–

Úgy volt, hogy a villamos nem nyitotta ki az ajtót, várni kellett, míg az előttünk álló szerelvény tovább siklik. Elővettem a telefonom, az órára néztem, 18:27, a rohadt életbe, elkéstem. Három perc alatt nem dokkolok át a Volánbusz-megállóba a Széll Kálmán téri négysávos úton, és veszem meg a jegyet, főleg, hogy még ki sem nyíltak az ajtók.

Ha egyetlen megállóval hamarabb eszmélek föl, úgy négy perccel korábban, a Széna téren, mondjuk, a világító mamutok állomásán, és ellenőrzöm az időt, azonnal leugrom, és odaérek a jegyautomatához. Még épp jókor. Ha az Oktogonnál, ha a felszállásom idején, netán már lakásból való kilépésnél kész tervvel rendelkezem, szinte semmi nem jöhet közbe. 

Persze hogy nem volt terv. Útközben homályosan érzékeltem a fel-felvillanó várost magam körül, a hídon fölemeltem a fejem, és megbámultam a sötét Dunát és a kivilágított partot, egyébként végig olvastam. Ablak az Ontario-tóra, szürke és fanyar regény, pont így jó, lassan, de erősen húz be, egy szerelemről is szól. Ráday utca, kilencvenes évek, nyersen és erősen megrajzolva, a kapcsolat és a Ráday utca is, és a nyomasztó szerelem csak nem akar elmúlni, hiába nincs már ott a másik.

Ha nem a könyvet néztem, a mocskos ülésszövetet bámultam, és azon gondolkoztam, megszülethet-e egy új szerelem, amikor még a régi is megvan?

A hegymászók jutottak eszembe: olyan ez, mint az időablak a csúcstámadásnál? Hogy néha van egy rövid időszak, amikor lehetséges?

Mi a hasonlóság a szerelem és a csúcstámadás között? Semmi. Ha van időablak, akkor van vágyablak is? Vagy hogy nevezzük? 

Vágyablak, az jó lesz. 

Mennyi az idő? Bassza meg, elkéstem. Már megint elkéstem, ötvenedszerre elkéstem, százezredszerre elkéstem, örök életemben folyton csak elkéstem, és akkor most is. Pedig csak elgondolkoztam egy kicsit. Fél perc tervezéssel megspórolhattam volna magamnak azt a negyven percet, amit most majd a buszra kell várnom egy reménytelen megállóban, de nem volt meg a fél perc, és soha a rohadt életben nincs meg az a fél perc.  

„A szüleimtől megtanultam nevetni a bajban is” – Dolgok, amiket eddig nem tudtunk Emma Thompsonról

Kult – 2022. november 8. – TF

 

A villamos még mindig várt, hogy beérkezzen az állomásra és kiböföghesse az utasait, például engem, nem igazán számított már, de azért sürgettem magamban, hogy menjél már, menjél, a francba. Vitt a nyüszítés, a harag és az önvád lendülete, és akkor történt, hogy a sötét üvegen ferdén visszatükrözve láttam magamat, a kétségbeesett arcomat, a könyvet a kezemben, és lepergett az összes késésem, az összes értelmetlenül eltöltött pillanat a késéseim miatt. Az összes próbálkozásom, hogy megregulázzam a megregulázhatatlan önmagamat órákkal, naptárakkal, jegyzetekkel, ébresztőkkel és emlékeztetőkkel, és hirtelen egyszerre voltam még két másik helyen is: nemcsak a Szél Kálmán téren a villamoson a hajléktalanok és leszállni kívánó diákok mellett, hanem például még az orvosnál is.

Igen, egész biztosan nála is ültem, a szürke szobában, nem értve, hogy miért ilyen színű itt minden? Szürke, mint a regényben, ki találja ki ezeket a kiegészítőket? Mintha szürke volna a gyógyulás színe, milyen hülye ötlet! És az orvos arcán a ráncok függőlegesek, igazán furcsa egy függőleges ránc, a haja ősz, régen láttam ilyen erős vonásokat, beszél hozzám, állati hosszan beszél hozzám, a beleim, a mirigyem, a gyomrom, az izém… Aztán a kínai karakterológia alapján beoszt, megkapom a típusomat, úgy sorolja fel a tulajdonságaimat és az életvezetésem jellemzőit néhány konzultáció után, mintha nemhogy jó szomszédok lennénk tizenöt éve, hanem egyenesen jó barátok, hogyan másképp ismerhetne valaki ilyen alaposan? Léleklátó, suttogom magamban, pedig ilyenekben nem hiszek, ő sem állít ilyesmit magáról, orvos. De szerintem lehet, hogy szerencséje van ezzel a karakterológiával, jól tippel, ez most kicsit túl nagy mázli, az igaz.

