„Szélsőséges helyzetben szerintem muszáj ösztönből cselekedni” – Interjú a FOMO főszereplőjével, László Pannával

–

WMN/Gyárfás Dorka: Létezik rólad olyan fotó vagy felvétel a neten, amit legszívesebben eltávolítanál?

László Panna: Azt hiszem, azokat már eltávolítottam. Az Insta-oldalam korai bejegyzéseiből egyszer tartottam egy szelektálást, csak a legkedvesebb képeket hagytam fenn. De van egy videó a YouTube-on, amit viszont nem szívesen nézek vissza – ezen Arany János Kertben című versét szavalom, és baromira izgultam, amikor felvettük. Ráadásul azóta eltelt egy kis idő, a vers sokat ért bennem, ma már egész másképp mondanám.

WMN/Gy. D.: Ezt pont láttam, és emlékszem, a Radnóti Színház Ifjúsági Műhelyében (RIM) készítették. Hogy kerültél oda?

L. P.: Előtte már jártam egy hasonló kurzuson a Katona József Színházban, a Katona Klubban, ahol az volt a cél, hogy a végére összeálljon egy előadás is – a RIM-ben inkább csak drámajátékokat játszottunk, és mint utólag kiderült számomra, nem is színésznek készülő fiatalok számára hirdették meg. Ezt a kettőt csináltam végig, és most úgy érzem, ezekből a programokból egy időre elég volt nekem.

WMN/Gy. D.: Ha valakit nem vesznek fel rögtön a Színművészetire, ma milyen lehetőségei vannak?

L. P.: Jelentkezhet különböző színistúdiókba, például a Pesti Magyar Színiakadémiára vagy a Keleti István Művészeti Iskolába, de én ezeket nem akartam. Amikor nem vettek fel a Színműre, rájöttem, hogy inkább kitárom magam előtt a világot, és nem egy dologra fogok fókuszálni. Elmentem egy tudományegyetemre – a Corvinus szociológia szakára –, és mindaz, ami addig félelmetesnek tűnt, egyszer csak izgalmassá vált számomra. Azelőtt úgy éreztem, hogy „úristen, ha nem színész leszek, akkor micsoda?!”, most meg úgy vagyok vele, hogy „még bármi lehetek!”. Utólag örülök, hogy így alakult, még ha továbbra is úgy érzem, hogy nem adom fel a színészetet, újra meg fogom próbálni a Színművészetit, csak talán nem színész szakon, hanem televíziós műsorkészítő szakon. Rájöttem, hogy nekem nem feltétlenül a színpadi szereplés szerez örömet, hanem bármilyen szereplés. És érdekel az újságírás is, egy ideje már írok, interjúkat készítek egy zenei blogra.

Egy csomó minden történt velem azóta, hogy kiderült, nem egy út létezik.

WMN/Gy. D.: A színész szakon – amíg én láttam közelről – az volt az elvárás, hogy mindenáron színész akarj lenni.

L. P.: Igen, most is így van, és valószínűleg érezték rajtam, hogy én még nem vagyok ebben olyan biztos. Miután nem jutottam tovább, mondtak más dolgokat is – hogy hadarok, hogy beszédhibám van, és nem vagyok eléggé „dög” –, de talán volt egy olyan pedagógiai szándék is az elküldésem mögött, hogy azt akarták: még tapasztaljak és ismerjem meg magam jobban.

WMN/Gy. D.: Szerintem a színészet és a műsorvezetés között a legnagyobb különbség, hogy az előbbinél egy szerep mögé, megírt mondatok mögé bújsz, míg az utóbbinál csak magadat adhatod. Neked vajon melyik fekszik jobban?

L. P.: Pár éve még biztos azt mondtam volna, hogy egy szerep mögé szeretnék bújni, mert félek magamtól, de az elmúlt másfél évben, amióta egy csomó új helyzetbe kerültem és új emberekkel ismerkedtem meg, megtanultam felvállalni magam. De simán lehet, hogy ezt a színész szakon úgy fordítanák le, hogy nem vagyok elég alázatos… ezt is sokszor megkaptam. Pedig akikkel eddig együtt dolgoztam színészként (például Hartung Attilával, aki a FOMO-t rendezte), szerintem azok épp az ellenkezőjét tapasztalták rólam. Csak nem adom ki magam elsőre. Előbb szeretem megismerni azt, akivel dolgunk van egymással. Később aztán a dög is kijöhet belőlem!

WMN/Gy. D.: Valami ilyesmi utat jár be a karaktered is a filmben a történet kezdetén.

