„Drága uram, ne mondja nekem, hogy még soha nem evett egyetlen falatot egyetlen rokonából sem!”

–

Kisgyerekként imádtam az állatmeséket, Aesopustól Benedek Elekig minden ilyesmit elolvastam

A sokszor játékos nyelvezeten túl a felvázolt helyzetek, az ismerős karakterek és a fogyasztható formában közölt üzenetek is megragadtak. Hiszen mennyivel egyszerűbb átlátni a ravasz róka, a gyáva nyúl vagy a hiú holló motivációit, mint a kétszínű emberi világban lavírozni. A mai napig lenyűgöz, hogy az igazán jó történetek úgy adják át a nagy igazságokat, hogy nem válnak demagóggá, szájbarágás és túlmagyarázás nélkül jelenik meg bennük, aminek meg kell. Még mai, felnőtt fejjel olvasva is.

Ezért is vártam annyira, hogy kézbe vehessem Szécsi Noémi novelláskötetét, a Magvető Kiadó gondozásában megjelent Rohadt állatokat, ami nemcsak emberi archetípusokat, de a hatalomgyakorlás újra meg újra ismétlődő sablonjait is bemutatja, miközben a könyv egy percre sem szűnik meg állatmesének lenni.

A szereplőinknek karrierjük, ambícióik és családi kötelezettségeik vannak, forralt boroznak és majálist szerveznek,

miközben állati mivoltukról sem hagy minket megfeledkezni a szerző, így téli álmot alszanak, alagutakat ásnak, időnként pedig elfogyasztják egymást.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Líra Könyv (@lirakonyv) által megosztott bejegyzés

„Azt meg hol olvastad, apukám, hogy politikai végrehajtó feladatokra egy selymes szőrű, édi csincsillát kell kinevezni?”

A történetek középpontjában a kert ura, a kisállatok nyakán pöffeszkedő Hörcsög áll, valamint legfőbb kommunikációs tanácsadója, a Vakond, akinek munkáját röviden csak így foglalja össze egy másik szereplő: „ha a vezér odaszarik valahová, akkor azt ő temeti be”. És betemetni való akad bőven.

A páros a szerző első regényében, a 2002-es Finnugor vámpírban jelent meg mint történet a történetben. A kötetbe került novellák között van, ami 2005-ben íródott, és olyan is, ami nemrég, mégis egyformán mainak hatnak. Egyes elemek segítségével a novellát konkrét évszámhoz is kapcsolhatjuk (nem maradhatott ki belőle például a Covid alatti karantén sem).

A legtöbb motívum viszont bárhol és bármikor előfordulhatna a magyar történelem legutóbbi évszázadában, és a nemzetközi színtéren is találhatunk példákat.

„Vegye tudomásul, hogy van gerincem, még ha csak négycentis is!”

„Orbán-csúfolót nem szerettem volna írni, mert kicsit már unalmas meg érdektelen is” – mondta a szerző a Literának adott interjúban – „a hatalom természetéről szóló példázatokról viszont talán elmondhatjuk, hogy mindig érdekesek, és ebből a szemszögből lehet ez a kötet releváns.”

Természetesen találhatunk benne áthallásos, kikacsintós mondatokat az utóbbi pár év történéseire utalva, de sokkal inkább szól a rendszerszintű problémákról, a hatalom ismétlődő kérdéseiről, mintsem konkrét esetekről. De kicsit azért mind ott vagyunk ebben a könyvben, legyünk akár patkányok, hörcsögök vagy pockok.

„Dögölj meg – unta el az üregi Nyúl a kulturált politikai vitát, és a padról felpattanva nekiugrott a Mormotának.”

Az alig 110 oldalas könyvet egyetlen délután alatt „befaltam”, annyira vitt előre, pedig minden történés ismerős volt belőle. Elég csak felemelni a fejünket és szétnézni a közéletben, lapozgatni kicsit a történelemkönyvet, végigpörgetni a kommentszekciót, valójában az összes szereplővel és helyzettel találkoztunk már.

A komoly témák ellenére azért voltak részek, amiken jókat nevettem, és olyanok is, ahol csak hitetlenkedve ingattam a fejem, miközben nem győztem kijegyzetelni az erősebbnél erősebb mondatokat.

„Talán nem is volt neve. Méhe volt.”

Amikor azt hittem, több pontos leírás már nem fér bele a könyvbe hatalmi viszonyokról, értékrendről és visszásságokról, mindig érkezett még egy;

került bele nagy adag szexizmus, sunyi rasszizmus, de nem kellett sokat keresgélni a menekülthelyzet vagy a korrupciós ügyek leírásait sem.

A dicső múlt nosztalgiája és az önmaga utánpótlását kitermelő rendszer, a számtalan apró, de árulkodó mozzanat között rájövünk, milyen sok Hörcsögöt látunk magunk körül:

„A Vakond közben hálát adott, hogy a főnöke ezúttal legalább nem akar felszólalni, hogy lezoknizza a földikutyákat, csámcsogva részletezze, hogy mire valók a nőstényeik, dicsérje magát, hogy a betolakodók ellen emelt kerítéssel vágta félbe az élőhelyüket, a keménykezű kertvezetés hasznáról áradozzon, vagy nem minden célzás nélkül megkérdezze a közönségtől, hogy melyek ezen a tájékon az őshonos fajok. A Vakond a legutóbbi diplomáciai csúcs alkalmával is vetődve verte le a mikrofont, mielőtt a vezér kimondhatta volna, hogy élettér.”

Van a könyvben minden, ami társadalmunkban szükségszerű: igazság bajnokai, a hatalmat kiszolgáló, de azt mélyen megvető kisállatok, politikusdinasztiák, kártevők ilyen vagy olyan értelemben, véres kezű gyilkosok és egyszerű kisemlősök. Mindenki kereshet magának egy szimpatikusat. 

A Biokert kis világában saját magunkat nézzük, egyszerre van benne a reménytelenség és az esély a jobbra, gondolkodhatunk megoldáson, vagy elmerülhetünk a realitás mocsarában. Zárásként álljanak itt a Vakond szavai, aki vaksisága ellenére többször is éleslátásáról tesz tanúbizonyságot: „Vannak, akik elmennek, de amíg van eleség, nem mehetünk el mind. Ez a kert a mi kertünk is.”

A mi kertünk is. Úgyhogy maradunk.

[A címben és az alcímekben idézett mondatok a könyvből származnak]

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van

Pichler Zsófi