Doffek Gábor: Olyan csapat voltatok, és te, Tibor, olyan ember voltál, amihez és akihez nagyon jó lenne méltónak lennünk

–

Aki abban az időben Magyarországon élt, végtelen és egy sztorit tud fejből a „fiúkról”. A szó legszorosabb értelmében rocksztárok voltak ezek a srácok, a legjobbak a világon pólóban, és csapatként is. Nem volt senki, aki jobban megérdemelte volna náluk a sikereket, szimpatikusak, szerethetők voltak, sőt egyenesen imádhatók, a hatásuk sokkal nagyobb volt, mint azt ott, akkor érzékeltük volna. Rengeteg tanulsággal szolgáltak, és egy ország szokásain is változtatni tudtak. Olyanok is elkezdtek ugyanis miattuk nemcsak vízilabdát, hanem egyáltalán sportot nézni, követni, kimenni szurkolni, akik korábban sohasem. Nyilván hihetetlen mennyiségű gyerek ment pólózni, és mivel a sikerek mellett kétségkívül gyönyörű testű (rohadt életbe, adjuk meg), jó fej, magas, helyes fickók voltak, érthetően meg volt értük őrülve mindenki. És végre egyszer az életben annyira kurva jó érzés volt rajongani értük, mert nem voltak körülöttük mindenféle olcsó bulvársztorik.

Kőkemény, kétségbevonhatatlan, világszínvonalú teljesítmény mellett kifejezetten normális, intelligens arcok voltak, akik hihetetlenül tisztelték egymást, a csapatot, „A” Dénest, meg ezt az egészet.

Úgy értem, hogy amikor a legnagyobb sztárok voltak, ők akkor is érezték, és értették azt a kiváltságot, hogy ők a válogatott tagjai, ahová pusztán teljesítményalapon kerültek be. 

2002–2003 körül kerültem én is közel ehhez az egészhez. A szponzor cég rendezvényszervezőjeként különböző események szervezési feladataiban vettem részt, sajtótájékoztatók, VIP-események, ilyesmi. Csak azért érdekes, mert így vagy úgy, de közelről láthattam ezeket az embereket. Sokszor. És mindamellett, amit mindenki tud róluk, nekem sokkal több alkalmam volt figyelni, hallgatni őket, és bevallom, nagyon erős benyomást tettek rám. Emberekként, sportemberekként, egyenként és csapatban is lenyűgöző volt ez a brigád. A tisztelet, alázat, összetartás (mármint a máz meg a színpadi elemek nélküli igazi, valódi, fasza, frankó összetartás) olyan szintjén éltek ezek a fickók, hogy azt csak úgy simán nézni is kivételes élmény volt. Ezek az emberek egészen közelről nézve sem féltékenykedtek egymásra, nem voltak irigyek, nem láttam az arcukon se közönyt, sem külön játszmákat, személyeskedéseket. Nem a sajtónak szólt, hogy ők nem húztak szét soha. Ezek az emberek egy sima „céges” vacsora közben is igazi figyelemmel voltak egymás iránt.

Amikor felállt a Benedek, hogy szóljon a csapathoz egy közelgő verseny előtt, ott nem volt beszólogatás, hogy „mondjad, öcsém!”, és hülye viccek. Pedig elég jó arcok voltak, nagyszájúak, meg viccesek is. Csak tudták a helyét, és idejét. Ott nem volt susmorgás, amíg ő beszélt. Ott nem volt olyan, aki nem figyelt.

Ez a csapat a koncentráció, a mentális jelenlét és erő, a közösség olyan átütő szintjét hozta sok-sok éven át, hogy egy-egy ilyen pillanatban, amikor „maguk voltak” egy VIP-teremben, vagy még a függöny mögött – tényleg érezni lehetett az energiájukat, szikrázó, feltöltő volt az a mindent elsöprő összeadódott erő, amitől teljes joggal volt beszarva az egész világ összes vízilabda-válogatottja. 