L. P.: Nagyon örülök, hogy ez a film komoly társadalmi problémákkal foglalkozik, és nem csak a szórakoztatásra koncentrál. Amikor az ember egy válogatásra jelentkezik, még fogalma sincs, hogy abból mi lesz. A castingfelhívás úgy szólt, hogy „16–23 éves, bulizni vágyó fiatalokat keresünk”. Nyilván nem részletezték, mi fog történni a filmben, mert azzal pár embert elriasztottak volna. Mondjuk, mire megkaptam, már egy percig sem merült föl bennem, hogy visszaadjam a szerepet, hiszen másfél évig tartott, mire kiválasztottak. Amikor Iványi Petra producer felhívott és azt mondta: „Szia, Panna, gratulálok!”, az a pillanat úgy belém égett, hogy most is mindenre emlékszem.

WMN/Gy. D.: Na, lássuk, hol voltál akkor!

L. P.: Január 22-ére esett, és épp otthon voltam. Anyukám és apukám is ott voltak velem – anyukám nagyon örült, apukám csak hümmögött. Én meg el sem akartam hinni. Tudtam, hogy abban az évben fogok érettségizni és felvételizni a Színműre… És később ez a film tartotta bennem a lelket, amikor nem sikerült a felvételi.

„Nem baj, megyünk tovább, ezen a nyáron akkor is forgatok” – gondoltam.

WMN/Gy. D.: De miért tartott másfél évig, míg kiválasztottak? Elég idegőrlő lehetett. Hogy kezdődött?

L. P.: Egy castingvideót kellett beküldenünk magamról, és mivel én már elég sok ilyet csináltam azelőtt (például a Katona Klubba vagy a RIM-be is), amiben simán csak bemutatkoztam és elmondtam a legfontosabb tudnivalókat magamról, ezért úgy döntöttem, most inkább megmutatom, hogy valójában milyen vagyok. Fogtam a telefonom, és egy hónapon keresztül rögzítettem magam mindenféle fura helyzetben. Megmutattam magam a gimiben is, aztán egy koncerten, vagy például, ahogy futok a busz után, és a végén elmondtam, hogy van három speciális képességem is: hőálló kezem van, gyorsan tudok nyelvtörőt mondani, és ha fülpiszkálót dugok a bal fülembe, attól köhögnöm kell. Májusban küldtem el a videót, és júniusban épp Franciaországba utaztam a sulival, amikor Hartung Attila, a film rendezője bejelölt a Facebookon. „Úristen, ez azt jelenti, hogy enyém a szerep” – gondoltam, mire annyit kérdezett cseten, hogy megmutathatja-e a videót egy színész barátjának, hogy így kell jó castingvideót csinálni.

WMN/Gy. D.: Azért ez is szép elismerés.

L. P.: Igen, de utána még vagy öt-hat fordulóra be is hívtak. Én már úgy éreztem, hogy mindent csináltam: verset mondtam, szöveget mondtam, improvizáltam egyedül, improvizáltam másokkal, minden volt. Attila pedig csak nemrég vetette oda nekem, hogy „Ugye vágod, hogy már a második casting után biztosak voltunk abban, hogy te leszel Lilla? Csak srácokat néztünk még hozzád.” Én meg persze egyre jobban izgultam, minél többször hívtak vissza, mert ha már annyi energiát beletettem, akkor jöjjön is vissza! De szerencsére elég sok idő telt el a fordulók között, így mindennap azért nem izgultam magam halálra miatta. Nagyon sok castingon voltam már előtte és utána is, és nyilván a jó részében nem én kapom meg a szerepet. Ez úgy működik, hogy százból egy jön be.

WMN/Gy. D.: Miről csúsztál le például?

L. P.: Bekerültem ahhoz a castingügynökséghez, amelyik az RTL-sorozatokhoz válogat, így gyakorlatilag az összes ma ismert sorozat válogatásán jártam, de voltam az Akik maradtak castingján is. Most néztem meg épp azt a filmet, és nagyon örülök, hogy végül Szőke Abigél kapta a szerepet, mert szerintem fantasztikus volt benne. Jóban vagyunk, mert együtt felvételiztünk a Színművészetire, úgyhogy írtam is neki, mennyire tetszett. Vicces volt látni azt a dialógot a filmben, amit én is eljátszottam a válogatáson. Ez történt velem, amikor néztem A tanár című sorozatot is: láttam a saját jelenetem, amit végül más játszott el. De ha azt látom, hogy a megfelelő színész kapta a szerepet – mint például Abigél –, akkor semmi rossz érzés nincs bennem.