Ezer szerencse, hogy a gyerekkoromat nem látszik ismerni azért, vagy ha igen, akkor hallgat. Mögötte zöld növények kúsznak lefelé a szürke szekrényről, maga az élet egy kellemetlen helyen, ahol mégis meg akar maradni, és a legszörnyűbb rész még hátravan, amikor az orvos azt mondja, nem. 

Visszahőkölök. Mi az, hogy nem? 

Nem írok fel gyógyszert. Nem kell diéta sem, mondja határozottan. Nekem? Nekem mindig kell diéta. Ez az alap. Egyen, amit akar, folytatja. Hát ez remek, mindjárt felfalok egy sajtos-tejfölös lángost, és jól megmutatom, hogy mi lesz a hatása rövid- és hosszú távon, ha esetleg megnézné. Vagy egy kürtőskalácsot, vagy egy somlói galuskát. Annyit mondok: nem lesz szép a hatás. Tudom, hiszen évtizede hangolom az ételeket magamhoz és magamat az ételekhez. Az orvost a függőleges barázdáival ez nem érdekli, helyette ilyeneket mond „gyógyszer helyett el kellene fogadnia az erősségeit és a gyengeségeit”, ennyi az egész. Bocsásd meg, Uram, neki, nem tudja, mit beszél, suttogom magamban, teljesen indokolatlanul, és egészében méltatlanul Jézus Krisztust parafrazeálva, akinek annyi köze van a jelen helyzethez ebben a formában, mint a csúcstámadásnak a fene nagy szerelemhez, és alig tudom elrejteni a csalódottságomat és megrökönyédésemet.

Elfogadni? Ezt? Az örök késéseimet? A folyamatos elcsúszásaimat? És nem csak ezt? Megőrült? Ő is megőrült?

És az életem mozijában, a villamoson most fiatal is vagyok, jaj, mennyire, egy lakás sötét konyhájában állok, semmi fény, egy szűk ablak, belső kertre néz, albérletek albérlete, semmi sincs, csak a viaszosvászon terítő, gázrezsó, alumínium edények. A kezemben egy könyv, jól emlékszem, Szerelem és száműzetés, Isaac Bashevis Singer önéletírása, jobb, mint az összes regénye, sötétkék, csúnya borító, a sűrű sorok egymás után fogynak, mennyivel magával ragadóbb, mint a novellái, nem bírom abbahagyni, pedig leülni sem tudok, nincs itt hova, nem számít. Az ifjú író tévelygései, milyen szép tévelygések ezek, abbahagyhatatlan, és akkor belép az ajtón egy férfi, a konyhaajtón át, nem a szövegben. Fiúnak már nem nevezném végül is. Belép, és ránézek, sötét a haja, a szakálla is, meglátom az arcát, és megérzem a szagot, basszus, a rizs.

Elfelejtettem, hogy azt kezdtem el főzni, milyen büdös van, az egész odaégett. Nem hiszem el, pedig figyeltem, esküszöm, hogy figyeltem, és a férfi elzárja a gázt, ingatja a fejét, és megölel. Azt mondja, hogy „jaj, az én bölcsész kedvesem”, én meg szabadkozom, de mit lehet itt szabadkozni, mit bizonygassak, hogy megpróbáltam? Kiüríti a lábost, újat főzünk, és abban a pillanatban, amikor a villamosajtó nyílását várom ezer év múlva és közben az orvosnál is ülök, a régi albérletben állok, és az jut eszembe, hogy miért mondta ezt? Miért ölelt meg? Milyen érdekes, hogy nem azt mondta, hogy egy kurva rizst kellett volna megfőzni, beleteszed a vízbe, felforr, elzárod, letakarod, ennyi, ez aztán tényleg nem atomfizika. 

Most, hogy már be is mondják, hogy megérkeztünk, és az utolsó hajléktalan is felállt, feltűnik, hogy valakit egyszer az évezred elején nem zavart, hogy odaégettem a rizst.

 

„Legszívesebben ketrecbe zártam volna, és lenyeltem volna a kulcsot” – Leonard Cohen és Marianne Ihlen pusztító és elpusztíthatatlan szerelme

Kult – 2022. november 7. – KAd

 

Leszállok. Nincs már hová rohanni, de azért rohanok, a buszok végül is állandóan késnek, hátha most is. A zebrán majdnem elütnek, nem nézem a pirosat vagy nem eléggé, kockáztatok, de minek, mert mire átérek, a busz sehol persze, elindult időben, így azt kezdem el latolgatni, hogy amikor felszállok a következőre, negyven szaros perc múlva, akkor mennyit kell majd vitatkoznom a vezetővel, hogy hagyja felkapcsolva a villanyt, mert olvasni szeretnék, be akarom fejezni ezt a nyomasztó-nyers regényt, amelyikben a szerelemből, egyelőre úgy tűnik, nincs kiút, csak ablakok vannak, de azok meg nyilvánvalóan túl kicsikék.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/sigurcamp

Bendl Vera