–

A fenti bevezető nem egy nőrablós horrorfilm szinopszisa, hanem egy frissen műtött sztómás beteg mindennapjait írja le, aki én vagyok, és akinek újra kell tanulnia az étkezést, az ürítést, a folyadékbevitelt, a mozgást.

Mert amúgy mit lehet tudni a sztómáról? 

Azt, hogy rettegtem tőle. És igazából rettegek most is. Egy hétig rá se bírtam nézni, csak sírtam és sírtam, aztán meg már muszáj volt, mert meg kellett tanulni, hogyan működik, ugyanis a sztómaápoló nővérkét nem viheted haza magaddal a kórházból, pedig esküszöm, könyörögni is hajlandó voltam érte. Meg kell tanulni, mert nincs mese, ez van, ezt dobta a gép, arról viszont biztosíthatlak, hogy nagyon meg lennék lőve, ha nem tudnám, hogy január végén visszavarrják. (Már csak két hét, és minden rendben lesz, ezt mantrázom.)

Mondd már, mit érzel!

Hogy kurvára haragszol mindenkire, aki körülötted van, hogy miért varrták ezt a hasamra – értem én, hogy életmentő, de borzalmas, és ökölbe szorul a kezed, ha még egyszer valaki azt írja, hogy lehet ezzel teljes életet élni. (Ugyanezt érzed a vicces sztómás sztoriknál is.)

Amúgy meg akkor van baj, ha a szarhoz hozzászokik az ember, és ezt itt most frankón, szó szerint kell érteni. 

Mert ki akar a hasfalán keresztül üríteni?

Senki. Egy hétig hánytam csupán a zacskó leengedésétől. Nem hazudok, brutálisan gusztustalan volt, és nekem még a „megúszós” vékonybélsztómám van, nem a vastagbeles, ahol azért más állagú fekália jön ki. Atyaég. A szarhoz tényleg nem lehet hozzászokni, csak addig kéne eljutni, hogy ne hányjak, legalább az a kevés maradjon bent, ami lement a torkomon, mert a súlyomból alsó hangon tizenkét kiló lejött (vagyis elsőre azt hittem, de volt az tizenöt is, csak már hármat visszaszedtem). 

És akkor mit lehet enni?

Semmit! – mondtam az első napokban, én ugyan semmit nem fogok enni, hogy ne kelljen néznem, ami kijön. Legfeljebb egy kis tápszert meg cukros teát, hogy legyen valami a gyomromban, meg azt a borzalmas egyliteres fehér trutyit, amit az intenzíven kivettek a hűtőből (akkor még átlátszó volt, összetörték a zacskóban, és fehér lett, és huszonnégy óráig folyt – viszolyogtam tőle). Az első héten ennyi volt. A kórházban meg hozták rendületlenül a napi négy zsemlét májkrémmel meg kockasajttal, ebédre meg a babfőzeléket, és amikor szóltam, hogy „de hát babot miért?”, merthogy ez az első szabály, hogy no hüvelyesek, mert puffasztanak, akkor csak néztek rám. Egyébként zsemlét meg kockasajtot soha nem eszem, meg májkrémet se – ennyivel nem megyek sokra, így nem lesz hízás. 

Aztán jött a dietetikus, és elmondta, hogy semmi magvas, semmi csípős, semmi fűszeres, semmi hüvelyes, no alkohol, no kávé, de joghurt és kefir mehet, husika, kenyérke (megfigyeltétek már, hogy a kórházban becézik a kajákat?) befőttek, gyümölcsből valami. És akkor hazamentem és próbáltam enni, esküszöm, becsülettel, de mindent kihánytam.

Egy hétig csak hánytam, és sírtam.

Aztán a régi jó trükkhöz folyamodtam, mint a kemónál: a napi egy kiflihez kis virslikatonák, meg némi joghurt… De az is kijött. És már december 23-a volt, és sok volt a savam, mert üres volt a gyomrom, és egyfolytában émelyegtem, és akkor az egyik barátom keresett egy szakembert, akit tényleg az ég küldött, és aki elmondta, hogy erre a megváltozott állapotomra, az érzékeny, műtött belekre egyáltalán nem szabad glutént, tejterméket és cukrot küldeni. Az első időszakban leginkább csak rostmentesre préselt répa- és almalevet, meg hosszan főtt csontlevest igyak.

Így telt a karácsonyom: répa-, almalé és csontleves volt a menü – az első dolgok, amiket nem hánytam ki, és visszaadták az erőmet, és a hitemet, hogy végre történik valami jó is. 

