A telefonos fotózgatás az élményeid gyilkosa lehet – a pszichológus elmondja, miért

–

Az emlékezet valójában nem passzív emlékraktár, hanem egy olyan rendszer, amely aktívan befolyásolja a döntéseket, jövőorientált, és kíméletlenül szelektál. Nem mindegy, mi a cselekvés perspektívája és célja – mert ez határozza meg azt is, hogyan raktározódik el bennünk egy adott élmény.

Élmény, ami nem élmény

Emlékszem a 2019-es budapesti Muse-koncertre. Az előttem álló nő az egész előadást végigvideózta, magasba emelt telefonnal. Ne térjünk ki most arra, milyen lett a felvétel minősége, vagy hogy valaha is visszanézi-e – valószínűleg nem. Ami igazán érdekes, az nem ez. Hanem az, hogy ez az aprónak tűnő döntés – a rögzítés szándéka – mélyen befolyásolta, hogyan élte meg az adott pillanatot, és hogy hogyan fog emlékezni rá.

A szándék persze érthető: megőrizni egy életre szóló élményt, amitől az ember gazdagabbnak érzi magát, ami kitör a hétköznapok mókuskerekéből, és megmutatja: az élet tele van varázslatos, megismételhetetlen pillanatokkal. A végeredmény viszont gyakran csak ennyi: gyenge minőségű videó – és halványabb, kevésbé átélt emlék.

Nem passzív raktár, hanem aktív újraalkotás

Az emlékezetnek először szelektálnia kell. Okostelefonjaink és az internet révén naponta több mint harminc gigabájtnyi információ bombáz bennünket – ez csaknem 12 óra folyamatos streamingnek felel meg. Az agyunkat azonban arra „tervezték”, hogy felejtsen. Evolúciós szempontból ugyanis egyáltalán nem lenne előnyös, ha minden fölösleges információt tárolna.

Egyrészt nincs olyan opció – még –, mint a számítógépeknél, hogy ha megtelt, akkor egyszerűen nagyobb tárhelyre cseréljük. Másrészt rendkívül energiaigényes lenne minden emléknyomot fenntartani.

Az emlékezés olyan, mintha megemésztenénk valamit: az agyunk alkotóelemeire bontja a szituációt, és különböző helyeken tárolja. Lássunk egy példát az én emlékeimből:

• Hol? Groupama Aréna

• Mikor? 2019. május

• Kik? Én és a testvéreim

• Mit csinálunk? Muse-koncerten vagyunk

Ezeket az információkat a hippocampus egy speciális, egyedi kóddal – olyan, mint egy QR-kód – látja el. Amikor fel akarjuk idézni az adott eseményt, akkor ennek a kódnak a segítségével találjuk meg a különböző emlékrészleteket, és alkotjuk újra az élményt.

Amikor például keressük a kulcsunkat vagy a telefonunkat, esetleg nem jut eszünkbe, hova parkoltunk a mélygarázsban, valójában azért kerülünk nehéz helyzetbe, mert rengeteg, kontextusában hasonló emlék verseng a felidézésért. Az agyunk ilyenkor azzal tudja segíteni a folyamatot, hogy valamilyen módon különlegessé teszi az adott emléket – és erre több eszköze is van.

A megkülönböztetés eszközei

A környezetnek számtalan részlete lehet útjelző számunkra. Azért játsszák unásig a rádiók a ’60-as, ’70-es, ’80-as és ’90-es évek slágereit, mert a zene az egyik legerősebb kontextuális inger, amely segít felidézni az adott életszakaszhoz kapcsolódó emlékeinket és érzéseinket. De ilyen jel lehet az épített környezet is.

Ugye, mennyi emlék felidéződik, amikor visszatérünk szülővárosunk helyszíneire? Vagy ha megérzünk egy, az életünkben időről időre felbukkanó illatot – például az üde tavaszi esőét?

És ugye, mennyire nehéz felismerni egy arcot, ha kontextusból kiragadjuk?

