–

„Ha az ember válaszút elé kerül, válassza mindig a nehezebbet, mert biztosan az a helyes út”

– mondta Apor Vilmosnak és testvéreinek sokszor az anyjuk, a mából visszanézve sorsdöntő intelemként. 

A „székely főnemesi családból származó, daliás termetű, közvetlen és könnyű mosolyú” pap 1892. február 29-én látta meg a napvilágot Segesváron, családja harmadik gyerekeként. Mivel szökőévben született, gyakran megjegyezte tréfálkozva, hogy csak minden negyedik évben van születésnapja. Édesapja szolgálati helyének megváltozása miatt születése után néhány évvel a család Bécsbe költözött. Miután a családfő 1898-ban váratlanul elhunyt, az akkor még csak hatéves fiú „meleg szeretettel osztozott” anyja bánatában.

A visszaemlékezések szerint az egyik alkalommal, amikor sírva találta édesanyját, ölébe kúszott, és ezekkel a szavakkal vigasztalta: „Mama, én megtanulok hegedülni, és olyan szépen fogok játszani, hogy elfelejted a papa halálát.” Az egyedül maradt anya Vilmost és két testvérét gyengéd szeretettel, de erélyes határozottsággal nevelte: fegyelmezettséget és pontosságot várt el tőlük.

Apor eleinte Bécsben, német nyelven tanult, de a gimnázium utolsó három évét már Kalocsán végezte a jezsuitáknál. A remekül tanuló fiú a sportokban is jeleskedett: kiválóan úszott, vívott és teniszezett; szerette a lovaglást és a gyalogtúrákat is.

A papi hivatás iránt már korán érdeklődést mutató gimnazista az érettségihez közeledve bejelentette, hogy papnövendék szeretne lenni. Az édesanyja viszont megfontoltságra intette: arra kérte, hogy a gimnázium elvégzését követően iratkozzon be jogra egy évre, vagy önkéntes szolgálatot teljesítsen. És ha egy év után is megmarad a szándéka, áldását adja a papi hivatásra. De miután a fiú az utolsó gimnáziumi évének karácsonyán ajándékul azt kérte, hogy azonnal kispapnak mehessen az érettségi után, a meghatódott édesanya nem gördített akadályt az elhatározása elé.

Mikor nézhet hátra a ministráns?

Apor papnövendéknek a győri egyházmegyei szemináriumba jelentkezett, ahol a család egyik rokona, gróf Széchenyi Miklós püspök fogadta, majd küldte el egy idő után az innsbrucki egyetemre teológiát hallgatni. A fiatal klerikus a tanulóévei alatt – későbbi sorsát is előrevetítve – így fogalmazta meg hitvallását:

„Valójában úgy érzem, hogy a lelkipásztor-apostolnak szól az utolsó boldogság, a »boldogok, akiket üldöznek, és akik szenvednek az igazságért«. Ez a pap boldogsága, az önfeláldozás, az életáldozat és a vértanúság.”

A szeminárium nevelőtestületének feljegyzései szerint „a nemes természettel megáldott, hitbuzgó, szerény, férfias és okos” Apor tanulmányai során „mindig és mindenben” kitűnően teljesített.

1915. augusztus 24-én szentelték pappá. Első állomáshelye a nagyváradi szeminárium volt, ahol dogmatikát tanított és tanulmányi felügyelő volt. Egy év után azonban Gyulára került káplánnak, és nemsokára plébánosi kinevezést is kapott. 

Szigorú napirendet követett, a szabadidejében tanulással és önműveléssel foglalkozott. Aszketikus fegyelemben élt, de mások felé kedvesség és figyelmesség jellemezte. A pontosságot és a fegyelmet – amelyekre az édesanyja nevelte – viszont keményen megkövetelte: „Ha az óraütésre váró asszisztencia tagjai társalogni próbáltak, rájuk szólt: »Ilyenkor már nincs beszélgetés!« [...] A ministránsokat figyelmeztette, hogy hátranézniök csak akkor szabad, ha leszakad a kórus” – olvasható Közi Horváth József Apor püspök élete és halála című könyvében.

Lelkipásztori munkája mellett hitoktatással is foglalkozott. Tanártársai és tanítványai így emlékeztek vissza rá: „Órái alatt nem igen apologetizált, inkább szeretetével és lelkesedésével ragadott Isten felé. Így is széleskörű, általános műveltséget kaptunk tőle [...] Megjelenése az osztályban egy jelenség volt. Gyönyörűen magyarázott és sugárzott személyiségéből a hit.” A visszaemlékezések szerint leginkább a gyógypedagógiai iskola testi-szellemi fogyatékossággal élő diákjaival szeretett foglalkozni.

Szívügyének tekintette a fogvatartottak látogatását, a szegények és a betegek megsegítését, ő maga és a gyülekezete is jelentős összegeket fordított jótékonysági célokra. Nagy örömmel fogadta, hogy az egyházközség egy róla elnevezett napközi otthont nyitott Gyulán szegény családok gyerekeinek – akiket, amikor csak tehette, mindig meglátogatott. „A karácsonyi ünnepségeket úgy osztotta be, hogy mindenütt ott lehessen: az egyesületekben, a menhelyen, a fogházban és a kórházban. Mindenütt volt néhány szava a közönséghez. Legutoljára maradt a szívéhez nagyon közel álló Apor Otthon. Az apróságok úgy fogadták, mint az apjukat. Körülvették, a vállához simultak, a térdére könyököltek és sugároztak a boldogságtól, ha megsimogatta az arcukat. Amikor a villany kialudt és a kicsinyek a karácsonyfa gyertyáinak a fénye köré gyűlve énekelni kezdték a Csendes éjt, minden évben kicsordult a könnye” – írja Közi Horváth József az említett könyvében.

„Állok elébe”

Több mint két évtizednyi Gyulán töltött szolgálat után, 1941. január 21-én XII. Piusz pápa győri megyéspüspöknek nevezte ki. Nemsokára hatályba lépett a harmadik zsidótörvény, és az új püspök úgy vélte, neki és egyházának is kötelessége az üldözöttek melletti kiállás. Püspöktársait egységes fellépésre kérte, és miután 1944. május 10-én felállították a győri gettót, tiltakozó levében fordult Jaross Andor belügyminiszterhez:

„Isten és a magyar- és világtörténelem előtt Miniszter Urat teszem felelőssé mindazért a betegségért és halálesetért, mindazért a megvetésért és elítélésért, mely ennek az intézkedésnek nyomában fog járni.” Jaross nem válaszolt Apornak, de megjegyezte: „ha nem nézné a levélíró egyházi méltóságát, akkor internálná”. „Állok elébe” – felelte röviden a püspök.