Fekete gyémántok Oroszlányban – Időutazás egy szépséges és kegyetlen világban

–

Vissza egy letűnt iparág fénykorába

Az oroszlányi szénbányászat, amely több évtizeden át biztosította Komárom-Esztergom megye nagy részén a villamosenergia-ellátást, idővel egyre kevésbé bizonyult gazdaságosnak. Az aknák sorra bezártak, 2014. december 23-án az utolsó mélyművelésű bánya, Márkushegy termelése is végleg leállt.

Van azonban egy varázslatos hely, ami a letűnt iparág fénykorába repít vissza: az Oroszlányi Bányászati Múzeum, ahol nem először jártam a minap, és nyilván megyek is még oda, mert egyszerűen nem lehet megunni. Belépve, mint mindig, most is olyan érzésem támad, mintha éppen csak szünetelne a munka. A területet bejárva pedig elmerülhetek az egykor itt dolgozók mindennapjaiban, amiben a folyamatos veszély és a kőkemény munka éppúgy benne volt, mint a mindenen átsegítő humor.

A bányászatban nem volt olyan, hogy „én”

A múzeumot 1979-ben nyitották meg, első körben az akkor bezárt XVI-os akna területén, majd 2000-ben költöztették át a XX-as akna területére, ahol viszont abban az időben szűnt meg a termelés. Több mint négy évtizedes fennállása során különféle szervezetek égisze alá tartozott, jelenleg a Központi Bányászati Múzeum a fenntartója, 2016-tól pedig az oroszlányi önkormányzat üzemelteti, a mindenkori lehetőségek szerint támogatva a működést és a fejlesztést – annál is inkább, mert itt láthatóan van teljesítmény, ami persze a látogatószámban is megmutatkozik.

Mike István, aki ugyanitt aknászként dolgozott, 2013-ban lett a múzeum vezetője. Mint mondja, akkoriban nem éppen ideális állapotokkal kellett szembenéznie neki és munkatársainak, akik szintén bányászok voltak.

Abba, ahol most tartanak, mindenki beletette a magáét – ahogy Mike István fogalmaz –, „a bányászatban soha nem is volt olyan, hogy »én«”.

Öten-hatan vannak, az ablakpucolástól a szakmai munkáig mindent ők csinálnak, és a vendégek kalauzolása is az ő feladatuk. Egyszer valaki meg is jegyezte, hogy itt aztán nem a kertész vezet tárlatot, mire az illető kolléga így mutatkozott be nekik: „Jó szerencsét, Kertész Tibor vagyok!”

Monstre gépek – műszaki analfabétáknak is

Az udvaron kiállított gépek lenyűgözők az olyan fizika ellen beoltottak számára is, mint én – például a méret és teljesítmény szerint sorakozó lánctalpas kőzetmarók. Szinte indulásra kész benyomást kelt a függő sínpályás sarfmozdony, amely valamikor konténerekben húzta maga után a föld alatti munkához szükséges eszközöket, anyagokat. Mintha a kas – vagyis a bányabeli lift – is csak az utasokra várna.

Vagy ott a monumentális jövesztőgép, ami a szén és más kőzetek megbontására szolgált; megesett azonban, hogy ugyanezt a körülmények miatt a két kezükkel kellett elvégezniük az ott dolgozóknak. Megtekinthető a végtelenített csillefeladó állomás is, amelyen a szén eljutott az osztályozóra.

A kívülállónak elképzelnie is nehéz, hogy az aknából egymás után érkező csillék feladása micsoda igénybevételt jelenthetett.

Nem csoda, hogy erről a posztról a legtöbben az első adandó alkalommal továbbléptek, például segédvájárnak álltak.

GAZ–66: az egyetlen üzemképes bányamentő autó

A garázsban egy autótörténeti kuriózum tölti jól megérdemelt nyugdíjas éveit: a GAZ–66 az orosz gyártmányú honvédségi autó valaha bányamentőként dolgozott.

Több bevetése volt, egyebek között az 1983-as márkushegyi sújtólégrobbanásnál, amely Magyarország egyik legsúlyosabb bányaszerencsétlensége volt: harminchét ember vesztette életét.