Néhány hete történt velem egy ilyen eset: találkoztam a GLS-futárunkkal egy boltban. Hiába tudtam, hogy ismerős, csak órákkal később állt össze a kép, hogy honnan – egyenruha nélkül nem ugrott be rögtön.

Ennek a „speciális QR-kódnak” nemcsak a külső világ, hanem a belső világunk is része. Az érzéseink átfestik az élményt, és sajátos jelként segítik a részletek előhívását. Ezért fordul elő, hogy ha szomorúak vagyunk, nagyobb valószínűséggel jutnak eszünkbe más szomorú emlékeink, míg ha örülünk, akkor hirtelen rengeteg más örömteli élmény is felidéződik.

A kulcsunk, szemüvegünk vagy parkoló autónk megtalálásának nehézsége sokszor abból fakad, hogy túl sok, egymáshoz nagyon hasonló emlék verseng a felidézésért – szinte ugyanolyan „kóddal” ellátva.

Fekete lyuk és eseményhatár

A hippocampus végzi el az emlékek feldarabolását, és azt is ő dönti el, mely emlékek tartoznak egy „csomagba”. Általában az alapján határoz, hogy mennyire változik meg a kontextus: minél különbözőbb térben és időben zajlik két esemény (pl. reggelikészítés vs. vacsora), annál valószínűbb, hogy külön emlékezeti kódot rendel hozzájuk.

Amikor a hippocampus elkezdi feldarabolni az eseményeket, két emlék között létrehoz egy úgynevezett eseményhatárt – ez hasonlóan működik, mint a fekete lyuk eseményhorizontja. Az eseményhatáron túli dolgokat nehezebb visszaidézni: a hosszú távú emlékezet „elnyeli” őket, miközben a figyelmünk már az új élményre fókuszál.

Eseményhatár általában a kontextus megváltozásával jön létre: például ha témát váltunk egy baráti beszélgetésben, ha vágás történik egy filmben, ha új szereplő lép be – vagy ha egyszerűen csak átmegyünk az egyik szobából a másikba. Ott találjuk magunkat a konyhában, és nem tudjuk, miért jöttünk oda, majd a frusztrációnkat némi chips vagy csoki elfogyasztásával csillapítjuk.

Az emlékezeti rendszerek működését a prefrontális kéreg hangolja össze – mint egy ügyvezető a cég élén. Célokat tűz ki, és ezek mentén összehangolja a többi alrendszer munkáját. Nem mindegy tehát, hogy egy adott eseménynél milyen célokat jelöl ki, mert utána ezek szerint fogja használni az emlékezetünket is.

A megörökítés mint perspektíva

Képzeljük el, hogy ott vagyunk a barátunk esküvőjén, és nincs nálunk a telefon. A szertartás közben eszünkbe jut, amikor legutóbb a közösen eltöltött hosszú hétvégén ugyanezzel a mosollyal tekintett a párjára. Észrevesszük, milyen jól áll neki az öltönye színe, és milyen jó, hogy ezt választotta – több ilyen szettje is van. Az anyakönyvvezető hivatalos beszéde elképesztően unalmas, de magunkba szívjuk a koranyár illatát, ahogy a nyitott ablakon bejön egy szélfuvallat. Az egyik zenénél rájövünk, hogy ennek a zenekarnak a koncertjén voltunk közösen még tizenévesen – és ekkor bevillan a kamaszkorunk összes hülye döntése, igazán intenzív emlékképekkel. És akkor hirtelen elérzékenyülünk: „Te jó ég. Megházasodik. Tényleg.” És könnyek gyűlnek a szemünkbe – egyszerre az öröm és a valami végleg véget ért bánata, nosztalgiával fűszerezve.

De nézzük meg ezt az eseményt egy másik cselekvési perspektívából: a prefrontális kéreg ezúttal nem azt a célt tűzi ki, hogy megélni a pillanatot, hanem azt, hogy megörökíteni a fontos pillanatokat. Ezért nálunk van a telefon.

