Nincs azon mit csodálkozni, hogy megőrültek tőle… és azon sem, hogy belehalt – Megnéztük az Elvist
Austin Butler – jegyezzük meg ennek a harmincéves pasinak a nevét, aki úgy idézi meg Elvis Presley alakját a róla készített filmben, hogy menten szívszélhűdést kapok. Eleve nehéz manapság a mozizás két és fél órás maratoni filmekkel, de A Király (nem Jimmy) életéről készített mozi olyan pazar, hogy észre se vettem, olyan gyorsan elszaladt az a röpke százhatvan perc. A filmet pedig egyértelműen a címszereplője viszi a hátán. Szentesi Éva kritikája.
–
Aki ismeri az Elvis rendezőjének, Baz Luhrmannek a munkásságát (ő jegyzi a Rómeó+Júliát, a Moulin Rouge-t, és A Nagy Gastbyt), az nem fog csalódni, bár majdhogynem garantálom, hogy azok sem fognak, akik nem feltétlenül érzik és értik az ő ízlését. Az Elvis ugyanis olyan film lett, amilyet a legenda nemcsak megérdemel, hanem egyenesen felnő hozzá. Rögtön tegyük hozzá, hogy már sokkal korábban megérdemelte volna, hiszen 45 éve halott, és még nem készült az alakjáról jelentős életrajzi film.
Pedig ez itt valójában nem is életrajzi mozi, hiszen nem Elvis életének alakulását mutatja be az elejétől a végéig, hanem a jelenség esszenciáját fogalmazza meg, hogy ez az ember, akit a mai napig A Királynak neveznek, és akinek a hatása nem vita tárgya, milyen hihetetlen karizmával rendelkezett, és milyen hatással volt az emberekre (azon belül is elsősorban a nőkre).
Ezt a műveletet pedig olyan pontosan képes elénk varázsolni, hogy szinte érezzük a korabeli rajongók szívének zakatolását, a dobhártyánkban halljuk kattogni az extázist, amit az énekes átélt a színpadon, és olyan képi világgal önti formába, hogy azt várjuk, mikor esik az arcunkba az izzadságcsepp A Király homlokáról.
Mert az már bizonyos, hogy Elvis Presley, a memphisi teherautósofőr varázsolt. Az izmai rándulásával, a csípője mozdulataival, a szívdöglesztő gribedlijével, a hajtincsei omlásával, a szemeivel, a hangjával valami olyasmit tudott, amivel emberek millióit hódította meg, ráadásul nagyrészt csak lemezeken és a képernyőkön keresztül, mert a rajongók számához képest csak kevés embernek volt lehetősége közel kerülni hozzá.
Luhrmann Presley ellentmondásos menedzsere, Tom Parker karakterén keresztül meséli el a történetet, ami elsőre talán meghökkentő előadásmód lehet, hiszen sokan Parkernek róják fel a legenda halálát (a mai napig él az a tézis, hogy kizsigerelte, és gyógyszerfüggőségbe, majd végül a halálba hajszolta a pártfogoltját), de Tom Hanks kiválóan teljesítette a feladatot. Jó, annyira nem kiválóan, mint a címszereplőt megformáló Austin Butler, de akkor térjünk is vissza rá, a valódi hősre.
Butler neve a Volt egyszer egy Hollywoodból lehet ismerős, és szerintem sokkal inkább hasonlít első ránézésre Justin Bieberre, mint Elvisre, de ezt csak addig gondolom így, amíg nem látom a vásznon átlényegülni. Butler maga is elmondja egy interjúban, hogy hosszú ideig gyakorolta az énekes déli akcentusát, és még a forgatás befejezése után is úgy beszélt egy ideig, mint Elvis. De azt is említi, mennyire kimerítette A Király megformálása, és el is hiszem neki, hiszen amit produkál ebben a filmben, az nem akármi – könnyen megeshet, hogy Oscar-díjat érdemel, de néhány jelentős elismerést biztosan.
Austin nem csupán a maszkmesterek segítségével alakul át, vagy idomul a figurához, hanem az utolsó sejtjéig átlényegül. Ráadásul három életszakaszában alakítja A Királyt: a fiatal, pályáján elinduló, csóró énekestől kezdve, a piedesztálra emelt, gazdag, népszerű, harmincas éveiben járó sztáron át a meghasonult, gyógyszerfüggő, elhízott, középkorba lépő legendáig. És mind a hármat olyan jól adja, hogy tátva marad a szám.
Azt hiszem, valahol itt van a színészet lényege: úgy játszani, hogy a zsigereinkig hatoljon, hogy a néző pontosan tudja, milyen az a karakter, akit megformál a színész.
Austin Butler játékán keresztül érezhetjük azt az eufóriát, ami Elvist körülvette gyakorlatilag a kezdetektől fogva, azt a brutális szeretetet és beteges rajongást, aminek A Király rabja lett, amivel nem tud versenyezni az átlagos, hétköznapi szeretet (például, amilyet a feleségétől, Priscillától kapott), és amiről lemondani se lehet, ha egyszer megízleli valaki.
Mert lehet, hogy Presley-t nem is a gyógyszerek ölték meg, hanem az az állapot, az az erőtér és energia, amivel a színpadon létezett, ami olyan horderejű volt, hogy utána a hétköznapi élet csak egy sötét szobának hatott, a családi fészek pedig jelentéktelen semmiséggé vált. Valójában ez lehetett Elvis Presley végzete – vagy valami hasonlót próbál megfogalmazni a mozi.
A film látványvilága, hangulata, zenés elemei, a színészek, a rendezés csillagos ötös, az pedig plusz pont, hogy példás kitekintést nyújt a korról, amelyben A Király élt és halt.
Bár azt mondják, Elvis Presley nem halt meg, és ha a jelentőségét nézzük, akkor bizony igazuk van. Mert ez a férfi átírta a popkultúrát, komoly hatása volt a zene alakulására, és olyan ikon a mai napig, közel fél évszázaddal a halála után is, hogy azzal kár volna egy pillanatig is vitatkozni.
Nézzétek meg a filmet, akkor is, ha nem vagytok rajongók, mert nem fogjátok megbánni.
Szentesi Éva
Képek: InterCom