„Úgy alkotni, mint egy gyermek!” – Könyvtárosból keramikus, életváltás felnőtt fejjel

–

Nem emlékszem már, hogyan akadtam rá Kiss Gabira a neten, de azt tudom, hogy amikor új fotókat tölt fel készülő műveiről, akkor percekig leragadok ezeknél a képeknél, visszagörgetek, hogy újra megnézzem őket. Az első pillanattól azt éreztem, hogy kerámiái többek szép tárgyaknál, egy elvarázsolt mesevilágba repítenek. Késztetésem támadt, hogy mindenképp meg kell ismernem alkotójukat, és hopp, már itt is vagyok Gabi budafoki otthonában.

Saját műből nem tart itthon sokat, nem ragaszkodik hozzájuk – számára az alkotás az izgalmas, utána a tárgyak már úgyis önálló életet élnek –, de a ház és a kert minden szeglete arról árulkodik, hogy itt művészember lakik. A bejárati ajtónál kerámiahalak és -macska (macskából van igazi is), az ablakban és a verandán virágok, némelyik saját készítésű kaspóban, a kertben gömbhalak, a sufni mellett gipszfejek (ezek nem saját alkotások, egy lomtalanítás során mentették meg őket).

A melléképületben hamarosan elkészül a műhely. Remélhetőleg. Mindenesetre a kemence már a helyére került. Ahogy lassan talán Gabi is. Az önmeghatározás még mindig nem könnyű.

„Nem mondhatom, hogy keramikus vagyok, mert nem vagyok keramikus iparművész.

De fazekas sem vagyok, mert arról ugyan van papírom, fazekasként végeztem, de nem készítek szokásos használati tárgyakat, például tejesköcsögöt, meg boroskancsókat, de még csak a régi fazekas technikákat sem gondolom újra. A korongozást arra használom, hogy megkorongozok formákat, és azokból hozok létre valami újat.” (Végül abban maradunk, hogy leginkább mégiscsak fazekas-keramikus, egy kiállításon is ezt írták a nevéhez.) 

Gabi már gyerekkorában tudta, hogy agyaggal akar foglalkozni, 14 évesen a szegedi művészeti szakközépiskolába jelentkezett, ott azonban hétszeres volt a túljelentkezés és nem vették fel. „Nem is tudom, mit gondoltam.” A tanárai azt mondták, hogy a szakmunkásképzéshez túl jó tanuló, ne menjen kerámiafestőnek vagy porcelánformázónak, a szaniteráru-gyártás pedig nem neki való, menjen csak gimnáziumba. Fiatal volt, nem ellenkezdett, gimibe ment, a művészeti tagozattal nem is próbálkozott újra. Mivel olvasni is szeretett és érdekelte az irodalom, végül a könyvtárszakot választotta, és könyvtárosként is végzett és dolgozott később.

„Amikor nem vettek fel a művészeti képzésre, azt gondoltam, hogy rendben, akkor erre én nem vagyok alkalmas. Jó volt a könyvtár is, szerettem könyvtárosként dolgozni, de éreztem, hogy valami azért hiányzik az életemből, csak nem tudtam megfogalmazni, hogy mi.”

A művészet továbbra is érdekelte, rendszeresen járt kiállításokra,

és később döbbent rá, hogy ha csak hobbiszinten is, de azért ő is alkothat. Már elmúlt harminc, a fia kisiskolás volt, amikor beiratkozott egy kerámiaszakkörbe.

„Annyira vitt az agyag, hogy esetemben ez hamar túlnőtt a szakköri tevékenykedésen, már magamnak vettem az alapanyagot és otthon is agyagoztam.”

Közben többször is az ország egyik végéből a másikba költöztek, majd megállapodtak Budapesten. Fia miatt részmunkaidőben dolgozott volna, de vagy nem talált megfelelő helyet, vagy két órát kellett utaznia azért, hogy négy órában dolgozzon. Folyamatosan állást keresett, de vagy nem volt elég képzett, vagy túlképzett volt, és sokszor szinte megkönnyebbült, ha nem vették fel egy munkahelyre. Az agyag ekkor már jobban érdekelte és „többet ígért”, úgy gondolta, jó lenne, ha papírja is lenne róla. Ahhoz már késő volt, hogy a MOME-ra felvételizzen, vagy keramikus művész legyen, ezért egy kétéves OKJ-s képzést végzett el, és így lett „egy mindenre nyitott fazekas”, 38 évesen.

