–

1. Ékszerdoboz

Apukám még abban sem átlagos, ahogyan ajándékoz. Vannak alkalmak, amiket kihagy, mert nem talált megfelelő ajándékot, és ezen nem (sem) hajlandó erőlködni. Ha nincs ajándék, nincs ajándék – úgyhogy én már sosem számítok rá. Máskor viszont a legjobban beletrafál az ízlésembe, érdeklődésembe, és életre szóló kedvencekkel lep meg. Mondjuk, azt nem nehéz kitalálnia, hogy a régiségeknek örülök, mert ez kb. 13 éves korom óta nem változik – és Papa nagyon fontos darabokkal járult hozzá a kincseimhez. Az egyik legutóbbi ajándéka volt ez az ékszerdoboz, ami valaha egy francia úrihölgynek készülhetett, mert még ott olvasható a tetején a monogramja: Madame de O. D. Vajon ki lehetett? Hogyan élt? Vidéki kastélyban és rizsporos parókában? Vagy egy párizsi villában? Csak egy polgár asszony volt, vagy arisztokrata? Szeretek erről fantáziálni. Ha felnyitom a doboz fedelét, apró kis rekeszeket találok benne, amiket ki lehet venni és át lehetne rendezni. Én pedig szeretem a rendet, úgyhogy örülök, hogy így minden fülbevalót, nyakláncot könnyen megtalálok. Ez a doboz – épp a dísztelensége és egyszerűsége folytán – az egyik kedvencem, ugyanis a dobozoknak tényleg nem tudok ellenállni.

2. Ceruzás doboz

Szóval a dobozok. Abból sajnos megszámlálhatatlanul sok van nálam. Elfoglalnak egy teljes polcot a konyhában (mert van egy a kockacukornak, egy(pár) a kakaópornak, egy a lencsének, egy(pár) a teafűnek, és még mi mindennek van ott doboza! A dobozoktól lesz színes a konyha! Aztán ott egy rakás doboz a komód tetején a hálószobában is (ahol az említett ékszerdoboz is terpeszkedik, mint egy rokokó szoknya), meg van egypár itt-ott még a lakásban, például a színes ceruzáknak, mert azokat is tartani kell valamiben. Nagyjából tizenöt éve kezdtem el színezni terápia gyanánt, egy olyan szakítás után, ami ripityára törte a szívem. A színezés segített abban, hogy elmerüljek magamban, és hagyjam megélni a fájdalmat – bár mindezt nem tudatosan tettem, és nem voltak rá szavaim. Csak azt vettem észre, hogy ha színezek, akkor megszűnik a külvilág, és eltűnnek a magammal kapcsolatos problémáim. Mandalákat kezdtem színezni, és annyiban megmaradt a hatásuk, hogy ma sem az számít, milyen a végeredmény, hanem csak a folyamat, amíg nem „gondolkodom”, vagy legalábbis kikapcsolom az agyam verbális központját. A színes ceruzákat a világ különböző pontjairól hoztam, és egyenként vadásztam össze – a dobozukat pedig egy kedves barátomtól, Peppától kaptam ajándékba.

3. Retró rádió

Már nem is emlékszem, honnan került hozzám ez a retró rádiókészülék (könnyen lehet, hogy ezt is Papa találta egy bolhapiacon), de hogy üzembe soha nem helyeztük, az biztos – nem tudom, működik-e. Engem mindenesetre a rádiózásra emlékeztet, ami a legnagyobb szerelmem volt az egész, médiában eltöltött pályámon. Ugyan csak egyetlen rádiónál dolgoztam (a Rádiocafé 98.6-on), és azonnal a mély vízbe kerültem (minden tapasztalat nélkül ugrottam fejest az első élő adásba), de az ott talált közösség (amelyiknek egy részével a mai napig tartjuk a kapcsolatot), és az éterbe üzenés csodája teljesen magával ragadott. Örülök, hogy ma olyan nagy divatjuk van a podcastoknak, mert ez számomra a rádiózás világát hozza vissza. Egy hang annyi mindent közvetít, és annyival izgalmasabb, mint látni is a gazdáját, mert így sokkal nagyobb tere marad a fantáziának. És tévedés, hogy ehhez szép orgánum és képzett beszédtechnika kell! Szerintem a legfontosabb az egyéniség és gondolat, amit át akar adni.

4. Kerámia űrlények

Most, hogy a gyerekeim kamaszodnak, és ha együtt töltjük az időt, ők akkor is főleg a képernyőre merednek, vagy olyan dolgokról mesélnek, amikhez alig tudok hozzászólni, kezdek nosztalgiával gondolni a kiskorukra. Bár nem volt könnyű egyfolytában szolgálatban lenni, és hurcibálni őket különórákra (nagyon tudtam azonosulni Tóth Flóra cikkével az anyataxiról), de most, hogy az a korszak lecsengett, egyre szebbnek látom. Látom őket a kerámiaszakkörön, ahol hétről hétre gondosan formázgatták a műveiket, és látom magamat, ahogy éveken át ültem a szülőknek fenntartott váróban, hogy szusszanjak egyet, vagy azt az időt is kihasználjam valami hasznos dologra. Nem sok kis szobrocskát őriztem meg tőlük, de ezzel a három kis űrlénnyel azóta is mindennap farkasszemet nézek, és eltűnődöm rajta, hol is kezdődött a science fiction és az űrkutatás iránti szenvedélyük. Hát valahol itt…

5. Kerámianő lanttal 

A kerámiaszobroknak valószínűleg ez a másik véglete: a pécsi Zsolnay gyár műremekei, például Török János tervezésében, mint ez a kisplasztika, amit tavaly karácsonyra kaptam. Olyan helyre tettem, ahol tutira nem eshet baja, és ahol a legnagyobb szükségem van az inspirációra: az íróasztalom elé. A lanttal ábrázolt ember ugyanis mindig a történetmesélést, ilyenformán pedig az írást szimbolizálja, és ahányszor ránézek, arra gondolok, hogy akár rólam is mintázhatták volna, hiszen én is ezt választottam hivatásnak. Szerencsére a történetmesélés egy életen át gyakorolható, és egy életen át tartó küldetés, úgyhogy akár lesz rá érdeklődő, akár nem, én már úgysem fogom tudni abbahagyni.

Gyárfás Dorka