Kiszabadul az idő a palackból és megáll – Egy hét Toszkánában, három gyerekkel

–

Egyszerűen odavagyok az olasz tájért, városokért és falvakért, na meg azért az életszemléletért, amely átsüt mindenkin és mindenen. Nyilván ott is vannak gondok, nehézségek, kilátástalan helyzetek, mégis rengeteg mosolyt és kedvességet kapni egy-egy hétköznapi szituációban is szinte bárkitől. Ami pedig még ennél is jobb: Toszkánában azt éreztem, hogy egyszerűen megáll az idő. Bizonyára más a dolgos mindennapokat élni, mint a nyaralásod eltölteni ezen a helyen, mégis azt gondolom, valahogy lassabban peregnek a percek, és nem csak annak, aki pihen.

Mintha az idő több lehetőséget kapna arra, hogy kitöltse a teret, amely rendelkezésére áll.

A híres olasz ritmusba nagyon könnyű beleszokni: mi kifejezetten korán kelő család vagyunk, és nyaralás alatt sem voltunk képesek hét óránál tovább lustálkodni, de a lassú reggel, az elnyújtott délelőtt, ebéd utáni szieszta, és az öt után kezdődő pezsgés körforgásába igazán könnyen bekapcsolódtunk.

A másik, ami kifejezetten szembetűnő itt, hogy mennyire szeretik a gyerekeket. Nincs az a bambino, akinek ne jutna egy kacsintás, mosoly vagy egy kedves biccentés a jegyellenőrtől a bolti eladón át az úszómesterig – tényleg bárkitől. Utcán hisztiző gyerek (persze, nyilván ez mindig másokkal történt, csakis azért tudom), és az ő verejtékező szülője nem kap lesajnáló pillantást vagy morgolódást a szembejövőtől. Inkább pár kedves szót vagy vigasztaló megjegyzést – ha pedig szerencséd van, és turista vagy, a gyereked nem tud olaszul, így annyira érdekes számára a felé irányított dallamos szavak sora, hogy abba is hagyja az egész ramazurit.

Bár tudom, általánosítani nem szabad: Olaszország egyelőre számomra tényleg az a hely, ahol szebben süt a nap, és színesebben virágoznak a fák. Egyszerűen attól a ténytől, hogy az emberek pozitívabban állnak hozzá az élethez.

Persze talán könnyebb is így tenni a hullámzó tenger és az égig nyúló pálmafák között.

Ahol rést talál az idő a palackból

A szállásunk egy apró olasz falu nagyon egyszerű, de jól felszerelt apartmanjában volt, egy kis társasház földszintjén. (Ezt egyébként télen foglaltam le előre az Airbnb-n, körülbelül feléért, mint egy Balaton-parti szállást, vagy mint a környéken, ahol megszálltunk bármit, ezért tényleg érdemes átkutatni mindent időben. Akadnak megfizethetőbb gyöngyszemek, ha résen vagyunk.)

Tíz órát utaztunk autóval, amit a gyerekeink rendkívül ügyesen bírtak, a titok a hajnali háromkor való indulás és a jókor beiktatott városnézés volt. Ebben már nem terveztünk előre, Olaszországban ugyanis bárhol tehetsz egy kis kitérőt, mindenhol találsz egy csodás várost, minimum egy várat, és a világ legjobb fagyijából néhány gombócot.

Ezért a sorsra bíztuk az egyetlen hosszabb megállót, így kötöttünk ki Ferrarában. Nem csalódtunk: a kis sikátorok, a Rómeó és Júlia világába visszarepítő főtér, az utcazenészek és a mediterrán levegő meg is adták a lendületet az utolsó három órára az autóban.

Természetesen az érkezést és kipakolást követően első utunk a tengerpartra vezetett. Számomra ez minden találkozáskor amolyan szent pillanat. Valami ösztönös vonzódás él bennem a végtelen, hullámzó kékség felé, amit nem lehet megszokni, elfelejteni, csak ünnepelni minden egyes alkalommal, amikor beteljesülhet.

Miután megmártóztunk a kifejezetten kellemes vízben és megcsodáltuk a szemben nyújtózó hegyeket, valamint a végtelen messzeséget a láthatatlan túlparttal, visszatértünk a szállásra megpihenni.

És képzeljétek, sokat-sokat olvastam mindennap. Nem leszek álszent, nagy segítség volt ebben, hogy nem volt wifink, sőt nagyrészt hálózatunk sem. Mégis ettől volt igazán ötcsillagos a mi egyszerű kis apartmanunk. Kieresztette az időt a palackból.

Úgy alakult, hogy idén különösen jól választottam ki a nyaralásra szánt olvasmányokat. Bár nem ismeretlen köteteket cipeltem magammal: arra a döntésre jutottam, hogy irodalom terén is felülök a nosztalgiavonatra, ha már szó szerint megtettem. Így került a bőröndömbe Gerald Durrell Korfu-trilógiája (Családom és egyéb állatfajták; Madarak, vadak rokonok; Istenek kertje).

