–

Kiskoromtól zongorázni tanultam

Szívesen csináltam, szerettem a zenét, mégsem az én álmom volt ez, hanem az anyukámé. Ő minden fórumon elmondta: kiskorában nem járhatott zongoraórákra, mert a családjuk szegény volt, ezért még anyasága elején elhatározta, hogy ha lesz egy lánya, az biztosan tanul majd zongorázni.

Bár akkoriban nekem más hangszer is tetszett volna – főleg a gitár, ami sokkal menőbbnek tűnt és lehetett mindenhova cipelni –, anyám szelíd, de magabiztos presszióval terelgetett az általa választott instrumentum felé.

Nem csupán engem, hanem az amúgy kisautó–szerelgetés–építőkocka érdeklődésű öcsémet is, aki kicsit rosszabbul járt ezzel, mert menet közben kiderült, tényleg nem a hangszertanulás az ő útja – anyánk viszont nála is ragaszkodott a zongorához. Végül a zenetanulás tényleg mindkettőnknek csak javunkra vált, noha kezdetben nem is ez volt a fő szülői motiváció, hanem az, hogy beteljesíthessük a megvalósulatlan anyai álmokat.

„Miért nem pofozza fel, mi sem haltunk bele pár tasliba!”

Igen, az én fenti példám kicsit sarkított – valójában inkább a generációs hiány betöltéséről szól. De mi van olyankor, ha a gyerek unja, utálja, végigszenvedi a szülő által annak idején be nem teljesíthető, de vágyott utat? Milyen belső gátakkal és hiányokkal küszködnek felnőtt életükben azok, akik például mozdonyvezetők lettek volna szívük szerint, de a család kijelentette: „A jogra mész, fiam, mert apád, nagyapád is bíró volt, te sem adhatod alább!”

„Véleményem szerint nem »jó« vagy »rossz« a generációs hasonlítgatás, hanem egy »évezredek óta« fennálló jelenség. Egyszerűen csak van – szögezi le Nemesné Somlai Gitta pszichológus. – Mindig is nosztalgiával mutogattak, gondoltak vissza az idősebbek a saját fiatal korukra. A jelenségnek számos oka van, sokféleképpen kutatták.

Magyarázható például az emberi memória szelektív működésével, illetve az úgynevezett »pozitivitási hatással« vagy effektussal. Utóbbi lényegében a múlt megszépítését jelenti, afféle önámítás, a képzelet alkotása.”

A kutatások szerint szelektív módon a tíz–harminc éves korunkra emlékezünk a leginkább, ez az időszak kapja a legnagyobb érzelmi hangsúlyt, hiszen sok-sok izgalmas, „beavató” életesemény történik ebben az időszakban. Hatvanéves korunk felett pedig szívesebben élünk a „komfortzónánkon belül”, arra törekszünk, hogy minél kevesebb negatív érzés érjen bennünket, és szívesebben emlékezünk a jó dolgokra.

Ez eddig teljesen rendben is volna, de egyszerűen el kellene fogadni ezeket a különbözőségeket, és kész

Mondanom sem kell: ez egyáltalán nem így megy – még sok, kifejezetten értelmes, intelligens emberből is kiszalad egy-egy lenéző „boomerezés”, vagy idősebbeknél egy „taknyosozás”, ha előkerül a „bezzeg az én időmben” lemez. A karantén 1.0 alatt teret hódított „OK boomer” több lapáttal rátett erre, hiszen kizárólag gonoszkodó, lenéző, gúnyolódó összefüggésben használjuk. De miért is?

Tehet arról bárki is, hogy mikor látta meg a napvilágot: 1948-ban, 1970-ben, vagy 2020-ban?

Természetesen mondani sem kellene: a tolerancia kétirányú utca! Nagyon nehéz megemészteni például, amikor a fiatal, kezdő szülő kéretlen tanácsokat kap az idősebbektől, például a gyerek utcai hisztijének kezeléséhez, vagy iskolai konfliktus esetén: „Miért nem pofozza fel, pár tasli még egyetlen gyereknek sem ártott meg! Minket is szíjjal nevelt az apánk, és tessék, mégis ember lett belőlünk! Nyugodtan vissza lehetne hozni a körmöst meg a nádpálcát, mindjárt lenne rend az iskolákban! Mi az, hogy manapság már nem akarnak iskolaköpenyt hordani? Az igenis nagyon jó találmány volt – legalább nem divatoznának agyba-főbe, mint manapság!”