Annak idején jó néhány ilyen jármű dolgozott országszerte különböző bányáknál, mára mutatóba is alig maradt belőlük. Szerencsére az itteni példány a sok megpróbáltatás és az élemedett kor ellenére meglepően jó állapotban van.

Kisvasút, kilátó, szabadulószoba

A látogatók nagy kedvence a félóránként-óránként induló kisvonat az eredeti mozdonnyal. Kicsit kényelmetlen, kicsit döcögős, az alagút előtt „fej behúz”, mégsem igazán akaródzik kiszállni senkinek a végén. Ugyanígy a kilátóként is használatos aknatorony nem kevés lépcsőjét is érdemes megmászni az elénk táruló panorámáért; az Európa Kiadó zenekar után szabadon, itt nem „a város morajlik”, hanem a Vértes hullámzik alattunk.

A múzeum különlegessége a Szabotázs névre keresztelt szabadulószoba. A részletekbe a múzeum dolgozói nem mennének bele, legyen elég annyi, hogy logikai feladványok megoldásával van esély kijutni.

A tervek szerint a közeljövőben lesz bányamentés-szimuláció is, elsősorban tizennyolc év felettiek számára. A fiatalok itt egyébként is „célcsoport”. Egy lelkes kémiatanárnő, Gajdosné Szabó Márta pedig rendszeresen elhozza ide a diákjait, akik aztán a látottakról tesztben számolnak be, és ugyanúgy osztályzatot kapnak rá, mint bármilyen más dolgozatra.

Szépséges, kegyetlen föld alatti világ

A föld mélyébe ad betekintést a mesterséges táró, ami élethű mása a több száz méterrel lejjebb húzódó „valódi” társainak. Nemcsak a szén útját mutatja be lépésről lépésre, de a különféle biztonsági szerkezetek láttán itt tudatosul igazán a laikusban, hogy mekkora rizikót vállaltak azok, akik nap mint nap leszálltak a mélybe.

Az egyik legnagyobb veszélyt a metán jelentette, ez a vegyület ugyanis bizonyos szint fölött a levegővel keveredve sújtólégrobbanást okozhatott. A sújtólégrobbanás – amit bányalégnek is hívtak, de Jókai például vihederként emlegette – elképesztő pusztítást végezhet a nagy nyomás és a magas hőmérséklet miatt, a helyzetet pedig tovább súlyosbíthatja a robbanás következtében a levegőből keletkező szén-dioxid. Éppen ezért a bányában kötelező felszerelés volt többek között a metánmérő készülék – ez, amint a metán szintje megnőtt, automatikusan lekapcsolt minden elektromos berendezést – vagy a sújtólégbiztos telefon. A vágatok elején vízzel töltött edényeket helyeztek el, amelyek a légnyomás hatására összetörtek, a kifolyó víz pedig eloltotta a port, ily módon megelőzve a porrobbanást.

Mint mindenhol, itt is szivattyúk dolgoztak – nélkülük egyszerűen elúszott volna a bánya. A víz mint őselem egyébként hasonló veszedelemnek számított, mint a metán.

Bányászkörökben a mai napig emlegetik az 1952-es szuhakállói bányaszerencsétlenséget, amikor a mélyebben fekvő vágatokat elárasztotta a víz, elzárva a menekülési utat az ott dolgozók elől. Hat napon át folyt – szélsőséges időjárási körülmények között – a mentés, ám a huszonnyolc bányászból csupán kilencet sikerült kihozni.

Felbecsülhetetlen értékű volt a bányamentők munkája

Az elővigyázatosság dacára gyakorta akadt dolguk a bányamentőknek. Mint megtudom, „kívülről” ide nem lehetett bekerülni: bányamentők csak bányászokból lehettek a megfelelő képzés után. A mérnököknek és a technikusoknak pedig hivatalból el kellett végezniük a bányamentő tanfolyamot, még akkor is, ha valakinek az egészségi állapota esetleg nem tette lehetővé az aktív részvételt a mentésekben.

A bányamentők között voltak állandók és „kéthetesek” – előbbiek is elláttak üzemi feladatokat lent, de ekkor már a helyismereten volt a hangsúly, hogy baj esetén tudják, a bánya melyik részére kell menniük. A központi bányamentő állomás minden üzemmel összeköttetésben állt, ha pedig jött egy riasztás, az emberek nem tudhatták, hogy próbáról vagy éles helyzetről van-e szó – de azonnal cselekedni kellett, hiszen a vonulókocsinak adott felszereléssel, adott időn belül ugyanúgy ott kellett lennie a helyszínen.