Persze más táj és más emberek, de mégis olvasás közben Korfu éppen azt adta, mint Toszkána a valóságban: a természet iránti csodálatot, a múltidézés örömét, az időtlenség szülte szabadságot, és a tökéletességet a mulandósággal kézen fogva. Utóbbit azzal a húsba vágó ténnyel tolta az arcomba, hogy éppen ennek a két dolognak az együtt létezése rajzol keretet mindennek a világon, ami adott pillanatban szép és boldog.

Új felfedezések egy rég nem látott helyen

Családunk az aktív pihenés híve, és bár közösen imádjuk a tengert meg a fürdést, a mehetnék eléggé bennünk van, ezért nem volt kérdés, hogy buszon, vonaton, hajón vagy épp a lábunkon, de megyünk, amennyit csak lehet.

Ezek a mozgalmas nyaralós, kirándulós napok, amikor különösen hálát adunk drága gyermekeink igazán magas energiaszintjéért, amelyből a hétköznapokban boldogan imádkoznánk le pár fokot, csak hát, ugye, kérésre ezt nem adják.

Még azt szeretem nagyon Olaszországban, hogy nem tűnünk fel: maximum a három szinte fehér hajú gyerek okoz ámulatot, de a hangerő, az amplitúdó, na és ugye, a sokat emlegetett temperamentum nem jelent különösebb csodálnivalót. (Ezért mondom mindig a férjemnek, hogy két éve Svájc is gyönyörű volt, de valljuk be, kevésbé mutattunk autentikusan, és esélytelen volt bárhol is belesimulni a környezetünkbe. Persze ettől még elmondhatatlan élményt adott, de ha engem kérdeztek, egész más a vonzódásod egy ország iránt, ahol a csodálat mellett valahol otthon is tudod érezni magadat.)

A tengerben való fürdés mellett tehát sokat voltunk mozgásban: például megmutattuk a gyerekeknek Pisát, ahol elkapott minket egy futózápor, megcsodáltuk a lélegzetelállító látképet a hídról, meg persze elsétáltunk a ferde toronyhoz, és bár ez így mind nagy élményt jelentett, de egyiknek sem volt esélye lekörözni az emeletes vonat adta eufóriát, amivel megtettük odáig az utat.

Gyerekkel utazva meg kell tanulni, hogy egész mást tartanak érdekesnek, mint mi. A látványosság adta ámulat, ahol hat kilométeres sor áll, és mindenki azon van, hogy a készülő fotón tartsa a dőlni látszó tornyot (természetesen mi is csináltunk hasonló képet), egy perc nyugtázás után elillan. Marad a zsúfoltság iránti iszony. Akkor hova tovább?

Nos, néhány utcára akadtunk rá a pisai botanikus kertre (Orto botanico di Pisa), ami fantasztikus választásnak bizonyult: nagy tér, rengeteg zöld, izgalmas növények és tágas játszó-futkosóhely a gyerekeknek. A tömeg pedig sehol: hiszen ők mind sorban állnak a túloldalon.

Így bár tíz éve jártunk már itt, mi is tettünk új felfedezést: míg akkor felnőtt utazóként több várost végigjártunk egy nap alatt, mert minden fontosat látni akartunk, most más rendszerben kellett gondolkodnunk. Szóval a gyerekek – hiába érezzük sokszor, hogy csak pörgetik az időt, – valójában képesek lelassítani azt. Érdemes élni vele, amikor engedi az élet. Aztán átmenteni ezt azokra az időkre is, amikor nem. Hátha könnyebben sikerül mégis csak kiküzdeni a helyet neki a hétköznapokban. 

Lucca, az örök szerelem

Akadt egy város tíz évvel ezelőtt, amely igazán mély nyomot hagyott bennem, és amióta tudtam, hogy idén visszatérünk, a vele való találkozást vártam a legjobban. Persze annyit beszéltem róla, gondoltam rá, és olyan lelkesedéssel harangoztam be a gyerekeknek, hogy út közben felmerült bennem, nem okoz-e majd csalódást. Végül is a nászutamon jártam végig Luccát először, tele mindenféle felszabadító érzéssel: ugye, tíz év elmúltával nem lesz kevésbé elragadó? Mert Toszkána bármilyen varázslatos is, azért éppen olyan, mint ahogy a kis Gerry annyiszor lefesti Korfut a regényekben: a hely, ahol bármi megtörténhet. Nos, úgy tűnik, bármi biztosan, de az, hogy én csalódjak, szerencsére nem.

Lucca középkori központja, amely a várfal ölelésében fekszik, olyan, mintha egy képeslapban sétálhatna az ember. A magas tornyokról, köztük az igazi különlegességnek számító, tölgyfákkal benőtt Guinigi-toronyról (mi végül nem erre mentünk fel), csodálatos városkép tárul elénk. Az ember egyszerűen visszautazik az időben, mintha a középkorban járna, ez pedig a legkisebbeknek is nagy élmény.

