Fájni nem fáj, csak kellemetlen – valaki írjon már Jennifer Lawrence-nek egy jó vígjátékot!

–

Jennifer Lawrence mint hollywoodi jelenség tulajdonképpen már régóta egy jó romkom után kiált. Itt egy fiatal, szép nő, akinek – sokszor kiderült már – a magánéletben fergeteges humora van, a színészi képességeit már nem kell bizonygatnia (23 évesen háromszoros Oscar-jelölt volt, egyszer nyertes, és aztán begyűjtött még egy nominációt), mindig is egy vagány, belevaló nőnek mutatta magát, és az egyik legjobb barátnője Amy Schumer, Amerika egyik legjobb komikája. (El tudom képzelni, mit művelnek ezek ketten, amikor összejönnek.)

Nonszensz, hogy eddig nem talált magának olyan forgatókönyvet, amiben ezt az oldalát megcsillogtathatta, hiszen lehetett volna az új Meg Ryan, Cameron Diaz vagy Drew Barrymore is – azzal a különbséggel, hogy a művészi elismerésért sem kell tepernie.

És erre tessék, most érezte úgy, hogy végre megtalálta. Itt a történet, amelyben kidomboríthatja, mekkora komika veszett el benne – amit eddig kénytelen volt csak az interjúkra és a vörös szőnyeges vonulásokra tartogatni –, egyúttal (gondolom) olyan, könnyen kivitelezhető projekt, amiért a nemrég született kisbabája mellől sem kell hosszan, messzire elszakadnia.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Jennifer Lawrence (@jenniferlawrence_) által megosztott bejegyzés

Egy 32 éves tenyeres-talpas (épphogy nem közönséges) csajt játszik, aki a keleti part egyik legmenőbb nyaralóhelyén, Montaukban nőtt fel, amelyből a New York-i szupergazdagok mára luxusüdülőt teremtettek, neki viszont összes öröksége (az édesanyja halála után) egy rozzant házikó egy ma már milliókat érő telken, de még ennek az ingatlanadóját sem képes rendesen fizetni, mert csak a gazdagokat kiszolgáló szektorban talál aljamunkát magának.

Úgy érzi, kiszorították a természetes közegéből, és végig kell néznie, ahogy a pökhendi jöttmentek (bebírók) lassan mindenre ráteszik a kezüket, ami valaha az övé volt.

Ez persze részben felelősséghárítás, hiszen ő maga sem tesz sokat azért, hogy jobb helyzetbe kerüljön, ahogy a magánéletében is inkább a könnyebb utat választja: összevissza pasizgat. Egészen addig, míg a megélhetését biztosító autóját is lefoglalják (amivel Uber-sofőrködött), és kénytelen lesz sürgősen valami megoldást találni. Ekkor jön szembe vele egy szokatlan használtautó-hirdetés: az ominózus járgányt nem pénzért lehet megvenni, hanem egy szolgáltatásért cserébe. Egy frissen érettségizett, gátlásos kamasz fiút kellene kicsalogatni a magányából és a görcseiből, mielőtt ősszel megkezdi az egyetemet.

Itt találkozunk a másik érdekes alaphelyzettel: a gazdag szülőkkel, akik annyira elkényeztették a gyereküket, hogy egyszer csak szembesülnek a ténnyel: az teljesen élhetetlen lett. Kizárt, hogy ilyen állapotban megállja a helyét tőlük távol az egyetemi közegben, ráadásul még szűz, így biztosan ki is nevetik majd – gondolják a szülők, akik tehát az egyetlen, számukra ismerős megoldás után nyúlnak: ezt a kérdést is a kezükbe veszik, és pénzért szolgáltatást vásárolnak. Egy idősebb, vonzó lány képességeit, aki majd bizonyára kirobbantja a gyereküket a túlságosan elhúzódó gyerekkorból. 

Van tehát két teljesen érvényes alapszituációnk. Mindkettő kellően meg van indokolva, ki van dolgozva. Most kellene jönnie a komikus bonyodalmak sorozatának, ami a két ellentétes világ és szándék találkozásából jönne létre – hiszen a montauki leányzó, Maddie nem hivatásos kurva, hogy elvegye egy szégyenlős tini szüzességét, ráadásul gyűlöli a közeget, ahonnan a srác jön, a fiú meg nem olyan hülye, mint amilyennek a saját szülei hiszik és beállítják. Nem lesz spoiler, ha elárulom: amikor már épp egy valódi emberi kapcsolat kezdene kibontakozni köztük, akkor kiderül az igazság, és innentől egy örök érték, a becsület lesz a történet tétje.

