Miért nem a szeretetteljes odafigyelés, a segítés és a tisztesség uralja a mindennapokat?

–

A fodrásznak a törzsvendég hoz friss házi tojást, csak úgy, kedvességből.

A fodrász hosszan gondolkozva kitalál és megkreál egy olyan frizurát, amely egy gyerekkori trauma következtében létrejött hajhiányt tüntet el – nem cserébe a tojásért, hanem mert odafigyel, mert szeretetből végzi a dolgát.

A piacon az egyik árus odanyújt két pár cseresznyét egy kerekesszékes kislánynak, hogy akassza a fülére, hogy még szebb legyen. Az anyukának meg bedobál cseresznyét egy zacskóba, és odanyújtja, mondván, legyen utánpótlás.

A boltban valaki (akivel van három kisgyerek) vesz két kiflit meg egy tasak parizert, ezt kell beosztaniuk, mert nincs pénz másra, magyarázza. A gyerekek éhesek. A mögöttük álló kifizeti, de elszalad még egy zacskó kifliért meg bedob a kosárba néhány csokit és kifizeti. A gyerekek boldogok, az anyuka köszönömöt suttog, a jóember azt mondja: ugyan már, és ennyi.

Ugyanakkor a boltban odébb lök egy „úr”, és a fejem felett elvesz ezt-azt, közben kiabálva telefonál, hogy mit vegyen még. Azért a biztonság kedvéért még lök rajtam egyet.

A postán egy idős férfi levélcsomagot adna fel, de nem lát jól, nem jó helyre írt valamit. A postásnő ráordít, hogy ő erre nem ér rá. Egy kamasz gyerek kiállva a sorból gyorsan odajön, hogy segítsen, kijavítja a saját tollával, odaszól, hogy most már mehet a küldemény, majd visszaáll a helyére. De még megérinti az idős bácsi vállát, hogy minden rendben van. A postásnő meg nem mond semmit, lárvaarccal kopog a tollával, türelmetlen.

A tanító néni az iskolában megöleli az érkező kicsiket, és mindenkinek ad egy szem epret. (Senki sem eperallergiás, minden ilyesmiről tud!) Otthonról hozta, szép kis kosárkából adogatja. A gyerekek szája fülig ér.

Kiskutyát sétáltat egy pár. Odarohan a kutyához két kiskamasz fiú, és ráütnek egy vizesflakonnal. Röhögve futnak tovább.

A zöld lámpánál egy lány segít egy néninek le- és feltolni a kerekes bevásárlótáskát. A néni hosszan hálálkodik.

Az óvó néni és a dajka néni felváltva maradnak „zárás” után azokkal a gyerekekkel, akikért késve jöttek a szülők, mert még dolgoztak. Adnak nekik vacsorát.

Egy pár egyik tagja felajánlotta az egyik veséjét beteg társának.

A virágárus rám mosolygott, és a csokorhoz, amit vettem, adott egy szál gyönyörű rózsát.

Egy ház leégett. Bankszámlára adakozva, önkéntesekkel végre szerkezetkész állapotra építették vissza, hogy a megözvegyült apa felnevelhesse benne három kisgyerekét.

Egy (sok) család éhezik. Az utcából mindig van valaki, aki úgy főz, hogy nekik is jusson. Van, aki ruhákat ad. A fodrász ingyen nyírja a családot. A családfők a kertjükben termesztett áruikat árulják. Mindig van rá vevő.

Egy egyetemi adjunktus minden követ megmozgat, hogy egy beteg menekült gyereknek sztómazsákot szerezzen. Aztán akad valaki, aki elintézi az operációját is.

Egy másik orvos ingyen jár ki egy orvosi rendelő nélkül maradt faluba, hogy megvizsgálja az ottani betegeket.

Létező emberek ők, mind. Láttam, hallottam őket, vagy meséltek nekem róluk. Róluk, akik sokkal csendesebben, szelídebben hatnak ránk. Nem emelik meg a pulzusunkat, nem jön ránk szorongási roham tőlük, nem okoznak álmatlanságot, gyomorgörcsöt.

A „rossz emberek”, rossz cselekedetek a távolból is erősen, bénítón hatnak ránk.

Emberek az utcán szidják azt, aki (ami…) megemelte az árakat. Egy úr odalép és azt mondja: kuss legyen már, utálja ezt hallgatni, jobban kellene spórolni. Mások a horrorhíreket beszélik át. Van, aki szörnyülködik, van, aki tobzódik az iszonyatban, mintha nem hús-vér emberekről lenne szó.

Agyonverte élettársát. Prostitúcióra kényszerítette gyerekeit. A nevelőszülő éheztette a rábízott gyerekeket. Sokszor már reggel elárasztjuk magunkat ezekkel a szalagcímekkel, még reggeli előtt. Még azelőtt, hogy bárkit megöleltünk volna, vagy bárki megölelt volna minket. Méreg ez, lassan öl.

Hol tarthatnánk, ha ez a szeretetteljes odafigyelés, segítés és tisztesség uralná a mindennapokat! Ha az acsarkodás, irigység, pozícióval való visszaélés helyett szerző céllal cselekedne mindenki. Ha úgy születnének kis és nagy döntések, hogy annak eredménye jó hangulat és biztonságérzet legyen. Ha stabil jövőkép lehetősége bomlana ki.

Egyszer rég, még a nevtanban (nevelési tanácsadó – a szerk.) dolgoztam, amikor egy apa behozta a kisfiát, no nem önként, hanem kötelezték rá. A gyerek négyéves volt, és az apa pénztárcájából aprót lopott. Apuka pedig rányomta a forró kályhára a gyerek tenyerét, mondván: így jár, aki lop. „Asszonyom – mondta – nekem nincs időm terápiába hordani a gyereket, egyedül nevelem a két fiút.”

A minap megállított egy fiatalember, hogy megismerem-e. Nem ismertem meg.

„Én vagyok Arnold. Sosem felejtem el, hogy akkor meg tetszett ölelni és kaptam egy zacskó fruttit. Meg hogy apukámmal sokat tetszett utána beszélgetni. És aztán valahogy, eközben apu megváltozott velünk. Kedvesebb lett. Sokszor meg is ölelt. Valahogy megtanult szeretni minket. Most nagyon beteg. Mi ápoljuk felváltva a tesómmal.”

Sokan vannak, akik csak a bajban jönnek rá, mennyi tartalék erejük van. Mernek ezzel a lehetőséggel élni, dönteni, változtatni. Jobb emberekké válnak. Segítőkészebbé. Szerethetőbbé. Szeretni tudóvá. Örömképesebbé. 

Ahogy az örök emlékű Mérei tanár úr mondta: „Szeretném a tekintetedben látni önmagad legjobb formáját.”

A hétköznapi fasizmusnak nevezett jelenség a fenti példákon kívül is megszámlálhatatlan módon képes megmutatni magát. Az odébb lököm, lelövöm, éheztetem, megzsarolom, megverem, elhagyom, kioktatom, lenézem, kihasználom, átverem mellett és dacára a jó embereknek köszönhető, hogy a világ élhető. Hogy az emberség valahogy mindig utat tör.

A természetben szemetet összeszedő, a kidobott kutyáknak védelmet nyújtó mellett mindig van és lesz, aki eldobja a szemetet, kidobja a kutyát-macskát, megkínoz embert-állatot, de mégis: élünk. A saját környezetünkben mi döntjük el, hogy a jó vagy a rossz emberséget visszük-e tovább a saját példánkkal.

Ez a mi munkánk, és nem is kevés, ahogy a költő mondja.

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van

Kazimir Ágnes