanem valami sokkal több: jelenlét. Kapcsolódás. Emberi figyelem.

És az első, akivel újra meg kellett tanulnom törődni – az én magam voltam.

Ez nem fáradtság – ez eltűnés

Az ápolói kiégés nem egyik napról a másikra történik. Lassan kúszik be, és gyakran már csak akkor vesszük észre, amikor már minden mozdulat rutinná vált, és semmi nem érint meg.

Először csak nem eszel. Mert nincs időd. Aztán már nem is vagy éhes.

Elmaradnak a beszélgetések a kollégákkal, a nevetések, az apró megkönnyebbülések.

Csak a csend marad. Meg a monitor pittyegése.

A hivatás, amit annyira szerettél, egyszer csak nem ad vissza semmit. Csak elvesz. Időt, energiát, jelenlétet.

A segítő nem kér – csak hallgat

A szakmában erről nem beszélünk sokat. Nem illik panaszkodni. Erősnek kell lenni. Hiszen mi vagyunk azok, akik a betegek mellett vannak a legtöbbet. Akik tudják a dózist, a protokollt, a mozdulatot.

De, amikor belül kezdesz meginogni, semmilyen tudás nem elég.

A kiégés nem lázas betegség. Nem lehet kimutatni vérképből, nincs rá infúzió vagy kenőcs.

Ez egyfajta lelki némaság. Egy pont, ahol már nem érzed, hogy amit csinálsz, annak súlya van.

Csak végzed a munkádat – rutinból, csendben, mintha nem lenne tétje. És talán senki nem veszi észre, hogy közben épp te tűnsz el.

Akik ismernek, tudják, mennyire szeretem az intenzív terápiát és az anesztéziát. Szeretem a precizitást, azt az éles figyelmet, amit ezek a helyzetek megkövetelnek. A legszebb időszakom az volt, amikor az intenzív osztály mellett másodállásban altatni jártam.

A pandémia alatt azonban az intenzív osztályos munka egyetlen végtelen sémává vált. Minden nap ugyanazt hozta: gépek, értékek, monitorok, felvételek, „exitek”. Emberek helyett állapotok. Nevek helyett státuszok. Az idő szétfolyt, a napok összemosódtak, és már nem tudtam, mikor volt utoljára olyan beteg, akire név szerint is emlékeztem.

És valahol ott kezdtem újra érezni valamit, amikor ezek a sémák lassan fellazultak. Amikor már nemcsak azt láttam, amit tennem kell – hanem azt is, hogy kiért. Ott kezdődött a visszatérés. Akkor kezdtem újra emlékezni, miért szerettem ezt a hivatást. 

Visszajönni nem dráma – hanem csöndes ragaszkodás.

A visszaút nem volt látványos. Nem volt hősies. Csak emberi. Egy nap, amikor valaki megfogta a karom, és azt mondta: „Köszönöm, hogy itt volt." 

Apró visszatérések. Egy új éhség az életre. Egy pillanat, amikor nemcsak láttam a beteget – hanem ismét éreztem is valamit. Empátiát. Kíváncsiságot. Segíteni akarást. 

A kiégés nem egyéni kudarc – hanem rendszerhiba

Sokan nem veszik komolyan a kiégést. Mintha az csak hiszti lenne, fáradtság, amit majd kipihensz a hétvégén. És sok munkáltató sem foglalkozik a szakdolgozók mentális egészségével – mintha elég lenne, ha bírjuk még.

Pedig a pandémia nem múlt el nyomtalanul. A test talán már túljutott rajta – de a lélek nem biztos. A COVID idején szerzett sebek sokunkban ott maradtak. És azóta keletkeztek újak is.

Túlterhelt osztályok, kevesebb ember, több feladat, több felelősség.

Sokan elhagyták a pályát. Akik maradtak, egyre fáradtabbak – nemcsak fizikailag, hanem mélyen, legbelül. A túlélés lett a működés alapja. Nem a hivatástudat, nem az elhivatottság – hanem a puszta küzdelem napról napra. Mégis tovább tesszük a dolgunkat. Csendben. Hivatástudatból. Megszokásból. Néha csak azért, mert más nem tenné. És mert még mindig hiszünk benne valahol, hogy számít, amit teszünk. Hogy valaki épp miattunk éli túl. Hogy valaki pont akkor nem marad egyedül.

A sebek nem látványosak. Nem vérzők, nem kötözhetők. Csak ott vannak – naponta nyílnak újra. És ha nem beszélünk róluk, ha nem törődünk velük, egyszer csak nem marad, aki begyógyítsa őket. 

Miért fontos a kiégéssel foglalkozni?

Mert aki kiég, az nemcsak elfárad – elveszíti önmagát a hivatásában. És egy egészségügyi rendszer, ahol a dolgozók elvesztik önmagukat, előbb-utóbb maga is összeomlik.

Az egészségügyi szakdolgozó nem fogyóeszköz. Nem „munkaerő”, amit túl lehet terhelni. Hanem ember – érző, gondolkodó, törődő ember – aki embereket tart életben. És ha ezt az embert elfelejtjük támogatni, ha csak addig fontos, amíg bírja, akkor elveszítjük vele együtt azt a figyelmet, empátiát, biztonságot is, amit adni tudna.

A kiégés nemcsak egyéni tragédia. Ez szakmai veszteség. Társadalmi következménnyel. Minden egyes pályaelhagyóval eggyel kevesebb lesz, akihez fordulhatnánk a bajban.

Ezért kell komolyan venni. Nemcsak azért, hogy mi, szakdolgozók jól legyünk – hanem hogy mások is jól lehessenek általunk. 

A legnehezebb tananyag: önmagam

A legnehezebb betegem én voltam. Mert túl sokáig nem vettem komolyan a saját tüneteimet. Mert azt hittem, kibírom. 

Sokáig csak adtam. Jelenlétet, figyelmet, türelmet, energiát. Másokat támogattam – és közben elfelejtettem, hogy néha nekem is szükségem lenne ugyanerre. De nem mertem szólni. Mert azt hittem, nem illik. Mert a segítők nem kérhetnek. Csak teszik a dolgukat. Hogy bírni kell, ez a hivatás része. Hogy nem a kérés, hanem a csend a szakma nyelve. 

Most már tudom: az, aki mindig másokon segít, előbb-utóbb magára is figyelni kénytelen. Nem gyengeségből. Hanem azért, hogy egyáltalán képes legyen tovább segíteni. Mert a gondoskodásnak is van határa – és az első határvonal mindig mi magunk vagyunk.

Gyógyítani másokat csak akkor lehet igazán, ha közben megtanuljuk saját magunkat is gyógyítani. És talán ez a legnehezebb tananyag mind közül.