De hiszen tudjátok! Olyan sokszor láttunk már hasonló sztorikat, amikben a szülők vagy megakadályozni vagy megszületni segítettek egy kapcsolatot, és mindig ugyanaz a cél: hogy a gyereküket próbára tegyék, képes-e saját magáért felelősséget vállalni.

Egy romkomtól nem is érdemes azt várni, hogy másképp működjön, mint ahogy működni képes, vagy mint ahogy több száz éve (tulajdonképpen) kialakították a szabályait. Jól vannak azok lefektetve, nem kell őket bolygatni. Nem is érdemes. Inkább okosan, ügyesen, szellemesen kell alkalmazni őket, és ez sem kis feladat. Gene Stupnitskynak például nem igazán megy – szerintem –, elsősorban nem is íróként, hanem rendezőként. És nem is csak azért, mert hangosan felkacagni ha kétszer tudtam a másfél óra alatt, akkor sokat mondok, hanem elsősorban az fájt, hogy nem volt lelke a filmnek. Nem érintett meg – és ez legalább akkora probléma.

Sem a sebeit flegmasággal takargató Maddie, sem a sérülékenységét pajzsként hordozó Percy nem kerül közel hozzánk, és egymáshoz sem eléggé.

Maddie-ről legalább kiderül, hogy milyen, de Percyről még ez sem – nehéz is lenne őt leírni, mert nincs benne semmi különös. Se nem okos, se nem buta, se nem szép, csúnya, különc vagy átlagos, egyszerűen megfoghatatlan (ami részben lehet az őt alakító Andrew Barth Feldman „hibája” is: nem elég érdekes). Teljesen érthető a kétkedése abban, hogy egy ilyen idősebb, csinos nő mit akarhat tőle, mint ahogy az is, hogy ő viszont valódi kapcsolatot akar, de hogy ki lenne hozzá való, és mit szeressünk benne, az nem derül ki. Így pedig elég nehéz elhinni, hogy Maddie egyszer csak meglátja benne azt az embert, aki az ő lelki gyógyulását is elősegíti.

Aztán meg van néhány akciójelenet is múlt századi CGI-jal, ami inkább kínos, mint mulatságos, pedig nyilván azért tolták el az irrealitásig, hogy annál jobban csapkodjuk a térdünket – a mellékalakokkal viszont épp az ellenkező probléma áll fenn: nem eléggé karakteresek és szélsőségesek (ezáltal viccesek), pedig egy jó vígjátéknál ez alapkövetelmény. A jó humor bevállalós és nem PC, amit ebben a filmben nekem csak egy jelenet karcolt: amikor Maddie meztelenül küzd a ruháiért, amit az éjszakai tengerparti fürdőzés közben csennek el tőle.

Lawrence van olyan vagány, hogy ezt vállalja, de sokkal több ilyen merész húzás kellett volna a filmbe – ez áll jól neki! 

Kár, hogy így egyelőre nem tudott kibontakozni, nem voltak meg hozzá a méltó partnerei. Csak drukkolhatunk annak – a saját érdekünkben –, hogy egyszer találjon rá arra a forgatókönyvre és rendezőre, ami és aki „kihozza belőle az állatot” (persze a nagyon vonzó, zabolátlan állatot), amit borzongással vegyes csodálattal nézhetünk. Kár, hogy mivel a vígjáték műfaja az utóbbi években háttérbe szorult a mozikban (a nagy franchise-produkcióknak tulajdoníthatóan), így egyre kétségesebb, miféle mezőnyből tudna kiemelkedni egy új Nora Ephron vagy Nancy Meyers, akik alkotóként a romkom koronázatlan királynői voltak. Márpedig ilyen író- és rendezőzsenik nélkül még a legnagyobb sztárok sem csilloghatnak. 

Kiemelt kép forrása: Sony Pictures Releasing

Gyárfás Dorka