Anya is fáradt, apa is fáradt, de kinek nehezebb?

–

A napokban egy online magazin Facebook-oldalát nézegettem. A felületen különféle cikkek találhatók gyerekekről, nevelésről, óvodai és iskolai témákról, valamint a szülői szerepekről. Egy-egy bejegyzés alatt körülbelül 10 és 40 közötti hozzászólás szokott megjelenni, két cikk azonban kiemelkedően nagy figyelmet kapott.

Az egyik írás azt a kérdést járta körül, hogy „Panaszkodhat-e egy anya?”. A cikk alatt több mint 300 hozzászólás született – nők és férfiak egyaránt aktívan részt vettek a „beszélgetésben” (sárdobálásban…).

A másik egy apa személyes vallomása volt arról, hogy a gyerekük születése óta magányosnak érzi magát, és eltávolodott a partnerétől. Ez a poszt pár nap alatt több mint 900 hozzászólást generált. A „kommentszekcióban” heves vita bontakozott ki: nők és férfiak között komoly nézeteltérések, indulatos véleménycserék zajlottak – valódi adok-kapok alakult ki. Ilyesmik:

„Egyformán részt kell venni a gyermeknevelésben, a háztartási munkában, és talán mindkettőjüknek több idejük lenne egymásra! Az apukáknak is fel kell nőni a feladathoz, nem kamaszként állni sorba anyukánál.”

Észre kellett vennem egyrészt, hogy a „vita” mögött valódi meg nem értés, „párhuzamos valóságok” megléte áll. Másrészt pedig azt, hogy a hozzászólások között kialakult „párbeszéd” (vagdalkozás) valahogy leképezi azt, ami sok párkapcsolatban is megjelenik.

Valaki „bedobja a horgot”

A pszichológia – azon belül is az Eric Berne-féle tranzakcióanalízis – a kommentek között látott, és sok kapcsolatban is megjelenő ilyen típusú működést „játszmának” nevezi. A játszmák olyan ismétlődő viselkedésminták, amelyekben a résztvevők rejtett motivációk alapján, nem tudatos szinten kommunikálnak.

A játszmák célja gyakran az, hogy elismerést, igazolást nyerjünk – de nem nyíltan, hanem kerülő úton. Másként megfogalmazva: mindenkinek van egy figyelmi igénye a társától, amit, ha nem kap meg, akkor máshogy „csikarja ki”. Odafigyelésre, „simogatásra”, pozitív megerősítésre – pszichológiai szakkifejezéssel élve: pozitív stroke-ra – vágyik. Ha pedig ez hiányzik, akkor negatív formában próbálja pótolni: elmarasztaló ítélettel, szidással, vagyis negatív stroke-kal.

Ezek a játszmák nem kínálnak valódi megoldást az érzelmi szükségletekre – sőt, épp ellenkezőleg: ahelyett, hogy közelebb hoznának, még inkább eltávolítanak, elvágva a valódi érzelmi kapcsolódás lehetőségét.

A játszmák felismerhetők a tipikus mintázatukról is. Valaki „bedobja a horgot”: mond valamit, amiről pontosan tudja, hogy a másik „rá fog harapni” és „vissza fog rá vágni”. Például:

– Már megint később jöttél haza, mint amit megbeszéltünk. Nem igaz, hogy nem számíthatok rád!
– Hogy mondhatsz ilyet? Keményen dolgozom, és itthon is igyekszem helytállni. Abszolút számíthatsz rám, erőmön felül is, viszont te nem támogatsz semmiben!
– Mi az, hogy nem támogatlak? Szerinted ki rakott vacsorát az asztalra ma is?! Szerinted ki tart mindent kézben, amíg te a kollégáiddal kávézgatsz?!
– Nem kávézgatni járok, hanem dolgozni! Dolgoznom kell, különben miből tudnánk megteremteni azokat a feltételeket, amelyek között élünk – beleértve a babaúszást, a Ringató-foglalkozásokat és a cuki ruhákat?! Én is nagyon szeretnék többet itthon lenni.

A bántó mondatok tovább röpködnek oda-vissza, miközben egyre súlyosabbá válnak. A játszma vége pedig az, hogy valaki – szimbolikusan vagy ténylegesen – „becsapja az ajtót”.

Az első pillantásra időbeosztási vitának tűnő párbeszéd valójában mélyebb érzelmi szükségletekről szól. Mindkét szülő arra vágyik, hogy a társa (f)elismerje, értékelje és becsülje a mindennapi erőfeszítéseit. És mivel ezt sokszor nem kapja meg, úgy érzi, hogy nem veszik őt észre, hogy magányos.

