„Tudja, magának ma csak annyi a dolga, hogy felpakolja a lábát, a férje meg masszírozza meg!” – Kórházi naplók

–

Ica, a doktor úr asszisztense, a vállamig se ér, szemüveges, rövid hajú, kissé görnyedt, hatvanöt év körüli hölgy, gyönyörű, pinkre lakkozott körmökkel, és utóbbi tény semmilyen módon nem illeszthető az első ránézésre megalkotott képbe. Belépek a rendelő ajtaján, és egyből azt mondja: „Állj!” Megtorpanok. Azt mondja, vegyem le a maszkot, ad egy másikat, hozza a fertőtlenítő oldatot, és befúj vele mindenhol. Elkéri a védettségi igazolványomat, megkérdezi, hányszor és mivel vagyok oltva, majd betessékel a váróterembe, ahol elkéri az irataimat is. Gondolom magamban, idős a doki, nem fiatal már Ica sem, biztos félnek a vírustól, és automatikusan engedelmeskedem.

Nem vagyok egy kenyérre kenhető típus, de Icával eszembe nem jutna ellenkezni. Egyébként is van egy különleges figyelmesség az attitűdjében, meg az is rögtön bizalmat kelt bennem, hogy nem bratyizik, nem kedveskedik, tolja a frankót bele az arcomba, nem játssza meg magát.

A doktor hetven feletti fazon, ahogy meglátom, ez jut eszembe: egy úriember, olyan, mintha egy Márai-regényből lépett volna ki, például A gyertyák csonkig égnek-ből. 

Vázolom a problémáimat, jó hosszan beszélek, mert jó sok problémám van, közben fülel, visszakérdez, azt mondja, vegyem már le a maszkot, nem ért abból semmit, amit mondok – ja, és maszk rajta sincs. Ica tehát csak magát védi, ezen elmosolyodom. 

Majd közli: na, ezt a Wertheim-műtétet is azon csinálnám meg először, aki kitalálta.

Hosszasan elemzi a helyzetemet, magyarázza, hogy az egész dolog már pici korunkban kezdődik, amikor a lányokat megtanítják pisilni, és emiatt a lányoknak teljesen mások a vizelési szokásaik. Különben is, a Wertheimnél túl sok ideget vágnak el indokolatlanul, mert ezek (ezeken a sebészeket érti) arra nem gondolnak, hogy az a szerencsétlen nő ott a műtőasztalon szeretne még valamilyen minőségben élni. És beszél mindenről, fizikai és kémiai folyamatokról, hogy a hólyagom hogyan viselkedik, hogy az inkontinencia az nem úgy van, ahogy kigondolták, hogy sok esetben az intim torna lószart sem ér, a lézeres műtétet végzők meg menjenek a csudába. (Határozottan emlékszem, hogy ezt a szót használta, „a csudába”, amit én egy teljesen másik kifejezéssel helyettesítenék be, de nem is vagyok Márai-hős.)

Tátott szájjal hallgatom, ahogy mondja és mondja, és arra gondolok közben, ebben az emberben annyi tudás van, hogy mindent (is) tud a testről. Majd kiböki, kevés az esély, hogy az ő kezelése sikeres lesz, mert annyi mindent csináltak már a testemmel (nekem mondja?), de talán mégis van remény, ha maradt néhány ép ideg, akkor arra már lehet építeni várat, és mi várat akarunk, jó magasat, hogy leintegethessek a legfelső vártorony legfelső ablakából:

„Sziasztok, kedves emberek, itt vagyok, nézzétek, működik a hólyagom!”

A vizsgálatra Ica áttessékel egy másik szobába, ahol egy ugyanolyan vécészerű berendezés áll, mint a korábbi urodinámiás vizsgálaton. Most nem dugnak mutatóujjnyi szerkezetet a fenekembe, azt mondja, nyugodjak meg, csak pisiljek, ne aggódjam, mennyit sikerül. És kimegy. 

Leülök, nem nézi senki végig a mutatványom, a pisi pedig csobog, mint egy kis patak: „Helló, itt vagyok, itt a kis patak, hallgassátok, hogy csobog!” De kár, hogy ezt most pont nem látja senki. 