Gyerekekkel is könnyen végigjárható a katedrális mellett álló múzeum, ahol szívesen látták őket. A Piazza dell’Anfiteatro pedig, amely ikonikus helyszínként őrzi az eredeti amfiteátrum körvonalait, kihagyhatatlan pontja a városnak. Lucca ismét jó volt hozzám, igazolta a meséimet a gyerekek előtt. Ez még akkor is így van, ha életünk legrosszabb kiszolgálását is éltük meg a falai között az amúgy összesen kettő éttermi ebédből, amit az olasz utazás alatt beiktattunk. De hát Olaszországban még ezt is megbocsájtja az ember… 

Dél-Amerika az olasz partokon

Nem számítottam rá, de új szerelmem is akadt Lucca mellett: egy napot szántunk a Cinque Terre felfedezésére, amely a Ligur-tenger partján fekvő öt falut foglalja magában. A helyet a világ egyik legszebb partszakaszaként emlegetik, és bár nincs világméretű tapasztalatom, biztos vagyok benne, hogy jogosan. Nem jártam még Puerto Ricóban, csak képeken csodálom jó ideje, de egy az egyben úgy éreztem magam, mintha a vonat elvitt volna minket Dél-Amerikáig. Gyerekekkel is jól kivitelezhető ez a kirándulás: mi vonatoztunk Vernazzáig – ez az utolsó előtti falu – és onnan indultunk visszafelé.

A vasútállomáson megint ízelítőt kaphattunk az olasz vendégszeretetből és az idő másféle értelmezéséről is: rendkívül kedves jegypénztárosunk még négy perccel az indulás előtt is mosolyogva teketóriázott a jegyeinkkel, amelyekre akkor már tíz perce vártunk. Természetesen neki volt igaza abban, hogy nem izgult. Az öt perc késést alapvetőnek tapasztaltuk, ennél többet viszont nem kellett várnunk sehol.

A jól felszerelt vonatok kényelmesek voltak, – más emlékek éltek bennünk tíz évvel ezelőttről –, és nemcsak költséghatékonyabb megoldás, de a hegytetőre utazni talán biztonságosabb is azoknak, akik nem ismerősek a szerpentineken. Utóbbiról busszal mentünk le hazafelé: na, ez sokkal több izgalmat okozott, tekintve a laza, rutinos olasz sofőrt, aki láthatólag egy pillanatra sem számolt a tériszonyos, levegőért kapkodó magyar nővel.

Vernazzától tehát vonattal visszaindultunk Manaroláig, majd onnan hajóval Porto Veneréig vettük az irányt (ez a húsz perc hajóút éppen elég volt számomra a következő tíz évre). Itt felmentünk a várba, megnéztük a lélegzetelállító kilátást a tengerre, majd visszabuszoztunk a La Speziában található vasútállomásig. Le a kalappal a gyerekeink előtt: négy, hat, kilenc évesen kitartóan és lelkesen járták be ezt a kivételes szépségű vidéket, és egyébként minden más kirándulóhelyet, hiszen legalább három-négy várat és ugyanennyi várost néztünk meg az egy hét alatt. 

Az élet ugyanaz, csak kicsit színesebb

A különleges dolgok persze attól azok, hogy egyszer végük szakad. De szerencsére lehet rájuk emlékezni, az idő pedig nem csak ahhoz elég ravasz és szertelen, hogy gyorsan elfusson. Ahhoz is, hogy a legtökéletesebb pillanatokat hagyja meg, miközben a hajmeresztő perceket a legviccesebb sztorikká írja át az emberi fejben.

A gyereklélek pedig igazán alkalmas arra, hogy egy hét után már a legszebb helyről is hazavágyjon, és a szülők felé való végtelen segítő szándéktól vezérelve apában és anyában is felébressze ezt az érzést. Szóval a nyolcadik nap hajnalán autóba ültünk újabb tíz órára. Fáradtan, boldogan és persze az otthont várva.

Végső soron pedig megállapítottam, hogy Toszkána újra azt adta, amit vártam: sokkal többet annál, amit csak remélni lehet. Életünk egyik legszebb és legtartalmasabb nyaralását éltük meg ott, most már öten. Persze három gyerekkel nem a toszkán rózsaszín felhőkön úsztunk, hanem követtük rendesen az olaszos amplitúdót. Ha pedig teljesen őszinte akarok lenni, több helyzetben is felötlött bennem aktuális olvasmányom egyik legkifejezőbb mondata Gerry anyjának tolmácsolásában: „Néha csodálkozom – mondta a mama, meghúzva az utolsó csomót a piros cérnán, – miért nincs még az őrültek házában az egész család.”

De hát ki mondta, hogy a toszkán napok a varázslattól, az időtlenségtől és az elragadtatástól kevésbé igazak? Hiszen a képeken ugyanúgy mi vagyunk, maximum kicsit színesebb ceruzával rajzolja meg őket az idő.

A képek a szerző tulajdonában vannak. 

Széles-Horváth Anna