„Megnyugtat, hogy ahogy Isten nekem, úgy már én is képes vagyok megbocsátani magamnak”

–

Bár meg vagyok keresztelve, nem neveltek vallásosan. Gyerekkorom karácsonyainak fontos emléke, hogy mindig megnéztük a jászolt a közeli templomban, de misére sosem járt a család. A templom számomra később is csak temetésekhez kötődött, néha-néha esküvőkhöz.

Egy idő után a családom szakított ezzel a hagyománnyal, és kivételes alkalmakkor – leginkább karácsonykor és húsvétkor – eljárt misére, én azonban akkor még csak borzalmasan cinikusan tudtam hozzáállni a dologhoz. Úgy gondoltam, melegként addig nem fogom átlépni a templom küszöbét, amíg az egyház ilyen homofób attitűdöt mutat.

Sok idő kellett ahhoz, hogy elfogadjam és megértsem: a vallás nem az egyházról szól

Miután betöltöttem a harmincat, tudatosan kezdtem el figyelni arra, hogy békét teremtsek magam körül, ezáltal pedig én is békében legyek. Bár több szabadidőt máig nem engedtem magamnak – de fontos lépés, hogy felismertem ennek igényét! –, viszont többet gondolkodom és gondoskodom a mentális egészségemről. Emellett

elkezdtem nyitottabb lenni. Isten irányába is.

Amikor az utam egy templom mellett vitt el, egyre többször éreztem ugyanis azt, hogy valami húz befelé. A csend, a nyugalom, az atmoszféra, az, hogy leülhetek, és imádkozhatok magamban. Sosem zavart, hogy egyébként nem tudok egyetlen imát sem. Elvoltam a magam által fabrikált fohászokkal, és bíztam benne, hogy Isten is elvan velük.

Arra is rájöttem, hogy mindez igazából az én döntésem. Mert ha őszintén beszélek, Isten úgyis meghallghat. Aztán arra is rájöttem, hogy nem is kell feltétlenül imákban hozzá fordulnom. Elkezdtem hát beszélgetni vele, mesélni neki, kérni tőle, megköszönni, vallani, megmagyarázni, de sosem mentegetőzni.

Ami másnak szakrális sorokból álló ima, számomra önismeret és jóleső párbeszéd lett. Önző? Szabálytalan? Lehet. De nem hiszem, hogy ez érdekli Istent. 

Miután 2022-ben ilyen fontossá váltak számomra ezek a beszélgetések, az is alapvetés lett, hogy elmegyek a karácsonyi misére, és az ünnep részévé teszem azt az elmélyülést, közösségérzést és ünnepiességet, ami, ha átmenetileg is, de rendet tesz a lelkemben. Végül egyedül mentem a templomba december 25-e reggelén. Kicsit sem bántam, hiszen egyedül lenni, csendben lenni, gondolkodni néhány órát, pont az a mentális wellness, amire vágyhat az ember egy karácsonyon, ami alapvetően is egy nagyon nehéz évet zárt.

Így hát az ünnep első napjának reggelén én is beballagtam a templomba, kerestem egy helyet a hátsó sorban, csendben mosolyogtam azon, hogy a szeretetre éhező hívek hogyan bámulják meg az ezüstre festett hajamat, és közben figyeltem – kifelé is, befelé is.

Annak ellenére, hogy egy olyan Istenben hiszek, aki meghallgat anélkül is, hogy magamtól tudnám, mikor kell felállnom, leülnöm vagy térdelnem, azért elkezdtem követni a többi embert – ahogy tudtam.

Nem mindig tudtam.

„Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem”,

éringtette mindenki halkan a mellkasát körülöttem, én pedig picit meg voltam lepve, hogy ez megtörténik – holott voltam már misén. Én csak csendben álltam abban a néhány másodpercben a padok között, és néztem, ahogy megannyi ember vall színt Istennek a vétkeiről. Miért nem tűnt ez eddig fel?

Ismertem a sorokat már rég, most mégis szíven ütöttek. Miután leültünk, az egész mise alatt visszhangzott bennem a sok vallomás. „Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem.”