Felbecsülhetetlen értékű munkát végeztek, amit nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is bírni kellett, ez azonban a bánya valamennyi dolgozójára igaz volt.

„A diszpécsernek sem az ment a gyomrára, hogy ott ült a központban, hanem az, hogy bármikor bármi történhetett – magyarázza Mike István. – Lehet mondani, hogy mindenki ezt vállalta, de tényleg kellett az elhivatottság. A falézban még normálisan tudtál beszélgetni a bányásszal, aztán ha lent meglátta a szenet, »megőrült«.”

Dugni vagy nem dugni

Azt, hogy hányan vannak a felszín alatt – és nem utolsósorban, hogy hány bányamentő van köztük –, éppen a mentés érdekében nagyon precízen nyilvántartották. Aki leszállt, annak egy fémbilétát kellett magához vennie, amit aztán felakasztottak egy táblára. Ezt megelőzően lyukkártyás rendszer szolgált a létszámellenőrzésre.

A kártyát ki- és becsekkolásnál egy készülékbe kellett helyezni, magát a műveletet egyébként csak simán „dugásnak” hívták.

Ez a megoldás azonban, fogalmazzunk így, hordozott magában némi kísértést, hiszen megesett, hogy valaki műszak közben hagyta el a bánya területét anélkül, hogy „dugott” volna.

Harapós kutya, a bányász bal hátsó lába, pinafa

A túlélésben, még ha nem is közvetlenül, de a humor is segített. Több vicces sztori máig forgalomban van. Az egyik ilyen történet hősét – a személyiségi jogokra tekintettel legyen most csak Józsi – egyszer megráncigálta egy kóborló eb. Ezen felbuzdulva a munkatársai névre szóló figyelmeztetést pingáltak egy csillére:

„Vigyázz, Józsi, a kutya harap!”

A teljes állomány nagy derültségére így rótta a csille vég nélküli útját mindaddig, amíg a festéket le nem mosta az eső. Máskor a baleseti jegyzőkönyvbe – és még csak nem is poénból, hanem halálosan komolyan – az alábbi mondat került: „X. Y. bal hátsó lábába szög fúródott.”

Az ember, ugye, mindig tanul valamit. Én például azzal a hiánypótló információval gazdagodom, miszerint az ácsolás során leeső fadaraboknak, amelyeket a dolgozók hazavihettek fűteni, „pinafa” volt a becsületes neve. Hogy miért? „Mert az asszony pinát adott érte” – érkezik az abszolút logikus magyarázat.

A bányászat nem akármilyen szakmai kultúrát épített fel

A múzeum igyekszik méltó emléket állítani a bányászatnak, ami Mike István tapasztalatai szerint az elmúlt évek során valamelyest „szitokszóvá” vált. Pedig, hangsúlyozza, jobban belegondolva, ez a nemes szakma nem akármilyen kultúrát épített fel egyebek között a hozzá kapcsolódó kohászattal, erdészettel együtt. Természetesen nem vitatja a zöldmegoldások létjogosultságát, de „tudni kellene a helyükön kezelni a dolgokat”.

Bulizni is lehet

Mindenesetre a hagyományt minden lehetséges módon ápolják. Voltak-vannak elsősorban a szakma valamikori képviselőinek fontos találkozók, koszorúzások, sőt bányásznapok, amik a civilek számára is jó programot jelenthetnek, de a múzeum jó helyszíne például családi eseményeknek vagy céges piknikeknek is. E téren ráadásul továbblépés várható: már szinte kész, és a tervek szerint jövő tavasszal meg is nyílik a fogadóépület, ahol – immár a múzeumpedagógia jegyében – az érkezők tisztában lehetnek azzal, hogy mit is látnak majd. Mellette pedig ott a még szintén készülő rendezvényház, ami elég tágas ahhoz, hogy konferenciáknak, lakodalmaknak vagy akár koncerteknek is helyet adjon – olyan környezetben, amihez fogható talán nincs is az országban.

Mezei M. Katalin

Az oroszlányi bányászéletről olvassátok el szerzőnk korábbi írását is ITT.