Deák-Ember Ágnes pozitívnevelés-szakértő azt mondja, az efféle helyzetek jó kezelésének első számú gátja, hogy valamennyien tele vagyunk előítéletekkel.

„Lehet, hogy egészen más miatt volt durcás a kisgyerek, és azért nem köszönt az ismerősnek, vagy épp fájt a hasa, vagy elveszített valamit, és azért bömbölt a boltban – nem azért, mert nem kapott meg valamit. Mi, felnőttek mégis egyből ítélkezünk, rosszallón nézünk, és talán még el is ejtünk egy-egy gúnyos megjegyzést ahelyett, hogy csendben tovább haladnánk.

Elfelejtjük, hogy sosem látunk be a színfalak mögé, nem tudjuk az előzményeket, az okokat.”

Ágnes szerint a legeredményesebb talán a szelektivitás: a sokszor kéretlen tanácsok, vélemények közül tudnunk kell csak a legfontosabbakat, a segítő szándékúakat megfogadni, a többit pedig elengedni. Tudatosíthatjuk, hogy természetesen jót akarnak a szüleink, ám mi egy egész más világban élünk.

„Nagyi, ti tényleg estig az utcán tekeregtetek?”

Azért lesz jó, ha sokat meséltetjük a szülőket, nagyszülőket a gyerekkorukról, mert ilyenkor száz százalékig lelepleződik az a bizonyos „bezzegmúlt”. Kiderül, hogy a „Mi sohasem verekedtünk, jó testvérek voltunk” mögött betört fejek, térdsebek és széttépett mesekönyvek sorakoznak. Ezeket ilyenkor viccesen, kedvesen nyugodtan vissza lehet mondogatni a szelektív memóriájú idősebbeknek.

Kurucz Adrienn: Én itt vagyok veled – WMN-naplók

WMN Life – 2020. szeptember 9. – KAd

„Biztos vagyok benne, hogy régen is hangosak voltak a gyerekek, hiszen azért gyerekek, és én akkor aggódnék, ha az enyém például egész nap csendben lenne – mondja a pozitívnevelés-szakértő. – Volt, hogy a tévé előtt ültünk gyerekként – úgy persze hogy csendben van a gyerek –, néztük sorban a meséket, ám a mai mesék mindegyike olyan gyors, vibráló, pörgő eseményekkel teli, éneklős és sokszereplős, hogy ezekből egy is bőven elég egy napra vagy akár egy hétre is. Ahogy nekünk, felnőtteknek, a gyereknek is nehéz lelassulnia, valamint változtak a szokások, változott minden.

Hiába jönnek azzal, hogy »Bezzeg az én időmben lent voltunk egész nap a játszótéren«, nem lennék boldog, ha nem tudnám, hol van a gyerekem, márpedig a mi szüleink nem tudták, merre kószálunk, a téren, a játszótéren, vagy a város másik végében…

»Másszon fára!« – hallom az újabb jótanácsot a fülemben, de mégis hol? A panelházak rengetegében mi sem sűrűn gyakoroltuk ezt a testmozgást, annál inkább jártunk félkész házakban vagy ugráltunk vonatvagonokról. »Dehogyis« – legyintenek a szüleink. Viszont ez tényleg így volt, még akkor is, ha nem emlékeznek, esetleg nem is tudtak róla. Őszinte kapcsolatot szeretnék a gyermekemmel. Nem követem a szüleim példáját, ami arról szólt, hogy »átmegyünk a másik szobába, ne lássa a gyerek, ha sírok«.

Én vállalom az összes arcomat előtte. Tudok bocsánatot kérni, ha kiabáltam, pedig nem kellett volna, de nem félek felemelni a hangomat, mert nem engedek meg mindent neki. Kellenek a szabályok, ugyanakkor nem az a célom, hogy engedelmes, csendes, szófogadó gyerek legyen, és az sem, hogy teljesítménykényszer határozza meg az életét.