A budapesti otthonukat, amelyben ma is élnek, már annak tudatában vették meg, hogy egyszer itt lesz az ő műhelye is, ám annak kialakítása sok időt és anyagi ráfordítást igényelt volna, Gabi pedig nem tudta, miként fog ez működni a gyakorlatban, meg lehet-e élni az alkotásból. Ma már úgy véli, lehetett volna kicsit optimistább és bátrabb, de akkor inkább a biztosra mentek (elvégre a hitelt valamiből fizetni kellett), és a férje munkájába és vállalkozásába fektették az időt és energiát. A férje viszont biztatta Gabit, hogy alkosson, ne hagyja abba, támogatta művészi törekvéseit.

„Persze, jó meg szép, az ember csinálja, mert nem bírja nem csinálni. Azt hiszem, ez az alkotó ember számára egy belső kényszer. De sokáig nem láttam, hogy mi lesz ebből. Végül a hobbiból egy nagy visszatalálás lett. Egyre többet akartam, képeztem magam, mesterekhez, táborokba jártam.”

Az alkotás pedig kőkemény önismereti útnak bizonyult,

Gabi saját magáról is egyre többet tudott meg az évek során. Nem kerülhette el az ezzel járó nehézségeket, mélyrepüléseket sem. Sokszor, főleg eleinte gyakran volt elégedetlen a műveivel, nem tetszett neki a végeredmény, úgy érezte, nem találja a saját hangját, és lett jó néhány „selejtégetés” is.

„Azt éreztem, hogy van valami disszonancia. Túlmagyaráztam a dolgokat. Mindent nagyon letisztítottam, minden nagyon le volt szivacsolva. Nem lehetett semmi hiba, például a két fülnek teljesen egyformának kellett lennie. De igazából engem ez már idegesített, és marhára elegem volt magamból.” 

Ez addig fokozódott, hogy egy időre le is tette az agyagot. Az viszont nem működött, hogy nem csinált semmit.

A kerámiázáshoz is szükség van rajztudásra, Gabi minden művét előbb megtervezi. „Ha csak nekiülök az agyaggal, és még nem tudom, hogy mit akarok, akkor addig nyomkodom, míg megszárad.” És ebben az időszakban sokszor az is elég volt számára, ha csak elkészítette egy leendő figura rajzát. Ám azt érezte, hogy jó lenne, ha jobban tudna rajzolni. Így hát rajzolni, festeni kezdett, beiratkozott egy rajziskolába. Mint mondja, tanult, csak nem az agyagon, „hanem egy másik médiumon keresztül”. Végül ez lendítette át a holtponton.

„A rajziskolában nagyon jó tanárom volt Németh Ágnes személyében, aki valahogy ráérzett, hogy velem valami probléma van. Próbálta megfejteni, hogy miért kell nekem vonaltól vonalig festenem.

És mondtam, hogy fogalmam sincs, nem tudom, hogy miért van erre szükségem, de nem is akarom ezt csinálni. Nyilván ez valami gyerekkorban gyökerező megfelelni akarás, tökéletességre törekvés, hogy valami csak úgy jó, és máshogy nem. Ezt fel kellett fejtenem. Ágnes elvezetett a nagyvonalú anyaghasználathoz és ecsetkezeléshez, illetve látáshoz. Világossá vált, hogy engem valójában senki nem kényszerít semmire, hogy ami volt, már elmúlt, nem kell hozzá ragaszkodnom, tovább kell lépni. És ennek meglett a pozitív hozadéka: amikor visszatértem az agyaghoz, az már teljesen más volt.

Próbálok úgy agyagozni, mint egy gyerek. Mert a gyerek sem méri ki vonalzóval, amit éppen alkot.”

Ezzel a szemlélettel születnek meg azóta a figurái. Gabi egyáltalán nem törekszik a realisztikus ábrázolásra, szinte sportot űz abból, hogy mennyire tud egy-egy figurát absztrahálni. Kísérletezik, hogy mik azok a minimális jegyek, amelyeknek még rá kell kerülniük az alakra, hogy felismerhető legyen. Így lesz akár egy egyszerű gömbformából mókás béka egyetlen jól eltalált szájformával. 

„Félelmetes, hogy az agynak mennyire kevés információ elég ahhoz, hogy felismerjen egy figurát, vagy belelásson valamit az agyagba.”

Gabi elsősorban a figurális ábrázolást szereti, vagyis nem használati tárgyakat, inkább szobrokat, dísztárgyakat készít, kifejezetten szereti az állatfigurákat. A hal, a béka, a róka visszatérő elem. De nagyon izgatták a fantáziáját a kaméleonok is, ezek a kicsit furcsa, groteszk és ijesztő lények. Azonban a jellegzetes lábaknál elakadt. Hogyan formázza meg őket? Aztán azt kérdezte: kellenek egyáltalán?