Aztán elkezdtem szilárd ételt enni még az óév utolsó napjaiban

Például krémes burgonyapürét (kis kókusztejszínt tettem hozzá), párolt csirkehusit, párolt almát. Elmondhatatlanul jó érzés volt újra rágni, miközben továbbra is napi kétszer ittam a frissen préselt leveket. Kezdett visszatérni az erőm, töltődtek fel az energiakészleteim, megint embernek éreztem magam. És már céklát is ihattam! A kedvencem lett a cékla–répa–alma – az olyan, mintha visszatérne belém az élet, és gyönyörű színe van, minden délelőtt iszom belőle. Amikor kijön, olyan, mint a vér, de nincs szaga, és csodálatos, hogy visszaadja az életet a sejtjeimnek. Aztán a húslevesre is áttértem, ettem hozzá csirkemellet, répát, és élveztem, hogy rágok, újra rágok. 

Betartom az új szabályokat: semmilyen glutént, cukrot és tejterméket nem eszem, és jól vagyok. Vettem gluténmentes tacót, avokádókrémet készítek hozzá, kis csirkemellet sütök, a paradicsomnak pedig kikaparom a magját, nehogy eltömődjön a sztómám. Reggelire gluténmentes barnarizs-kását főzök banánnal, sok gyömbérteát iszom, napi két-három liter folyadékot, és jól vagyok, már nem csak hálni jár belém a lélek. 

Készülök lelkileg a következő műtétre. A parkolópályára helyezett bélszakasz új próbatétel elé néz, de már tudom, mit kell majd tennem, hogy jól legyek, és ne rosszullétekkel kezdjem a műtét után.

Annál rettenetesebbet viszont nem tudok elképzelni – és tényleg ez minden sztómás rémálma –, amikor elenged a zsák, és mindenedet elönti a fekália. És akkor csak állsz ott, és bőgsz, és nem érted. Megtörtént velem vasárnap, és háromszor kellett cserélnem, de sehogyan sem maradt fent. Rosszul vágtam ki, a kelleténél nagyobb méretet, és felmarta a bőröm a sztóma körül, az én sztómaápolóm pedig messze van, Nyíregyházán. Üvöltve zokogtam neki itthonról, egy törülközővel körbetakarva, hogy akkor most mit csináljak. Amikor pedig bementem hétfő délelőtt egy fővárosi kórházba, ahol S. O. S. szereztek nekem egy teljesen ismeretlen sztómás nővért (aki nem is reagált a bemutatkozásomra, így még a nevét se tudom), és a zsákom szivárgott, és kétségbe voltam esve, akkor megkérdezte, hogy „Hol operálták?”, és mondtam, hogy Nyíregyházán, egy kiváló orvos… na, arra pedig annyit tudott mondani: „És én mit csináljak magával?”

Ott, a tekintélyes fővárosi kórház ambulanciáján tisztességesen eltörött a mécses, és zokogtam, mint egy kisgyerek, hogy nem tudok lemenni Nyíregyre az én ápolómhoz, mert szivárog a zsákom és sebes a bőröm, és hoztam rengeteg ápolószert, mert azt mondták, ezekkel kell kezelni, hogy begyógyuljon a sebem, ami már véres, és nagyobb is, mint vasárnap volt. És akkor csak annyit morgott: „nem kellenek ezek”, én meg csak bámultam rá. De hát most költöttem ezekre egy vagyont, és akkor nem kell? És ennyi? Ekkor leszedte a zsákom, de nem válaszolt a kérdéseimre, csak letakarította, nem kezelte semmivel, visszaragasztotta, de nem úgy, ahogy az én nővérkém szokta, hanem belenyomta tenyérrel a hasamba – abba a hasamba, amiben most rendezték át a beleket. 

És akkor kimentem a folyosóra, és megállíthatatlanul zokogtam.

Annyi bizonyos, hogy nem lehet mindig szerencsém

Nem találkozunk minden helyzetben angyalokkal, és nehéz a sötétségben tapogatózni. Rettenetes ez a kiszolgáltatottság, de azért hálásnak kell lenni, amikor lenyúlnak érted, és felemelnek. Holnap megyek egy másik nővérhez, majd ő rendbe hoz.

Olyan nehéz, annyi sírás van bennem, annyi kétségbeesés.

De aztán erő is van, és ez az erő lemegy a sejtjeimbe, mint a céklalé, eléri a zsigereket, és tudatja velem, hogy „Ne félj, túléled, mindjárt vége, légy türelemmel”. 

Szentesi Éva

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van