Adni, elvégezni, helytállni, adni, elvégezni, helytállni…

A mai anyák és apák több időt töltenek a gyerekükkel, mint a 20–30 évvel korábbi szülők. A gyereknevelés egyre inkább szól minőségi együttlétről, közös programokról, érzelmi jelenlétről. Az X, de különösen az Y generációhoz tartozó szülők a gyerekek érzelmi jólétét helyezik előtérbe. Többet kommunikálnak velük, szülői szemléletük alapját a gyerek igényeire való érzékenység, valamint a gyors és empatikus reagálás – azaz a gyerekközpontúság és a válaszkészség – képezi.

Ezen kívül ott vannak még a háztartási feladatok is, amelyek a gyerek(ek) születése után új dimenzióba lépnek – pelenkák, mosás, főzés, rendrakás, cumik fertőtlenítése… És persze a munka, a „kettős karrier”, vagyis az otthoni és a munkahelyi helytállás igénye, szükségessége, – társadalmi és egzisztenciális – elvárása.

Mindenki fáradt, mindenkinek nehéz – de kinek nehezebb?

Éppen ez az! Ez a központi kérdés. És – azt hiszem – ezt nem lehet eldönteni. Ez az eldönthetetlenség pedig fenntartja a játszmákat, a párkapcsolati (és a kommentekben megjelenő…) konfliktusokat. Ugyanis mindenkinek igaza van. Mindenkinek!

A gyerekek igényeire és szükségleteire reagálni, gyereket nevelni: minden öröm és szépség mellett fárasztó. Nagyon fárasztó. Jó példa erre az igény szerinti szoptatás, ami jó a babának, de az anyák részéről állandó elérhetőséget és folyamatos készenlétet követel. Ugyanakkor az anyákhoz hasonlóan a mai apák is lényegesen aktívabbak a gyereknevelésben, mint a korábbi generációk tagjai.

Kutatások szerint a mai kisgyerekes apák háromszor annyi időt töltenek gyerekeikkel, mint annak idején saját nagyszüleik tették. A változás mértékét jól érzékelteti az is, hogy míg az 1980-as évek elején az apák 43%-a soha nem cserélt pelenkát, addig mára ez az arány 3%-ra csökkent.

És a háztartás? Sajnos sokak szemében a háztartás vezetése továbbra is elsősorban női feladatnak számít. A mérleg ebben a tekintetben még mindig messze van az egyensúlytól. Ez igazságtalan. Ugyanakkor egy friss felmérés szerint a mai apák naponta átlagosan 30 perccel többet vállalnak a házimunkából, mint annak idején a saját édesapjuk. És sokan valószínűleg még többet vállalnának, ha tehetnék. Ha lenne rá idejük.

A munka világában tapasztalható igazságtalanságok – mint az üvegplafon-hatás, a férfiak bérelőnye, az atipikus foglalkoztatási formák alacsony elterjedtsége – nyomasztóak, dühítőek. Ugyanakkor nemcsak az anyák, hanem mindkét szülő számára feszítő kényszert okozhatnak, és egyértelműen akadályozzák a hagyományos szerepmegosztás mintájának feladását. Egy felmérés szerint például az apukák nagyjából fele szeretne még több időt tölteni a gyerekével, ám ezt a munkájuk miatt nem tudják megtenni, ami komoly bűntudatot okoz számukra.

Mit tehetünk? Mondjuk ki, álljunk meg, nyugodjunk meg

A legfontosabb, amit egy pár tehet, hogy felismeri: az adott konfliktus gyakran nem a mosatlan edényekről, hanem az érzelmi igényekről szól. Ha sikerül leállni a játszmákkal, és őszintén megfogalmazni az érzéseinket – például azt, hogy „szükségem van arra, hogy észrevedd, mennyit dolgozom a családunkért” –, akkor elmozdulhatunk a megoldás felé.

Az érzéseink megfogalmazása mellett az is fontos, hogy észrevegyük a másikat: vajon a nagy rohanásban, a rengeteg tennivaló közepette megállunk-e, és valóban látjuk-e a másikat?

Emellett el kell(ene) fogadnunk azt is, hogy nem lehet mindent egyszerre, tökéletesen csinálni. A tökéletes szülő, a tökéletes munkaerő és a tökéletes házastárs egyidejű szerepét nem lehet hibátlanul betölteni – de nem is kell. Az elég jó szülőség sokkal reálisabb cél, és hosszú távon fenntarthatóbb is.

Végezetül…

A gyerekvállalás (mint a családi élet ciklusai általában) tele van kihívásokkal. De ezek nem feltétlenül visznek szét – de taníthatnak minket. Ha felismerjük, hogy az egymásra mutogatás mögött gyakran szeretet, fáradtság és elismerés iránti vágy húzódik meg, akkor közelebb kerülhetünk egymáshoz. Még akkor is, ha épp halmokban állnak a mosatlan edények.

WMN szerkesztőség