„Gorka Géza Kossuth-díjas keramikus egyik mondása nagy kedvencem. Állítólag egyszer készített egy szamarat, aminek három lába volt, erre mondták neki, hogy: de hiszen ennek a szamárnak csak három lába van. Mire azt felelte: ez nem szamár, ez kerámia.”

A gömbölyded formákhoz viszont eléggé vonzódik, ez nem feltétlenül tudatos, inkább természetes számára, talán a korongozásból jön. Ha van két marokedénye, akkor azokat összerakja, és megnézi, mit lehet kihozni belőle.

Hogy a kerámiái mesevilágot idéznek? Örül, ha így vélem, de amit én mesevilágnak látok, az neki a realitás. Számára a valóság így jelenik meg agyaggá absztrahálva.

Nincs példaképe, vagy olyan alkotóművész, akit követne.

Érdeklik mások munkái, előszeretettel böngészi is a kerámiaképeket, de tudatosan nem utánozza senki munkáját. Azt persze nem lehet kizárni, hogy érik hatások, amik beépülnek a műveibe. A célja azonban az, hogy ne egy utánérzés legyen, a saját hangján szólaljon meg. És míg a formák esetében inkább minimalista, a színeknél pont hogy nem. Bár maga is készíti, azért az egyszínű, máz nélküli kerámia nem az ő világa, szereti a színeket, de mindig eszébe idézi egykori fazekasmestere szavait, aki azt mondta, hogy egy tárgyra maximum három szín kerülhet. A színkavalkádnál egyébként is fontosabb a színek harmóniája.

A régi-új kedvence a raku technika, ami eredetileg japánból származik (a kézzel formázott kerámiákat alacsony hőfokon kiégetik, melegen veszik ki az égetőkemencéből, hideg levegőn hagyják, vagy faforgácsba teszik, majd vízbe mártják, az oxidok minden esetben máshogy reagálnak, amitől véletlenszerű, egyedi mintázatok alakulnak ki a mázon). De alkalmazza az egyszerűbb alacsony tüzű kerámiát fazekasagyaggal, fazekasmázzal, illetve a magas tüzűt is.

„Ez ma már több mint hobbi” – feleli Gabi,

amikor a piszkos anyagiakról érdeklődöm, vagyis arra vagyok kíváncsi, hogy az ilyen egyedi, kézműves termékekre van-e itthon igény, és van-e ennek piaca. Gabi néha persze találkozik értetlenkedő tekintetekkel, de egyre többen felfogják, hogy miben más ez, mint az áruházban kapható fröccsöntött termékek. Hogy egy-egy tárgyban mennyi idő és energia van, és nem csak az elkészítésében. Sok év tanulás, mire az ember arra a tudásra szert tesz, ami például egy tökéletes kaspó elkészítéséhez szükséges.

„Mindegyik fajtáról készíthetnék egy gipszsablont és préselhetném őket formába, lehetne sorozatgyártott is. De nem akarom. Mert azt gondolom, hogy pont attól szép, hogy mindig egy kicsit más, mindig más érzések, hangulatok vannak benne, nincs belőle másik.”

Ám hiába egyedi minden alkotása, nem ragaszkodik hozzájuk. Már. Szerinte ez inkább az elején jellemző, amikor kezdő az ember, és amikor végre sikerül valami, akkor attól fél, hogy nem tudja majd megismételni. Aztán rájön, hogy a második még jobb lett, a harmadik még jobb, a negyedik már tökéletes, az ötödiknél pedig nem is érti, hogy miért ragaszkodott az elsőhöz.

„Igazából addig érdekes egy kerámia, amíg az ember készíti.

De az is érdekes, amikor valaki aztán az elkészült tárgy láttán megszólítva érzi magát, és azt mondja, hogy ez neki kell, és hogy neki ez milyen sokat ad. Valaki mesélte, hogy amikor meglátta az egyik kis buddhafigurámat, akkor az elindított benne valamit és sírva fakadt, és ez a történet annyira megindító volt, hogy a végén már én is vele együtt pityeregtem. Ezek az igazi örömök.”

A tanítványait is arra biztatja, hogy legyenek bátrak, ne bánják, ha valami eltörik, nem sikerül, hamarosan úgyis egyre jobbak fognak kikerülni a kezeik alól. Merthogy ma már tanítja is a mesterséget. Heti három alkalommal, három órában adja át a tudását, a maradék szabadidejében alkot.

Sokszor erős kötelék alakul ki a tanfolyamok résztvevői között. A tanár nem csak egyszerű tanár, inkább egyfajta segítő. A legtöbbet úgyis az agyagtól tanulja az ember. És nem feltétlenül az agyagról.

 Iliás-Nagy Katalin

A képek a szerző tulajdonában vannak