Balatoni József: Kell az a három kiló mézeskalácstészta egy osztályközösségnek!
Jocó bácsi a közös ünnep lényegéről
Olyan, mintha csak tegnap lett volna szilveszter, most meg már mindjárt itt a karácsony… Nekem pedig ez az egyik kedvenc időszakom pedagógusként és magánemberként is. Nagyon izgalmas hetekre emlékszem, tele szuper élményekkel, és most is úgy gondolom, hogy az ünnepek rengeteg lehetőséget adnak a közösségek építésére. Az iskolákban november végétől már minden erről szól, ekörül forognak a programok és persze a gondolatok is. Pár kipróbált ötletet osztok meg veletek arról, hogyan is lehet emlékezetessé tenni ezt az időszakot és az osztálykarácsonyt. Balatoni József írása.
–
Csakis KÖZÖSEN
Amíg tanítottam, bármekkora volt is az osztályom, mindig igényelték, hogy legyen közös karácsony. Sőt! Évről évre korábban szerették volna kihúzni a neveket, hogy ki kinek ad ajándékot, amit aztán izgatottan vártak a gyerekek. Nem is az ajándék volt igazán fontos, hanem az, hogy mindenki együtt készült, izgult, és várakozott arra, hogy megélhessük az ünnep kivételes pillanatait.
Persze mindig igyekeztem kitalálni valami újítást. Akadtak nyilván elengedhetetlen programok, amiket soha nem hagytunk ki –ilyen volt például a közös mézeskalácssütés. Aki teheti, mindenképpen iktassa be az év végéhez közeledve ezt a programot még az iskolában is! Nálunk volt konyha, szóval nem okozott gondot a dolog.
Egyrészt nagyon jó hangulatot ad, hogy egész hónapban a karácsony illata lengi be az épületet, másrészt pedig csapatépítő programnak sem utolsó, jót tesz a közösségnek.
Két lány gyúrta be a három kiló tésztát (igen, ennyi bőven kell egy osztályra), és mindig elképesztően finom lett. Persze ilyenkor van egy kis mókázás is: vicces alakú formák gyártása, egymás belisztezése és ehhez hasonlók. Mégis annyira jólesik ez mindenkinek, hogy tényleg érdemes kipróbálni. Szóval sütésre fel, sütőt és mézeskalácsot minden iskolába!
Elmaradhatatlan program volt minden évben a korcsolyázás is…
…legyen ez a kerületi jégpálya, vagy egyenesen a Városligeti Műjégpálya. Mindegy volt nekik, csak menjünk. És mentünk is rendületlenül! Ők rótták a köröket, én pedig álltam a pálya szélén, és figyeltem őket.
Igen, egy dolog nem történt meg soha: egyik osztályom se tudott rávenni arra, hogy korcsolyát húzzak és a jégre menjek.
Az a helyzet, hogy nem túl jó az egyensúlyérzékem, úgyhogy egyszerűen nem való nekem ez a sport. Amikor kérdezték, miért nem megyek be a pályára, mindig azt mondtam nekik, hogy „az anyukám nem engedi”. Ami igaz is volt, mert amikor először meséltem neki, hogy a gyerekekkel korcsolyázni megyek, ő azt mondta: ne menjek a jégre, hiszen ismer…
(Az egyik osztályom ezt nem hitte el, ezért egy osztályfőnöki óra alatt fel kellett hívnom anyát, ő pedig kihangosítva megerősítette, hogy valóban megtiltotta a korcsolyázást. Jót nevettek a gyerekek.)
Általában a korcsolyázás után beiktattunk még egy kis lézengést is a karácsonyi vásárokon. Együtt sétáltunk, nézegettük a portékákat, a fényeket, és egyszerűen csak jól éreztük magunkat. Mindannyian nagyon vártuk ezt a közös kikapcsolódást.
Annyira, hogy volt olyan diákom, aki már szeptembertől a Last Christmast énekelte mindenkinek, az én legnagyobb „örömömre”, mert ha létezik a világon zene, amit ki nem állhatok, akkor ez az a dal. Ő persze pontosan tudta, hogy ezzel engem ki lehet kergetni a világból, de mégis olyan jó volt, na.
A programok csúcspontja mindig a közös osztálykarácsony volt
Minden évben feldíszítettük a karácsonyfát, már december elején villództak rajta a fények. Sőt, a termet is kidekoráltuk csillogó-villogó díszekkel, hogy tökéletes legyen a hangulat. A közös karácsonyt is többféleképpen meg lehet ünnepelni.
Az egyik kedvencem az „angyalkázás”. Ez egészen az utolsó hétig eltarthat. A feladat az, hogy azt a diákot, akit kihúzott a másik, minden áldott nap meg kell lepni valami aprósággal, mindezt úgy, hogy az illető ne jöjjön rá, ki az ő „angyalkája”. Ne gondoljatok nagy dolgokra, inkább az volt a cél, hogy mindenki a lehető legkreatívabb legyen, és minél több vidám pillanatot szerezzen a másiknak. Nagyon izgalmas volt, és egész héten ment a nyomozás, a találgatás: vajon ki lehet a titkos ajándékozó.
Együtt eszünk, együtt leszünk
A téli szünet előtti utolsó napon mindenki hozott valami finomságot, együtt társasoztunk, ettünk, zenét hallgattunk, majd a végén átadtuk az ajándékot annak, akit kihúztunk. Ezt is igyekeztünk minden évben valamivel feldobni. Volt, amikor verset kellett írni a másiknak, de olyan is, hogy kizárólag saját kézzel készített ajándékot vártunk egymástól.
Az egyik évben pedig egy közösen eldöntött, előre meghatározott összeggel, a kihúzott személy nevében kellett támogatni valamilyen szervezetet vagy alapítványt. Így mindenki jótékonykodást kapott karácsonyra, ami még meghittebbé tette az ünnepet.
Kis segítség
Mindig kiraktunk egy listát a falra, amire mindenki felírhatta a neve mellé azt, hogy mit szeretne, vagy épp mit nem.
Én például minden évben kaptam a diákoktól borotvahabot és őrölt kávét úgy, hogy soha nem borotválkozom, és kávéfőzőm sincs. Sőt, a bögréim se férnek már el sehová, szóval mindig azt szoktam felírni, hogy „csak ezt a hármat ne”. Ezért egyszer kaptam egy pólót, amin egy bögre kávé volt, méghozzá borotvahabbal.
Nagyon jót nevettem, szeretem ezeket az ötletes ajándékokat.
Most, hogy ezt így végiggondoltam a cikk miatt, kicsit nosztalgikus hangulatba kerültem, nagyon jólesett visszaemlékezni arra, hogy mi mindent éltem át a tíz év alatt az osztályaimmal decemberben.
A lényeg, hogy ünnepelni kell.
Minden iskolának és osztályközösségnek meghitt készülődést kívánok!
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / slobo