Szóval járjatok moziba és #nezzetekmagyarfilmet 📽💕 📸: @kismolnic

WMN/Gy. D.: Visszatérve a FOMO-ra, azért elég kemény helyzeteket kellett eljátszanod a filmben. Lilla, a karaktered egy éjszakai buli alkalmával eszméletlenre issza magát, és aztán valaki visszaél ezzel a helyzettel. Ettől nem ijedtél meg, amikor megkaptad a szerepet? Vagy már korábban is tudtad, hogy ezt kell majd ábrázolnod?

L. P.:

Igazából én csak mostanában fogtam fel, hogy mennyire durva dolgokat kellett csinálni, a forgatáson nem tűnt fel, annyira megbíztunk Attilában és az ő rendezői instrukcióiban.

WMN/Gy. D.: De például részegséget játszani még a profi színészeknek is komoly kihívást jelent. Ti hogyan oldottátok meg?

L. P.: Egy féléves próbafolyamat előzte meg a forgatást, aminek során minden egyes jelenetet átvettünk, és közben sokféle részegséget kipróbáltunk. Attila mindig mondta, ha valami sok volt, vagy épp kevés, és videókat is küldött nekünk kommentárral, amiket részegekről vágtak össze. A forgatáson aztán már azt is megtanultuk, hogy egy tekinteten vagy egyetlen hangsúlyon mennyi minden múlhat. Maradt is egy olyan pillanat a filmben, amitől mindig felszisszenek, hogy „úúú, ez mennyire levágós”. Az első gondolatom az volt, hogy apám mit fog ehhez szólni. (Panna édesapja László Zsolt színész – a szerk.)

WMN/Gy. D.: Egyébként beavattad őt ebbe a színészi munkába? 

L. P.: Á, dehogy, kívülről szemléli, mi történik velem. De jobb is így, mert tőle tartok a legjobban. Tizenhat évesen forgattam az első filmemet, ami egy filmművészetis diplomafilm volt, és amikor megnézte, azt a kommentet kaptam tőle, hogy „ott volt egy mondat, aminél le kellett volna vinni a hangsúlyt, nem föl”. Én meg csak ültem, hogy kösz.

WMN/Gy. D.: És anyukád?

L. P.: Vele együtt néztem végig a FOMO-t egy vetítésen, és csak egy dolgot mondott a végén: „Panna, nekem ez most nagyon nehéz volt.” Neki ez szinte dokumentarista jellegű film volt. Függetlenül attól, hány ezer filmet és színházi előadást látott már, azért ilyenkor nem a Lillát látja, hanem az ő kicsi lányát.

WMN/Gy. D.: Azok a dolgok, amiket a buliban látunk, egyénként tényleg megtörténnek a ti korosztályotokban?

L. P.: Természetesen nem lehet általánosítani, de az biztos, hogy történhetnek ilyenek is.

Cyberbullying áldozata még nem voltam, de attól még létezik, és foglalkozni kell vele. Remélem, hogy ez a film majd elindít egy kommunikációt róla.

Az lenne a lényeg, hogy beszéljenek róla az emberek!

WMN/Gy. D.: És minek köszönhető szerinted, ha veled még pont nem esett meg semmilyen nagy baj?

L. P.: Én minden este, mielőtt elindulok bulizni, biztosítom anyukámat arról, hogy nem iszom túl sokat, nem csinálok hülyeséget, vigyázok magamra. Akkor ő általában azt válaszolja, hogy nem csak rajtam múlik. De erre meg azt mondom: azért régen is bármi megtörténhetett az emberrel. Kiközösítés is volt régen, annyi különbséggel, hogy nem került ki a szélesebb nyilvánosság elé, és nem kaptad folyton az értesítéseket arról, hogy ki hogyan reagált rá.

WMN/Gy. D.: Az Insta-oldaladat mennyire kezeled tudatosan?

L. P.: Most épp próbálom kicsit átalakítani, mert eddig szemérmetlen önpromó volt az egész, csak magamról tettem fel képet. Egyébként épp most váltottam át business profilra, ami már kimutatja, hányan kattintanak az oldalra, és a múlt héten összesen harmincöten látogattak fel rá, aztán meredeken emelkedni kezdett, most meg már egy nap alatt 455 profilmegtekintést mutat – nyilván a filmnek köszönhetően. „Úristen – mondtam magamban –, ezt hívják úgy, hogy felelősség?” A film sajtósai figyelmeztettek is rá, hogy mostantól tudatosan kell használni az oldalunkat, figyelni kell rá, mit teszünk ki.

WMN/Gy. D.: A saját korosztályodat szerinted hogy lehet bevinni egy mozifilmre?