Valahogy kívülről figyelve én mindig azt éreztem, hogy a Dénes (csak simán így hívták), a csapat, annak a szelleme, lendülete, minősége, állapota mindenkinek fontosabb volt, mint saját maga. Mindenki előrébb tartotta a csapat minden célját, érdekét, mint a saját egyéni dolgait. Én legalábbis így láttam. Pedig hát domináns személyiségből volt bőséggel. Mégis, olyan szeretettel voltak egymás iránt, hogy azt rendkívüli volt személyesen látni. Kósz, Benedek, Kásás, Fodor Rajmund, Vári Attila, kábé ők voltak a nagy öregek, de amilyen csapat ez volt, nem volt klikkesedés, befogadták egyenértékű tagoknak az újakat, fiatalokat is, hiszen a csapat összetétele picit mindig változott. Birosra azt mondták, hogy nála szerényebb arc kevés van. A Kásás volt a (nemcsak szerintünk, de szerintük is!) született ragyogó tehetség, aki pólós olimpiai bajnok édesapjától rengeteget kapott genetikától szemléletig – a Benedek meg hát a Benedek.

Az embernek gombóc van a torkában, elég a nevét kimondani, különösen ezen a tragikus, elfogadhatatlan évfordulón. A Benedek. A sportág Zidane-ja, Michael Jordanje.

Aki egyszer azt mondta magáról: 

„Sosem volt különösen jó labdaérzékem, sosem fociztam, kosaraztam jól, nem dobtam különlegesen nagyot a labdával, és ma már ennél is kisebbet dobok. Nem vagyok kifejezetten sem erős, sem okos, nem úszom túlságosan jól, a vízfekvésem teljesen átlagos. Gyerekkoromban tizenegyszer szúrták fel a fülemet, ugyanennyiszer tiltott el az orvos az uszodától. Szépen beszélni talán sosem tudtam, középiskolai eredményeim közepesek voltak, sosem gondoltam, hogy a mondataim hatással lehetnek másokra. A katonaságtól gerincsérv miatt felmentést kaptam, azóta már a nyakamban is van két porckorongsérv, 16 éve csuklószorítóval játszom, képtelen vagyok a kézfejemre támaszkodni. Először 2005-ben voltak problémáim a szívemmel, amik 2009-ben megismétlődtek. Mégis, ha legvégül össze kellene foglalnom a sikereim okát, csak annyit mondanék, hogy mindig én akartam jobban. Ez ez én tehetségem.”

Mindent elárulnak ezek a szavak, ezek a gondolatok. És tényleg mindig ő akarta jobban. A motorja, a lelke, a gázpedálja volt ennek a csapatnak, olyan példaképe, akitől mindenki átvette azt az energiát, ami az egészen egyedülálló csapategységhez vezetett.

Fel sem merült soha, hogy ne tudnának bárkit megverni. Hogy ne az abszolút maximumon játsszon mindenki, mindig, mindenhol, mindenki ellen. Mert egymásért játszottak.

Mert annyira imádták ezt a csapatot, hogy azért tudtak egyéni érdekek, vagy olyan érzelmi hatások nélkül játszani, mint a féltékenység vagy a gőg. Nem voltak ehhez hasonló széthúzó erők. Ők a VIP-ban is együtt ültek. Egymással nevettek, folyamatos kapcsolatban álltak egymással, volt egy olyan saját világuk, ami a szövetségi kapitány és a szakmai stáb vezetésével elképesztően profi, hatékony és megállíthatatlan lett.

Erőt tudtak gyűjteni a végtelen szeretetből, amit kaptak a közönségüktől – ezeket a csávókat ugyanis nem utálta senki, sőt. De nem hülyültek meg a sikertől, nem kezdtek pipiskedni sem a medencében, sem a médiában, nem őrültek meg, nem luxikocsikkal fotózkodtak. Leszegett fejjel mentek előre, és mindig csak a következő cél volt a szemük előtt.

Hallottam, ahogy Kemény Dénes beszélt velük, ahogy hozzájuk szólt, ahogy rövid beszédet intézett hozzájuk, mondjuk, egy világverseny után. Ott nem volt egy fél mondat üres duma sem. Ott nem volt udvariaskodás, ott nem volt kérdés, hogy a szövetségi kapitány tekintélye, szakmai és emberi elhivatottsága mit jelent pontosan ebben a rendszerben. 