Mik lehetnek a vétkek, amikre a körülöttem ülők gondoltak? Milyen vétkekre „kell” gondolniuk, ha követik a szabályokat? Helytelen szavakat használtak? Hazudtak? Irigyek voltak? Paráználkodtak? Másokat kívántak? Vajon olyan bűnökért üti több száz ember körülöttem a mellkasát a vétkeire gondolva, amiket én igazán nem is tartok véteknek?

Szoktam irigy lenni, de ez egy érzés, ami ellen nem tudok mit tenni, de biztos vagyok benne, hogy nem teszem nehézzé vele mások életét – maximum a sajátomat. Szoktam csúnya szavakat használni, bár arra pont odafigyelek, hogy Isten nevét a számra ne vegyem – sőt, rá is szólok arra, aki megteszi.

Szoktam-e hazudni? Ki nem szokott? Ki él túl egy munkanapot hazugság nélkül? Az életemnek megvan az a kis szigete, amiben soha, de soha nem hazudok – és ez pont elég. Ha ott hazudnék, számomra az lenne az igazi vétek.

Paráználkodás? Képtelen vagyok rá bűnként gondolni. Azért biztosítja a testünk az ide kapcsolódó érzéseket, hormonokat, funkciókat, hogy élvezzük, és használjuk őket. Azért élünk, hogy boldogok legyünk. A szex pedig boldoggá tesz. A szeretetünk kifejezése a másik ember iránt.

Ezek nem vétkek. Számomra nem

Persze nincs jogom ahhoz, hogy megszabjam, kinek mi számít véteknek, és mi nem, és hogy ki mitől, mikor kellene hogy vétkesnek érezze magát. De ott, a misén állva úgy éreztem magam, mint egy lakatlan sziget. Mert ezek nem az én vétkeim.

De akkor mik is azok pontosan, amik engem emésztenek, amiért én üthetem meg a saját mellkasom, amiket én bánhatok? És amiket nem elég bánni, hanem amiken dolgozni kell, amiket átformálva jobbá kell válni, amikről beszélhetek Istennel néha egy-egy éjjel?

Csendben kutatok magamban. Miközben a három karácsonyfát nézem, és a többiek körülöttem már rég megbántak mindent, és készen állnak újabb vétkekre, én csak akkor kezdem igazán a számvetést.

Sokszor vagyok türelmetlen azokkal, akiket szeretek. Sokszor nem vagyok teljesen őszinte azokkal, akiket szeretek.

Sokszor nem vértezem fel magam elég erővel ahhoz, hogy másként viselkedjem a körülöttem lévőkkel: hogy olyan ember legyek, aki képes nyitott, kedves, megértő lenni, elfogadni azt, amin nem lehet változtatni, és segíteni abban, amiben lehet.

Nem vagyok elég igazságos másokkal. Olyan dolgokat várok el, amelyeket nincs jogom elvárni: érzéseket, reakciókat, hangulatokat, időt, energiát, megértést. Talán nem várhatom el, hogy mindig megértsenek. Talán néha nem eléggé vagyok tisztában azzal, hogy nem nekem van igazam. Talán néha jobban kellene tudnom, hogy nem vagyok annyira különleges. Hogy nem én vagyok a világ közepe. Talán többet kellene megállnom, vennem egy nagy levegőt, elszámolni háromig és belegondolni abba, hogy mit láthat és mit érezhet a másik, hogy ennek megfelelően reagáljak és kommunikáljak. 

Cikázik a szemem a freskók között. Nézem az arany mozaikokkal kirakott alfa jelet, és megkeresem a tekintetemmel az ómegát.

Ezek az én vétkeim mások irányába, azok irányába, akiket szeretek, akik iránt, úgy érzem, felelősséggel tartozom. Talán nagyobb bűnök, mint a lopás, a pajzánkodás vagy az irigység. Talán nekem ezeket kell meggyónnom.

De mik a vétkeim magam iránt?

Hiszen magammal szemben is felelősséggel tartozom. Magamat is szeretnem kell.

Én vétkem, amikor nem engedem meg magamnak a boldogságot. Én vétkem, amikor csak azt nem engedem meg magamnak, hogy egy emberre figyeljek: magamra. Hiszen, ha nem teszem, akkor egy idő után nem tudok figyelni másra sem.