Szeretem, hogy vannak önálló gondolatai, tervei, nem akarom lelombozni, és nagyon figyelek rá, hogy apróságokért is megdicsérjem. Tudatosan alakítom át a szüleim mondatait, amikor elhangzik a »rossz vagy« a kisfiamnak, mert véleményem szerint nincs rossz gyerek, másrészt, én tényleg nem azt és nem úgy látom, amit ők. Ők rendetlenséget látnak a nappaliban, mert szét van szórva a legó, és azt, hogy nem lehet hozzászólni a gyerekhez, mert belemerült a játékba.”

Ezek nyilván még kezelhető momentumok, más a helyzet, ha a gyermeknek a szülő beteljesületlen álmait kellene tovább vinnie azért, mert „Bezzeg az én időmben nem volt pénzünk balettórára”, vagy „Bezzeg én a két kezemet összetettem volna, ha a szüleim orvosnak adnak, csak te vagy ilyen hálátlan”.

Megengedni, hogy a gyerek a saját útját járja, nyilván néha lemondás arról, hogy megérjük a saját utunk beteljesülését, még sincs más egészséges megoldás

– derül ki Nemesné Somlai Gitta pszichológus szavaiból is.

„A gyermek nem a saját tulajdonunk, nem a személyiségünk része, nem a mi meghosszabbított életünk, ő egy önálló, saját álmokkal bíró ember. Sajnos előfordul, hogy valamelyik szülő nem tudja elengedni a gyermekkori beteljesületlen vágyait, és úgy érzi, kapott egy második esélyt a megvalósításra, de lehet, hogy épp ezáltal okoz boldogtalan gyermekkort az utódjának. Ezt érdemes feloldani úgy, hogy különálló, »autonóm« személyként tekint a gyermekére. Töltsön vele minél több minőségi időt, ismerje meg, lássa meg benne a gyermek álmait, adottságait, tehetségét, lehetőségeit.”

Ha a szülő beteljesületlen vágya túlságosan erős, nehéz teherként rakódik a gyermekre, az állandó stresszforrást jelenthet a családban, és/vagy szigorú, merev, autoriter, domináns szülői neveléssel párosulva, bizony önértékelési problémákat, szorongást, depressziót is okozhat a gyermekben.

Vannak gyerekek, akik erejük felett igyekeznek megfelelni a szüleik elvárásának (és majd belegebednek), és vannak, akik minden lehetséges módon lázadnak, számos konfliktust vállalva küzdenek a saját szabadságukért.

De fordítsuk kicsit pozitív előjelűre a dolgot: hogyan csipegessük ki jól az előző nemzedék tudásából azt, ami számunkra gyümölcsöző, építő lehet?

Főleg akkor, ha a másik fél úgy érzi, amit ők maguk gyerekként, fiatalon kipróbáltak, az működik, bevált, az jó kell hogy legyen a gyerekeiknek is.

Fontos lenne elfogadni, hogy a világon egyvalami „állandó”, és az a változás

Ezt hangsúlyozza a pszichológus. „Egy »olvasó-gondolkodó«, felelősségteljes, lelkiismeretes szülő számára bizony óriási feladat a »nem ártás« elve. Vagyis adott döntési helyzetben jól választani, tudatosan jelen lenni, hogy éppen »itt és most« mi lesz a legmegfelelőbb választás (amivel sem a gyerekemnek, sem magamnak nem ártok), ami egyébként több időt, több gondolkodást, illetve lehet, hogy némi konfliktust is jelenthet. Vagy gyorsabb, egyszerűbb egy »jól bevált«, »akkor és ott« minta segítségével reagálni, úgynevezett sémaforgatókönyvek szerint cselekedni?”

A különféle generációknak eltérő a társadalmi, történelmi, gazdasági, informatikai hátterük, különböznek a gondolkodásmódjukban, a hozzáállásukban, a viselkedésükben és értékrendjükben, másként reagálnak a konfliktushelyzetekre is, ami „áthidalandó” kommunikációs szakadékot hozhat létre közöttük. De vajon tudjuk, hogyan is kellene hidat építeni a generációk között ebben a gyorsuló, információdzsungellé változó világban?

 Kocsis Noémi

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images