L. P.: Ez nagy kihívás, mert ha már moziba mennek, előbb ülnek be egy Marvel-filmre, az biztos. Szerencsére van egy sajtócsapatunk, amelyik mindent bevet – ezenkívül én csak az ősi módszerben bízom: hogy szájhagyomány útján elterjed a híre. Mivel még nem sokan látták, elég kevés véleményt hallottam róla, de azoknak majd mindegyike az volt, hogy „alig bírtam megszólalni utána”.

WMN/Gy. D.: Amellett, hogy a film a social media és a Z generáció kapcsolatát mutatja be, azért van benne egy #metoo sztori is. Te mit gondolsz a #metoo magyarországi hatásáról?

L. P.: Sajnos én ebben az ügyben is úgy érzem, hogy ez itt egy következmények nélküli ország, soha nem történik semmi. Minden csak két hétig téma, aztán jön a következő szenzáció. Pedig a legfontosabb a nyílt kommunikáció lenne. A fiúknak és a lányoknak is fontos lenne megérteniük, hogy amikor azt mondom: NEM, akkor nem kéretem magam, hanem tényleg NEM. Azért mondom, hogy a lányoknak is, mert nekik is meg kell érteniük, hogy aki viszont tényleg kéretésből mond NEM-et, az azokkal cseszik ki, akik tényleg NEM-et értenek rajta.

Sokszor tapasztaltam én is, hogy nem vették komolyan, ha valamire nemet mondtam.

WMN/Gy. D.: Pedig mindig tudtad, hogy mikor kell nemet mondani? Vagy mikor lehet?

L. P.: Nem, persze, voltam már olyan szituációban is, amikor nem mertem nemet mondani, mert úgy éreztem, hogy innen már nincs visszaút. És akkor egyszerűen nem jött ki szó a számon. Ennek a pszichológiáját Attilával is átbeszéltük a forgatás előtt, mert a filmben végül is hasonló dolog történik Lillával. Még pszichológussal is konzultáltunk. De most természetesen csak arra tudok bátorítani mindenkit, hogy merje felvállalni, amit szeretne – vagy amit nem akar. Az a legfontosabb, hogy az ember az adott helyzetben ki tudjon állni magáért, és ne mérlegelje, milyen hatással lesz rá a jövőben. Szélsőséges helyzetben szerintem muszáj egy kicsit ösztönből cselekedni.

WMN/Gy. D.: Volt olyan kikötésed a forgatás előtt, hogy van, amit nem lehet mutatni belőled?

L. P.: Igazából nem, mégis volt egy testdublőröm, akinek a jelenete végül nem került be a filmbe. Ez úgy történt, hogy közeledett az a forgatási nap, amikor a legkeményebb részt vettük volna fel, és Attila egyszer csak írt előtte egy üzenetet, hogy keresni fognak nekem egy testdublőrt. Én nem is egészen értettem, minek, de ők ragaszkodtak hozzá. A többi jelenetet, amikor csak egy fehérneműt viselek, vagy tekergek a földön, mind telefonnal vettük fel, és mindet improvizáltuk, én pedig nem éreztem durvának. A vágónk, Duszka Péter Gábor kérdezte csak később, hogy nem lesz-e para nekem, de én még akkor sem értettem, miről beszél. Különben is, mit tudtam volna akkor már csinálni? Egészen addig a pillanatig, amíg anyukám ott nem ült mellettem a moziban, nem is láttam durvának. Csak akkor értettem meg, de még most is azt gondolom, hogy ezt meg kellett mutatnunk ahhoz, hogy a film üzenete átmenjen.

WMN/Gy. D.: Amúgy jóban vagy magaddal, nem?

L. P.: Úgy tűnik? Ma pont volt egy kisebb összeomlásom, mert megint rám zuhant a dilemma, hogy mibe fektessem az energiáimat, mire fókuszáljak: tegyem-e magam oda jobban az egyetemen, vagy inkább a színészetre koncentráljak – de akkor miért nem azt tanulom? A nyáron forgattam egy másik filmet is rendezőasszisztensként, és azt is nagyon élveztem. Ilyenkor kicsit úgy érzem, hogy annyi irányba indulhatnék, közben mégsem csinálok semmit. Gyilkos gondolatok… Ugyanakkor érzem a helyzet másik oldalát is, hogy ez annyira izgalmas, bármi lehet még belőlem! Úristen, mennyi lehetőségem van, pedig még nem is vagyok húszéves! És mindenki támogat: a barátaim, a szüleim, és elnézik nekem, hogy mostanában alig vagyok otthon és még a kutyát sem sétáltatom. Szóval azt hiszem, alapvetően szerencsés vagyok.

 Gyárfás Dorka

Képek: Csiszér Goti/WMN – Goti Photography