Én vétkem, amikor nem fogadom el, hogy nekem is jár a jó, a szép, a harmonikus.

Én vétkem, hogy nem engedem meg magamnak, hogy azt megéljem, amit valóban érzek. Én vétkem, hogy nem vetem le magamról a múlt sérelmeit, hanem bennük ragadok, csócsálom őket, forognak a számban a fogam között, játszom velük a nyelvemmel, és nem adok esélyt sem rá, hogy megemésszem őket.

Én vétkem, hogy elítélem magam.

Én vétkem, hogy mindenki más igényét a sajátjaim elé sorolom.

Én vétkem, hogy nem ismerem el magam.

Én vétkem, hogy időről időre nem veregetem meg a saját vállam, hogy „Ez igen, szép volt, Ádám!”.

Én vétkem, hogy nem fogadom el a szeretetet és a figyelmet.

Én vétkem, hogy nem hallgatok a belső hangokra.

Én vétkem, hogy a rossz belső hangokra figyelek.

Én vétkem, hogy nem vagyok türelmes magammal.

Én vétkem, hogy nem vagyok megértő magammal.

Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem, hogy van, hogy nem szeretem magamat.

Ilyenkor kinek a bocsánatáért kell esedeznem? Kinek kell gyónnom? Magamnak? Vagy ugyanúgy Istennek, amiért nem szeretem azt az embert, akivé formált?

Ahogy nézem a freskók alatt ülő embereket a misén, rájövök, hogy ebben a szent pillanatban mennyire összeköt minket, hogy mindannyian szeretnénk jobb emberek lenni. Megfelelni Istennek.

De közben talán mindannyian elfelejtjük, hogy igazán attól leszünk jó emberek, ha magunkkal is jók vagyunk. Ha mások iránt pedig nyitottak, elfogadók és befogadók vagyunk.

Körülöttem mormolják az imákat. A régi, szent imákat, azok elragadó erejével. Amiknek helye van és mindig is helye volt a világban.

De ha Isten annak örül, hogy jó emberek vagyunk, akkor nem kellene néhány új ima, ami valóban csak rólunk szól, és ami tényleg jobbá tesz minket?

Amiben elmondjuk, hogy türelmesek leszünk magunkhoz és másokhoz. Hogy elismerők leszünk magunkkal és másokkal. Hogy mostantól ugyanúgy figyelünk a saját egészségünkre és boldogságunkra, mint más egészségére és boldogságára. Amiben elmondjuk, hogy értjük magunkat. Szeretjük magunkat. És megbocsátunk magunknak.

A szertartásnak vége, mindenki sorba áll az ostyáért

Én nem bérmálkoztam, rám az otthoni sütemény vár, de ettől nem érzem magam kevesebbnek. A szürke hajamra teszem a rózsaszín sapkám, kikerülöm a sorokat, még egy pillantást vetek a jászolra, amit gyerekkoromban muszáj volt megnézni. Eszembe jutnak a nagymamáim, akikkel sokszor néztem meg ezt a jászolt, és akiket ennek a templomnak a temetőjében temettünk el. Mindenkinek viszek gyertyát.

Rájuk gondolok, boldog karácsonyt kívánok nekik és a nagypapáknak, és a hazafelé vezető úton nagyokat szippantok a hideg levegőből. És magamra koncentrálok, befelé figyelek. Hálás vagyok. Néhány gondolattól vidám, néhánytól szomorú. Engedem magamnak, hogy érezzem őket.

Előfordul még, hogy nem fogom elismerni magam. Lesz még, hogy feladom és engedek a szorongásaimnak. Lesz, hogy ők győznek majd. Előfordul még, hogy nem figyelek magamra.

Mindannyian bűnösök vagyunk. Nekem is lesznek még vétkeim – igen nagy vétkeim, amik csak az enyémek, amikkel valóban ártok, amiket tényleg bánok majd.

De megnyugtat, hogy ahogy Isten nekem, úgy már én is képes vagyok megbocsátani magamnak. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / NoonVirachada

Kanicsár Ádám András