Egyrészt, ha a szorongók népes táborába tartozunk, akkor legalább háromszor ellenőrizzük, hogy lenémítottuk-e a készüléket, nehogy megzavarja a nagy pillanatot. Eleve olyan helyet választunk, ahonnan jól lehet fotózni a bevonulást, és jó szögből tudjuk elkapni majd az első hitvesi csókot is. Egy ponton azonban idegesek leszünk, mert a bevonulásnál sajnos homályos volt a kamera lencséje, így az egész videó kuka. A fények is kifejezetten rosszak: pont a pár feje maradt sötétben. Ráadásul az esküvői fotós is pont beállt elénk. „Minek jött ide?!” – gondoljuk idegesen. Az anyakönyvvezető unalmas beszéde alatt szerencsére kapunk egy közepesen fontos üzenetet, amit aztán olvasgatunk – kicsit még örülünk is neki, habár átfut rajtunk némi szégyenérzet, és reménykedünk, hogy a hátrébb állók nem vették észre a telefonnyomkodást.

Paradoxon, de ha nem arra fókuszálunk, hogy megörökítsük a pillanatot, hanem csak egyszerűen arra, hogy jelen legyünk, akkor valójában sokkal több olyan emlékezeti nyom és „kód” jön létre, ami segíti majd a felidézést – és valóban életre szóló élménnyé válik barátunk esküvője.
Míg a második esetben, a megörökítés perspektívája sokkal szegényebb élményhez, ezáltal gyengébb emlékhez vezet. Egy lesz a sok közül, ahol fotózni vagy videózni próbáltunk.

Állandóan jelen lévő okostelefon és a kényszeres megörökítés

Az okostelefon fantasztikus lehetőséget biztosít élményeink megörökítésére. És az agyunk is. Viszont választani kell.

Ha megváltozik a cselekvés perspektívája, és az „ügyvezető CEO”, vagyis a prefrontális kéreg a fotózó–megörökítő üzemmód utasítását adja az agyunknak, akkor nem fognak létrejönni azok a természetes folyamatok, amelyek valódi élménnyé formálnák a történéseket.

Ha egy-egy eseményről csak annyi emlékünk marad, hogy fotóztunk, vagy ha automatizmussá vált az életünkben, hogy nyaraláskor „zombi módjára” alkotjuk meg a képeslapszerű beállításokat a lencsén keresztül, akkor érdemes változtatni a szokásainkon.

Mit tehetünk, hogy élményeink is legyenek, ne csak fotóink?

• Ne vidd magaddal a telefont! Ez a legegyszerűbb lépés. Hagyd a kabátod zsebében vagy a táskádban, ha családi eseményre mész, vagy egy várva várt koncerten vagy! Ne legyen elérhető közelségben!
• Fotózás helyett fókuszálj a részletekre! Próbálj meg észrevenni apró változásokat az emberek mimikájában, hanghordozásában, és igyekezz minél több érzékszerveddel azonosítani az érzeteket! Egyrészt ez a jelenben tart, másrészt segíti az élmény elmélyülését és rögzülését.
• Nyaraláson ne ott készíts fotót, ahol mindenki más! A híres helyeken, pózolt testtartásban készült képeket általában ritkán vesszük elő. Ezekhez gyakran nincs érzelmi kötődésünk. Azért fotóztunk, mert mások is ezt tették. Nem belső késztetésből, hanem külső elvárás miatt cselekedtünk.
• Akkor fotózz, ha valami mélyen megérint! Ha már kiélvezted a pillanatot, és megszületett benned egy érzés. Először éld át, csak aztán örökítsd meg!
• Próbálj meg hétköznapi dolgokat, pillanatokat, életképeket elkapni! Ha a fotózás nem pusztán a megörökítés, hanem a világ értelmezésének, megértésének egy módja lesz, akkor egészen más lesz az élmény. Például elkezdesz „vadászni” olyan részletekre, amelyeknek csak számodra van jelentése: balkonládákra, kapukra, gesztusokra, emberekre.

Sipka Bence környezetpszichológus

Ha tetszett ez az írás, akkor kövesd a WMN Creatorát a Facebook oldalán!

WMN szerkesztőség