Majd visszajön Ica, azt mondja, ez négy deci, nem olyan rossz. És akkor szól, hogy le kell vetkőzni alulról, majd fel kell feküdni az ágyra, de ne aggódjam, mert be fog takarni egy pléddel, és a doktor semmit nem fog belőlem látni, mert végig be leszek takarva. Azt is elmagyarázza, hogy felhelyez egy speciális katétert, és azt fogom érezni, hogy... szóval egy picit lesz csak kellemetlen, ne aggódjam emiatt se

(ó, ha tudná Ica, hány katéteren vagyok már túl, a múltkor épp magamnak egyensúlyoztam be a láthatatlan húgycsövembe, mit nekem kósza, alig komolyan vehető, kellemetlen feszülő érzés).

Úgy magyaráz, mintha kisgyerek lennék. Felhelyezi a katétert, még arról is tájékoztat, hogy a fertőtlenítő kicsit hideg lesz, de én nem akarom elnevetni magam, komolyan veszem ezt a kitüntetett figyelmet és mérhetetlen kedvességet. Észre se veszem, és már benn is van a katéter. Betakargat, mint az óvó nénik alvás előtt, megkérdezi, nem fázom-e (nehezen tudnék a fűtött lakásban, a vastag pléd alatt), és szól a doktornak, bejöhet. 

Furcsa, hogy most senki nem nézi meg a csupasz seggemet, hogy nem kell vadidegenek előtt félmeztelenül álldogálnom, zokniban, mint egy béna pornóforgatáson (nem mintha tudnám, milyen az, de úgy képzelem, a szünetekben ők is zokniban vannak). 

Azt mondja Ica: „Nyugodjon meg, a doktor úr semmit se fog látni, betakartam, ő csak leül oda a számítógéphez, és játszik, mint a férfiak.” Ezen nevetek. Bejön a doki, tényleg leül, tényleg bekapcsolja a szerkezetet, és elkezdi a procedúrát. 

A katéterben egy finom ezüstszálon keresztül ingerli a hólyagom, arra kíváncsi, van-e ép ideg, ami talán reagál. Nekem csak annyi a feladatom, hogy jelezzem, ha érzek valamit. 

Apró lépésekben haladunk, az első két egységnél semmi, a harmadiknál már érezni kezdem, hogy valami bizsereg, a negyediknél jóval határozottabban, az ötödiknél pedig felkiáltok: „Ez már nagyon határozott érzés, doktor úr. Jót jelent, ugye?”

Ica meg a doki felragyog: „Van Isten, látja, szerencséje van, reagál az ideg, akkor tudunk rajta dolgozni.”

Szóval az van, hogy ez a neurológus egy speciális módszerrel megtanítja a maradék ép idegemet a hólyagoknál, hogy vegyék át a pisilés funkcióját, és rendesen ki tudjam üríteni a hólyagom. 

Most ki kell pisilnem a folyadékot, amivel az előbb feltöltöttek. Öt decit sikerül produkálnom, kettő marad bent, mennyivel jobb eredmény, mint az előbbi vizsgálatnál a kórházban!

Ica megkérdi: „És mit mondtak magának, hogy kezelje a problémáját? Katéter, és ennyi? Itt megállt a tudomány? No hiszen!”

Erről a no hiszen!-ről eszembe jut a szemérmes nagyanyám, aki előszeretettel használta ezt a szót, és aki tuti szívrohamot kapna, ha még élne, és olvasná ezeket, amikről írok. Olyanról szó se lehetne, hogy kiteregessem a méhem, a hólyagom, a beleim, a pisit, a kakit. 

Ica persze nem enged csak úgy el, gondosan felírja egy papírra, miket kell beszereznem, hogy a baktériumokat a hólyagomból eltüntessük, és milyen papírral lehet majd ellenőrizni, van-e fertőzésem. Este felhív, hogy bevettem-e a gyógyszert, és egyébként is hogy érzem magam, mert a vizsgálat után pihenni kell:

„Tudja, magának ma csak annyi a dolga, hogy felpakolja a lábát, a férje meg masszírozza meg, ne csináljon semmit, csak pihenjen!”

Jó, Ica édes kedves, megmondom a „férjemnek”, mi lesz a mai program.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/PhotoAlto/Michele Constantini