Ahogy ezek a szupersztár csodagyerekek ránéztek arra az emberre, ahogy a testtartásuk is önkéntelenül a végtelen tiszteletről és megbecsülésről tanúskodott, az lenyűgöző volt. Mondta is egyszer a Benedek a sajtóban, hogy ők azért jobbak mindenkinél a világon, mert ők szeretik egymást. És ez élőben is átjött. Ez nem póz volt. Tök komolyan gondolták. Ezeken a szponzori meg sajtóeseményeken sem úgy viselkedtek, ahogy más „celebeket” láttam huszonév alatt rendezvényeken viselkedni – pedig van elég gazdag összehasonlítási alapom hazai és nemzetközi hírességek, zenészek, sportolók, politikusok terén. Itt nem volt puccoskodás, nem villantott senki marha drága csillogó tárgyakat, nem ciccegett a pincérnek, nem csettintgetett senki senkinek.

Ezek a srácok olyan magától értetődő, természetes kedvességgel, normálisan szóltak egy pultos lányhoz is, mint egy vállalati vezérigazgatóhoz. 

Az intellektus nemcsak a medencéből ordított róluk, hanem egy társasági eseményen is. Nem volt bebaszcsi ingyenpiából versenyszezon végén, meg kocsikulcscsörgetés, nem volt semmiféle alpári viselkedés, nem volt semmiféle személyzetnek, sem senkinek a lebecsülése, lekezelése. Profi úriemberek, röviden. Nem tegezték a hoszteszt, nem csapkodták üzleti partnerek vállát, egyszerűen tudták, kik ők, mik ők, és látszott minden mozdulatukon, hogy ők akkor is a csapathoz, a csapat szellemiségéhez akarnak méltók lenni, amikor egy tányérhoz nyúlnak, amikor koccintanak, vagy amikor átvesznek egy díjat. Soha nem láttam olyat, hogy ezek az emberek arcoskodva elhessegettek rajongókat, vagy fintorogtak, kényeskedtek. Olimpiai menetelés után, ezredik sajtótájékoztatón, céges eseményen, hivatalos és kötelező megjelenésen is tisztelettel, alázattal, kötelességtudó módon végezték a feladatot, amiről tudták jól, hogy medencén kívül is feladat.

És nem mellesleg mindezzel összehoztak egy országot, legalábbis egy időre.

Volt közös siker, hálás, szerethető téma, amiről beszélhetett mindenki. Nem volt rossz része, nem állított szembe senkit senkivel, nem lehetett irigykedni, piszkálódni, mocskoskodni. Egyrészt mert ők mindenestül fölötte voltak ennek az egésznek, nem adtak okot ilyesmire, csinálták a dolgukat profikhoz méltón, és egy ország megtanulta, hogy nahát, ilyen is van. Így is lehet. Persze sok hasonló kvalitású sportolónk volt és van hála istennek, de csapatsportban sokkal kevesebb az ilyen átütő, hosszan tartó, lenyűgöző sikersorozat. Itt minden adott volt. 

Tanulnunk kell belőle. Sokkal többet kell beszélnünk róla, róluk. Szaladnak az évek, halványulnak az emlékek. De ha van jó és követendő példa, kiemelten fontos, tanulságos, csodálatos sikertörténet, akkor az övék az. Akármennyiszer emlegetjük őket, az nem elég. Akármennyiszer mondunk köszönetet, többször kell. És akármennyiszer említjük meg, emeljük ki, hajtjuk meg a fejünket némán a csodálatos és megismételhetetlen Benedek Tibor, mindenki Benedekje előtt, az még mindig kevés. Ezt az embert jellemtől eredményekig kívülről kell fújnia minden gyereknek és felnőttnek ebben az országban. Ilyen kivételes karakter nem sok van egy ország sporttörténelme során. 

Időnként meg kell állni egy pillanatra, halkan bólintani magunk elé: mindent köszönünk, kedves pólóválogatott, és kedves Benedek Tibor!

Mindannyian egyenként, és együtt is köszönjük, amit kaptunk tőletek, ti olyan csapat voltatok, és te, Tibor, olyan ember voltál, amihez és akihez nagyon jó lenne méltónak lennünk. Ők megérdemlik, hogy egy ország próbáljon meg méltó lenni hozzájuk, és a Kapitány emlékéhez, a csodálatos példájához, amit az egész életével mutatott, és tanított nekünk. 

 Doffek Gábor

Kiemelt kép: Getty Images/Massimo Cebrelli